Mohi Sándor - Földön, vízen, levegőben, börtönben, minisztériumban
- Miként és miért lettél operatőrből rendező?
- Azzal, hogy operatőr lehettem, nagyon régi, még középiskolás-kori vágyam teljesült. Más foglalkozást, mint ami ennyi örömöt ad, nem is tudnék magam számára választani. Az operatőr kiváltságos helyzetben van, hiszen munkája során sok helyre eljuthat földön, vízen, levegőben...., megfordul börtönben, minisztériumban. Az operatőri munka bőséges lehetőséget biztosít számomra a valóság megfigyelésére, ezek a tapasztalatok segítettek ahhoz, hogy önállóan, rendezőként is készíthessek filmet. Két évvel ezelőtt a Dunatáj Alapítvány a moldvai archaikus népi imádságokról szándékozott filmet készíteni, úgy volt, hogy én leszek az operatőre. Az egyetemi vizsgafilmemet is a moldvai csángók sorsáról készítettem, úgyhogy örömmel vállaltam a feladatot. Két rendező neve is felmerült, mind a kettő visszamondta. Szederkényi Miklós gyártásvezetőben merült fel az a gondolat, hogy akkor rendezzem meg én. A film, amelynek címe: Gyöngyökkel gyökereztél, Tánczos Vilmos kolozsvári egyetemi tanár néprajzi kutatásai alapján készült.
- Második filmed, Ahogy az Isten elrendeli... -Olga filmje - , amely szép sikerrel szerepelt az idei filmszemle versenyprogramjában, szintén a Dunatáj Alapítványnál készült...
- Igen. És szintén Tánczos Vilmos néprajzi kutatásai alapján. Vele indultunk el forgatni, felkerestük Alcsík és Kászon romáit, akik többszörösen hátrányos helyzetűek, hiszen Romániában magyarok és cigányok egyszerre. Az életformájuk a magyarországi romákhoz viszonyítva is elmaradottabb. Tánczos Vilmos, aki a filmben riporterként is közreműködött, gyerekkora óta ismeri őket, könnyen talál velük szót. Vele jártuk végig a környéket faluról falura, cigánytelepről cigánytelepre. Érdekes személyiséget, történést, eseményt kerestünk. Valamiféle fő motívumot, fő szálat, amire az ottani emberek életét fel tudjuk fűzni. Valahányszor megérkeztünk egy cigánytelepre és beszélgetésbe elegyedtünk az ottaniakkal, azonnal nyomtam a felvevőgombot. Így bukkantunk rá, teljesen véletlenül, Dima Olgára. A megismerkedésünket is megörökítettem, és egy éven keresztül életének fontos momentumait. Már az első nap, amikor hazamentünk a forgatásról, vacsora közben eldöntöttük, hogy ő az, akiről a filmünk szólni fog. Ezzel párhuzamosan forgattunk még a többi telepen is, körülbelül egy évig követtük nyomon, hogyan alakul Olgának és környezetének a sorsa.
- Én többször is láttam a filmet, és kicsit olyan élményem volt vele kapcsolatban, mint A vihar kapujában című egykori híres japán filmmel: ahány szereplő volt, annyiféleképpen mesélte el ugyanazt a történetet, tehát ahány mesélő, annyiféle igazság jelenik meg a filmben. Mi a te olvasatod? Ki ez az Olga? Mit lehet tudni róla?
- Amilyennek én látom, az benne van a filmben. Ahhoz én szóban nem is nagyon tudnék hozzátenni semmit és nem is nagyon volna ildomos. Úgy érzem, hogy egy filmben nem kell mindig mindennek egyértelműnek, világosnak, tisztának lennie. A fontos viszont az, hogy az egész film érdekes legyen és a nézőt fogva tartsa. Hadd gondolkozzék ő is azon, hogy őbenne hogyan áll össze az egészről alkotott kép. Tehát az igazság egyik olvasata a nézőé. Ez a film inkább csak sejteti azt a kuszaságot, ami az ő életformájukra jellemző. A cigányok másképp élnek, másképpen gondolkodnak életről, halálról, szerelemről, másképpen állnak hozzá a mindennapi élethez, más a moráljuk. Ezt nagyon sok film már eddig is igyekezett bemutatni, de kívülről, őket kuriózumként szemlélve. Én úgy érzem - és ebben mások is megerősítettek -, hogy nekünk hála Istennek! belülről sikerült feltárnunk, hogy hogyan épül fel egy ilyen közösség, hogyan élnek, és hogyan gondolkodnak életük legfontosabb kérdéseiről. Amikor Olgával megismerkedtünk, a férjét várta haza a börtönből, friss volt, üde volt, szép volt. Mindannyiunkat megragadott a tekintete, a szeme, a beszéde, az énekhangja, a tánca. Mindezt még egy másik, valószínűleg fejlettebb kultúrájú cigányközösségből hozta magával És azalatt az egy év alatt, amíg mi a sorsát követtük, komoly megpróbáltatások érték. Olga mára már nem ugyanaz , mint korábban volt. Megfáradt, megtört asszony lett belőle. Ez alatt az egy év alatt is nyomon követhető, hogy erős változásokon ment át, amit remélem, a film is visszaad.
- Nekem a film láttán az az érzésem, hogy archaikusabb ez a közösség, mintha több száz évvel ezelőtt megállt volna felettük az idő. Ugyanakkor közelebb állnak a természethez, tehát elementárisabbak a szenvedélyek, az ösztönök. A film: azt sejteti, hogy ebben a környezetben Olga is áldozattá válhat...Tervezitek-e, hogy egy idő múlva visszatértek és megnézitek, hogy mi történt vele?
- A legnagyobb kalandot a film utómunkálata jelentette. Hogyha ennyit foglalkozik az ember egy filmmel, mint amennyit mi foglalkozhattunk vele, akkor képtelenség, hogy ne szeresse meg a szereplőit. És mivel megkaptuk tőlük azt az ajándékot is, hogy a bizalmukba fogadtak bennünket, nagyon szeretnénk visszatérni hozzájuk és megmutatni nekik a kész filmet. Ez nyilván a pénztől is függ, hogy egy stáb ismét fel tudja őket keresni és filmre vegye, ahogyan a filmünkre reagálnak. Természetesen érdekel bennünket, hogy mi történt azóta Olgával...A huszonvalahány órányi anyagunkból kb. két hónap alatt hámoztuk ki a film szerkezetét. A film vágója Kollányi Judit volt. Ha lenne egy vágói díj, akkor azt soron kívül kiutalnám neki. Nagyon nagy dolog, hogy a Dunatáj Alapítvány lehetőséget adott arra, hogy ilyen sokat tudjunk foglalkozni ezzel a filmmel. Alkotótársak, csapat nélkül nem lehet filmet csinálni Úgy gondolom, hogy igazán jó dokumentumfilmek igazából csak műhelyekből tudnak kikerülni, ahol figyelnek egymásra a filmkészítők. Magányos farkasok nagyon nehezen tudnak boldogulni.
- Úgy tűnik, hogy a filmes alkotóműhelyek bizonyos fokig áldozataivá váltak a rendszerváltásnak. Egy csomó műhely megszűnt, ezért is hézagpótló a Dunatáj Alapítvány...
- Én magam 16 évig dolgoztam a filmgyárban, azt hittem, hogy onnan fogok nyugdíjba menni. Minden nap örömmel mentem dolgozni, hiszen le sem lehet írni, milyen csodálatos alkotóközösségek működtek ott annakidején. Ez megszűnt, sajnos már nincs. A filmgyárat a fejünk fölül adták el, és ma már a helye sincs meg, a Könyves Kálmán körúton egy tábla sem őrzi az emlékét. De valami ebből nyilván átplántálódott ide, a Dunatájhoz...
Éppen tegnap beszélgettem Szederkény Miklóssal arról, hogy mi mindannyian kicsit "odakozmált" emberek vagyunk. Hogy túlment felettünk az idő. Mindenütt show-műsorokat, könnyen, gyorsan elkészíthető és felejthető tv-s anyagokat látni, mi pedig hónapokig, sőt, több évig is bajlódunk egy-egy filmmel...
- Terveid?
- Egy biztos, hogy annyi tapasztalat halmozódik fel egy film elkészítése során, mint legutóbb is, hogy az ember alig várja, hogy kipróbálhassa azokat, másképpen állhasson neki egy-egy film gyakorlati megvalósításának. Hogyan tudok még közelebb férkőzni a valósághoz, hogyan tudom még inkább beengedni a valóságot a filmszalagba, és hogyan tudom azt dramaturgiailag még érdekesebben a néző elé tárni. Hogy miért is csinálom mindezt... Ezt is az Olga filmje készítése kapcsán fogalmaztam meg magamnak. Hiszen minden úgyis elvész és feledésbe merül és ahogy az ember a világra jött, úgy fog innen eltávozni. Sem a filmeket, sem a díjakat nem vihetjük magunkkal, és ez így is van rendjén... Egy dolgot fogunk magunkkal vinni: a lelkünket. Miért is harcol az ember? Miért csinálja? Miért tesz bele ennyi energiát? A saját lelkének a megváltásáért. És talán azért, hogy közelebb tudja vinni ehhez mindazokat, akik szintén szeretnék önmagukat megváltani....
