MMM Filmmúzeum

MMM. Az új „Magyar Filmmúzeum” csatornáról legyen most szó, melynek (eléggé szerencsétlen és sutácska) jele az egymásba mosódó három nagy sárgásbordó „M”. E csatorna minden előzetes hírverés nélkül egyszer csak úgy két hete felkerült a kábeltelevíziók (legalábbis az UPC) műsorára, és most barátkozunk vele. Bocsánat, holmi hírverő cikket azért, rémlik, mégiscsak olvastam: abból az derült ki, hogy a sokáig gyorsolvasó-gépnek hitt Prokopp Dóra társigazgatója, vagy társtulajdonosa e vállalkozásnak. Több ő tehát, mint artikuláló bajnok. Miután azonban e rovatban nem vállalkozásokról, nem jogdíjakról, nem pénzekről szoktam írni, hanem mozgóképről, az új tévé-filmmúzeumnak vajmi kevéssé érdekel a megszervezése, a létrejötte, a gazdasági alapjai, így hát az sem, hogy ki a másik társtulajdonos és a főkönyvelő meg a píár-menedzser – csak a film érdekel belőle.
Sajnos, jó píár-menedzserek híján sok televíziós műsorújságban hiába kerestem a programját, - olyan ez, mint a Sport1-csatorna, ahol a heti műsor után szintén nyomozni kell, ahol a Nou Camp stadiont Nou Kempnek, viszont Simao nevét makacs tévedéssel mindig simaónak mondják, „sisegve”, mintha magyar lenne e gyorslábú portugál - így hát sokkal előre nem tudok a Magyar Filmmúzeumból filmet ajánlani. Ajánlás helyett hadd számoljak be arról, amit eddig láttam vagy megbámultam belőle.

Vetítenek háború előtti magyar filmeket, Jávor Pállal és Somlay Artúrral, más régi nagyságokkal és üres csillagocskákkal is: ez azonban évek óta ismerős a Duna TV-ből. Ami nekem az MMM-ben igazán új, és ilyen máshol alig, vagy egyáltalán nincs: egy korszak szinte teljes képi felidézése. Leginkább a hatvanas-hetvenes éveké: nem sorolom a jelentős, igaz, nagyszerű filmeket. Inkább az annak idején nem látott sorozatokra (tévém sem volt) figyeltem bámulva: Princ, a katona… meg Bors… meg Szilveszteri kabaré 1961-ből… meg mindenféle más tévé-izé… Ezek a tévé-izék erősen, kínzóan és minden tankönyvnél maradandóbban (és szórakoztatóbban) vetítik elénk a korszakot. Hátborzongató időgép… néha féltem, hogy benne maradok. Gyalázni tán a félkemény meg félpuha diktatúra éveit szeretném, de nem a Borsot… Ez a Bors mai szemmel sokkal érdekesebb, mint akkor volt (és már akkor sem a gusztustalan ostobaságoknak volt riasztó példája). Semmi köze semmiféle filmművészethez, de nem is azért készült. Semmi köze a történelmi filmekhez, bár kalandvágyó hősei 1919-től a spanyol polgárháborún át az 1936-os pesti eucharisztikus kongresszuson át a világháborús vadulatban is megállják vitéz kommunista és antifasiszta helyüket – nem is tudom, mihez van köze a Borsnak, tulajdonképp semmihez, de elsőrangú kordokumentum arról a korról, amikor készült. A kor hangulata, a hamiskodó kultúrpolitika egészen maradandó lenyomata, s mondom még egyszer: írói, színészi, mesemondói, rendezői, tévés tehetséggel készített sorozat – ajánlom a jelen és jövő szociológusainak: aranybánya, barátaim, aranybánya!
Láttam Gertler Viktor-sorozatot, Dalolva szép az életet, Állami áruházat. A továbbélő harmincas évekbeli csúcsprofi magyar filmkomédia a Rákosi diktatúra színeiben - még ügyesebben előállítva, még jobb Latabárral és Gózonnal, lehet bámulni és Glauziusz bácsival énekelni, mindent lehet… (A mai napon Borókai Gábor kormányszóvivő műsorát hirdették: egy filmtörténeti csatornán ezt azért nem kellene.)
Bár az tán mégis vitatható, amikor hosszú beszélgetésben Makk Károly ma szép és igaz filmnek mondja („abban a korban, persze”) a Becsület és dicsőséget, a magyar filmnek a nyilas őrségváltás mellett leghazugabb, legamorálisabb képződményét, melyben a hős sztahanovisták munkáját egy – figyeljük a név sugallatát – „Hartlauer mérnök úr” – szabotál, uszít, alakoskodik és vasrúddal gépet rongál, amíg a hős ÁVH el nem kapja Sztálin születésnapján – hát ezt talán másképp volna jó kommentálni, nem úgy, mint a megbocsátó Makk Károly tette.
Igazából nem a súlyos remeklések és a súlyos hazugságok jellemeznek egy kort, annak hangulatát és kultúráját, hanem ezek a furcsa köztes valamik, mint a Bors – nem tudok túlrugaszkodni kalandjain – meg társai.
Hadd mondjam még: vannak itt hosszú sztárbeszélgetések színészekkel, alkotókkal, ebben is sok olyan anekdota és műhelytitok, ami mind érdekelhet egy szociológiai indíttatású filmtörténészt meg a házmesterlányokat egyaránt (engem kevésbé, de ez magánügy): Állandó vendég bizonyos Kurucz Márton filmkritikus, aki komolyan és hosszan elemez, áhítatos tisztelettel kérdezi valaki, egy női hang – mit tegyek, ha KM-ról eddig sem tudtam, és ez után sem fogok sokat tudni, mert ilyenkor elzárom az MMM-t, de más nehogy utánozzon, rossz szokás ez, bizonyára irigy vagyok és szakmailag féltékeny.
Félre sanyarú humor: Metró-Malvin-Májer, biztos születik majd még ilyen alpári vicc az emblémáról – de ez az új csatorna minden módon új a magyar televíziópalettán, és mondom most már üdvözlő gesztussal: pótolhatatlan a maga vegyes mivoltában (még a 86-os magyar-brazil meccset is láthattam), mert minden megjelenik, ami az életünk volt a puha diktatúrában, megjelenik minden a maga puhaságával, tehetségével és butaságával: katyvasz tán, de ez mind mi voltunk bizony, „így jöttünk” és ezért lettünk ilyenek, tán nem is a legförtelmesebbek – akik most vagyunk, lássátok feleim: szembenézünk egykori önmagunkkal – vagy a fiatalok a szüleikkel. Nincs többé szülői szépítés és mellébeszélés. Ez a hamisság a leghitelesebb igazság, amire a mozi meg a tévé képes lehet.