Moore versus Almási

Mondja meg valaki, mi van!

Ez az egész csak értünk van. Minket akarnak szórakoztatni, minket tanítani, elborzasztani, felvidítani, elszomorítani, velünk akarnak jegyet kifizettetni és díjakat megszavaztatni, akárhogy is - a filmkészítők tőlünk várják, hogy megnézzük a készítményeiket. És mi, araszolgatva a sorban a pénztárnál, hűségesen löködjük is feljebb azt a bizonyos nézettségi mutatót. Vagy nem. És ez itt a bökkenő. Mi következik mindebből? Nos az, hogy szerencsétlen filmkészítőknek vért izzadva kell kitalálniuk, mi az, ami érdekel minket. Játékfilmeknél egyszerű a helyzet: kell hozzá egy történet, szenvedély, közérthetőség, lézerkard, és persze egy sztár. Ha egyik sem adott, akkor még mindig lehet botrányt kavarni. Persze van, aki mindezt gondolatokkal helyettesíti, de őket nem szoktuk túlságosan elkényeztetni, meg azt úgyis az ízlések meg a pofonok döntik el, hogy kinél melyik kategóriába esik egy-egy film.

Mindezekhez képest, ebből a szempontból még nagyobb bajban vannak a dokumentumfilmesek. Ők nem szeretnének minket mesékkel andalítani, objektíven próbálják feltárni és feldolgozni azt, amit valóságnak hívunk. A baj csak az, hogy hatmilliárd embertársunknak hatmillárd verziója van arra nézvést, hogy mi a valóság, és nem nagyon érdekli, hogy az övéhez képest a másik mit gondol róla. Úgyhogy ők aztán olyannyira nincsenek elkényeztetve, hogy egy átlag dokumentarista a fél kezét odaadná egy nem túl sikeres magyar művészfilm nézettségének a feléért. Lelkesedésünket tovább mérsékli a tény, hogy igen zavaros képet ápolunk magunkban a műfajról. A dokumentumfilm valami olyasmi, gondoljuk, miközben inkább jegyet veszünk a Hulkra, mint a Híradó, az iskolai oktatófilm, meg a Fókusz, csak hosszabb, meg sok ember beszél sokat egy mikrofonba valami társadalmi problémáról. Pedig rosszul gondoljuk, persze csak akkor, ha a dokumentumfilm jól van megcsinálva. A dokumentumfilmek nagy része valóban a valóságot kutatja, de ettől még nem lesz újságírás. A dokumentarista ugyanúgy filmalkotó, mint Stanley Kubrick, csak ő megpróbálja nem meghamisítani mindazt, ami a kamera előtt él és mozog. És itt lép a képbe a jól ismert paradoxon. Hogy annak a fránya képnek kerete van. És amint rögzítesz valamit, amögött már rögtön ott van mindaz, amit nem rögzítettél. Amit te nem találtál fontosnak, az abból a(z) (ál)valóságból úgy ahogy van, kimarad, hiszen folyamatosan döntened kell, nem csak abban, hogy mit veszel fel, hanem hogy kivel beszélsz, mikor beszélsz vele, mikor kezded és mikor fejezed be a forgatást, és így tovább. Mindez óriási felelősség és egészen másfajta bölcsességet, érzékenységet és alázatot igényel, mint a játékfilm. Talán ezért nem nézünk dokumentumfilmet, nehogy elbízzák magukat, és úgy sztárolódjanak, mint a játékfilmes rendezők. Hogyan is csinálhatna egy sztár dokumentumfilmet? A dokumentumfilm nem lehet az exhibicionizmus műfaja, még annyira sem, mint a játékfilm.

Aztán egyszer-egyszer, mint minden hanyagolt művészeti ágban, beüt valami nagy siker, és néhány napig, hónapig ismét fénykorát éli a dokumentumfilm. Ennek vagyunk tanúi most is, hogy hozzánk is begyűrűzött a Kóla, puska, sültkrumplivá szellemeskedett Bowling for Columbine. Egy dokumentumfilm, ami sikeres. Sikeres, mert jókor, a jó helyen foglalkozott a megfelelő témával. És lássuk be, sokat dobott a film népszerűségén az is, ahogy Michael Moore (a film rendezője) átvette az Oscar-díját és nem bírta ki, hogy ne szóljon be az Irakot bombázó ifjabb George Bushnak. Michael Moore kiépítette magának a józan paraszti ésszel gondolkodó amerikai imidzsét, ő az az amerikai, aki folyamatosan beolvas a többi amerikainak, írásban és képben, ahol csak teheti.

Jelen cikk tulajdonképpeni apropója pedig nem más, mint a tény, hogy az idei doku-Oscarra esélyes volt egy magyar film is, a Sejtjeink, Almási Tamás rendezésében. És nem gondolom, hogy a több sebből vérző magyar öntudatom szólna belőlem, amikor azt írom: Almási filmje egyszerűen jobb, mint Moore-é. Persze, ez ostoba kijelentés, hiszen, hogyan is lehetne összehasonlítani egy iskolai lövöldözést a mesterséges megtermékenyítéssel? Kétségtelenül az előbbi az izgalmasabb és az ember hajlamos előítéletekkel nézni egy filmre, ami saját gyermekért epekedő párokról szó. Azonban egyik esetben sem a témaválasztáson dőlt el a dolog. Mindkettő roppant éles és húsbavágó téma, a különbség ebből a szempontból talán annyi, hogy Almásinak először meg kell győznie a nézőjét arról, hogy ez a téma igenis lehet létfontosságú, míg arra mindenki felkapja a fejét, ha egy hat éves kissrác agyonlő egy hatéves kislányt. Csakhogy, amit egy mondatban el lehet mondani, az vagy megmarad a felszínen, vagy mindenki mást ért alatta. Moore filmje pedig egészében megmarad a felszínen, annak ellenére, hogy időnként borzasztó (szó szerint) jó gondolatok születnek a Bowlingban. Az ember hajlamos nem hinni egy olyan filmnek, amiben Marilyn Manson beszél a legösszeszedettebben, beleértve a film rendezőjét is. Rengeteg pletyka terjedt el a film szavahihetőségével kapcsolatban, de mivel nem áll módomban egyik fél igazát sem bizonyítani, ezekről nem beszélnék. Annyi biztos, túl sok az olyan snitt, amelyet látva érthetetlen, hogyan készülhetett el a dokumentumfilmezés körülményei között, amikor is minden megismételhetetlen, minden csak egyetlen egyszer fog spontán lezajlani a kamera előtt. Hogy került az operatőr Moore-ral szembe Heston házának lépcsőjén? És amíg őt látjuk a halott kislány képével, mit csinált az öreg színész? Szépen kivárta ezt a szép pillanatot? Ilyesmikből, a rendező exhibicionizmusából és véleményéből van túl sok ebben a filmben ahhoz, hogy hinni lehessen neki.

Almási mentalitása alapvetően más. Őt kérdezni is alig halljuk a filmjeiben, látni meg egyáltalán nem látjuk. Nem kapkod össze vissza témák között, hanem kiválaszt egyetlen egyet, illetve - ki miben hisz -, egy téma választja ki őt. Véleménye, viszonya természetesen neki is van a témával és a riportalanyokkal, annyi a különbség, hogy nem ítél. Mert aki valóban körüljár egy problémát, az nagyon kis valószínűséggel jelentheti ki az egyik emberről, hogy idióta, a másikról meg, hogy igaza van. Nincs hatásvadászat (az állandó zeneszerzőt, Dést leszámítva), nincs tuti-megmondás, csak a jelenetek vannak, a maguk meztelenségében.

Michael Moore kiváló filmes (vagy csak volt? - meglátjuk) semmi sem bizonyítja ezt inkább, mint egyik előző filmje, a Roger & Me. De tisztelettel kérek mindenkit, ne szédüljünk meg a PR-tól, és ne menjünk el szó nélkül egy kevésbé harsány mű mellett csak azért, mert az van ráírva: magyar dokumentumfilm.