Miért éppen Alaszka?

A mágikusan reális sorozat

Az 1990-es évek elején Szegeden a bölcsészettudományok hamvas lelkű felfedezőjeként számos át nem tanult estét köszönhetek a New Yorkból az alaszkai Cicelybe szakadt zsidó orvos és a helybéliek közös kalandjainak követőjeként. Joel Fleischman (Rob Morrow) élve az amerikai diákhitel lehetőségével saját egzisztenciáját megalapozandó tanulásba fektet, ám figyelme átsiklik az apróbetűs részek felett, és ahelyett, hogy a Nagy Alma dúsgazdag betegeit ápolná, luxus életkörülmények és mesés jövedelem várományosaként, hirtelen Amerika legistenhátamögöttibb szegletében találja magát. Az alaphelyzet nem kevés hasonlóságot mutat a Michael J. Fox által a Doc Hollywood-ban (1991) játszott orvos történetével, aki egy balesetnek köszönhetően hagyja ki a hollywoodi elit kúrálását (A népi-urbánus életforma közötti értékválasztás dilemmája). Ámde a fagyos Alaszka nem az az ingerszegény, részeges indiánok, és még toxikáltabb, kései aranyásók leszármazottai által benépesített, világtól elzárt szeglet, ahogy azt Fleischman elsőre véli.

Az Alaszka-family

Összességében a Joshua Brand és John Falsey kreatív munkájának köszönhető sorozat számos rendező keze által formált epizódjai mutatnak némi egyenetlenséget, de alapvetően megbízhatóan magas a színvonal (IMDb: 8.8 !). Szinte minden rész katartikus, mélyen őszinte „ahaaa”-élménnyel zárul. Csak néhány a sorozat készítői által hitelesen felvetett topikok közül.

Első helyen - természetesen! - a férfi-nő kapcsolat legkülönbözőbb árnyalatai kerülnek a kamera objektívje elé, óriási kreatív szubjektivitással. Ebben az esetben az alaphelyzet egyszerű: Fleischman az állandóan zsörtölődő, nagy álmokat dédelgető doki, az „élet császára” cím friss várományosa és O’Connell (Janine Turner) a talpraesett pilóta kerülgeti egymást hat évadon keresztül, húzva a másikat. De ott lebeg még a hidegháború árnyéka, illetve Alaszka összekötő jellege miatt annak hiánya is. Terítékre kerül még, a teljesség igénye nélkül – 110 epizód! - a másság elfogadása, a nevelő-példakép elvesztése, a globalizáció és lelki terheink elengedésének kérdése. Ez utóbbi olyannyira foglalkoztatta az alkotókat, hogy a nyíltan Monty Pythontól lopott ötletet, a katapultot kétszer is felhasználják (S3/E14 – a Pí-rész: 3,14, S4/E4), ami mindkétszer üt, és felszabadítóan repül, aminek repülnie kell!!! Olyan ez a kis csodákra való ráismerésekből összefűzött történetfolyam, mintha az alkotók Douglas Adams 42-je elé igyekeznének odapasszintani a megfelelő kérdést (vagy inkább szavakkal nehezen kifejezhető ráismerést?!).

Rob Morrow a Gyilkos számokban

A táj itt nem kap olyan hangsúlyos szerepet, mint Alaszka embert próbáló szépségének legnagyobb lírikusánál, Jack Londonnál, de a költőiség benne rejlik a környezetben is, amit a Garcia Márquez hőseire emlékeztető, mágikusan reális karakterek nyújtanak. Ez alól még a legprofánabbnak látszó mitugrász kis zsidó orvos sem vonhatja ki magát.

A negyedik évad harmadik epizódban saját őseit és egyben identitását kutatva végül felhívja Oroszországban élő rokonát, Jevgenyij Fleischmant, köszönhetően egy ex-KGB-snek, aki Cicelyben némi aprópénzért árulja a hajdan titkos dossziékat. A két Fleischman pedig annak ellenére is egy nyelvet beszél, hogy egyikük nem ért oroszul, a másikuk pedig angolul. Mégis az őket mélyen összekötő sors tisztán érzékelhetővé válik, amikor a záróképeken a kamera diszkréten magára hagyja a saját történetébe belekezdő dokit. Mindez nemcsak a zsidó önazonosság kérdését érzékelteti, hanem minden ember számára univerzálisan megfogalmazza a valóban végső, douglasi kérdést.

Az említett gyakorlatias és egyben harcos feminista O’Connell – szerintem annakidején nem volt olyan bölcsész fiú, aki egy kicsit ne lett volna szerelmes belé – keresztjét az jelenti, hogy kihalnak mellőle azok a férfiak, akiket igazán szeret. Ricket például az űrből lezuhanó műhold csapja agyon, és mivel az ráolvad a testére, amelyből antennák bukkannak elő, ezért a temetés szintén abszurdba hajlik.

No comment... Függőjátszma (1993)

Maga a világűr szele is ott leng a tájon – bocs a képzavarért! -, hiszen itt telepedett le Maurice Minnifield (Barry Corbin), aki annak ellenére tud szűklátókörű maradni, hogy ex-űrhajósként csak kevés kiválasztott számára elérhető perspektíva nyílt előtte. Cicely „háziura” folyamatosan földi dolgokkal tölti idejét, leginkább azzal, miként lehetne anyagi hasznot húzni az alaszkai táj érintetlen szépségéből. (Ezért Jack London biztos a torkának esne!) Ugyanakkor Maurice sincs híján az emberi dolgok iránti érzékenységnek! Ahogy világi cimborája, Holling Vincoeur (John Cullum) sem, az ex-vadász és tivornyabajnok, aki kegyetlen és dekadens kékvérűek egyenes ági leszármazottja, és aki csak 70 éves korára érzi úgy, hogy végre megtelepedhet. Utóbbival nincs is semmi baj, mert felmenői nem nagyon haláloztak el 100. életévük betöltése előtt, így ő is bátran választja élete párjának az Északi-átjáró szépségverseny huszonéves nyertesét, Shellyt (Cynthia Geary).

Amit a bölcsész fiúknak O’Connell jelentett annakidején, az a lányoknak a rádiós műsorvezető és egyben bölcselkedő, életművész, és filozófiáját életmódként gyakorló Chris (John Corbett - a Szex és New York egyik férfisztárja)! Hosszú haj, bőrdzseki, Harley-Davidson, mi kell még, hogy érezzük vele, általa a szabadságot, az izgalmat?! Számos epizód az ő gondolataival vagy az általa kiválasztott és odaillő irodalmi matériából kinövő fejtegetésekkel ér véget, amelyeket, az éjszakai rádióadásban mond az éterbe, nemcsak Cicely álmatlan polgáraival megosztandó. Mindezt valahogy mégsem érezni erőltetettnek, odatettnek, mint egy rossz hollywoodi film ÜZENET-ét.

John Corbett, amikor nem női szíveken tipor The Messengers (2007)

Rajtuk kívül számos mellékfigura színesítik a kisváros képet, Ruth-Anne (Peg Phillips), a földön két lábbal álló, rendkívüli élettapasztalattal bíró idős hölgy, aki a helyi vegyesboltot vezeti, Fleischman asszisztense, a szűkszavú indián, Merilyn (Elaine Miles), és az ugyancsak őslakos Ed Chigliak (Darren Burrows), aki levelezőpartnere Woodynak (Woody Allen), Martynak (Martin Scorsese), Steve-nek (Steven Spielberg), karakterén keresztül a tévések kiélhették filmes kísérletező kedvüket. Például a Joan Tewkesbury által rendezett részt a kissé bohózatnak ható elemekkel együtt is vehetjük a Fellininek szóló profán tisztelet kifejezésének. Mégis egyedül Ed figurájánál érezzük úgy, hogy kicsit eltorzulnak az arányok (bár erre magyarázatot adhat (?) az apa-fiú kapcsolat hiánya), és a helyenként kicsit túljátszott figura inkább egy értelmi fogyatékos indiánra emlékeztet - akit majd a gyarmatosító fehérek jól felszabadítanak -, mint egy önmagát, saját hangját, pontosabban képi nyelvét kereső fiatal alkotóra.

Mindent összevetve a sorozat nem csak kiváló szórakozás, hanem kiváló alkalom is a magányos késő esti köldöknézegetésre. Igen, így, mert egy csipetnyi (ön)irónia nélkül csak szánalmas volna mindez. Hibáival és nagy pillanataival együtt most éppen a Viasat műsorán láthatjuk a sorozatot, de megszállottaknak DVD-n, díszcsomagolásban is elérhető.