Mozi a túloldalon - Marosvásárhely: Alter-Native

Ha a megátalkodott hazai filmrajongó nem éri be a Magyarországon forgalmazott egész estéssel, akkor kénytelen fesztiválra járni. Kelet-európai kisjátékfilmeket azonban még a Titanicon és az Európa Filmhéten sem láthat, azért már Győrbe kell menni, de akinek még ez sem elég, annak érdemes Mediawave erdélyi kistestvérére, az idén november 7. és 11. között kilencedik alkalommal megrendezett marosvásárhelyi Alter-Native-ra elzarándokolnia.

Ha azonban fordítunk egyet a nézőponton, és nem a rengeteg multiplex, a művészmozi-hálózat, az Örökmozgó, valamint a számos különféle filmklub kínálatától elkényeztetett pesti mozinéző lebeg a szemünk előtt, hanem az erdélyi magyar és román közönség, akik számára a romániai viszonyok között akár szerencsésnek is nevezhető helyzetben levő Marosvásárhelyen – a televízió programján túl - a kurrens amerikai opuszokon és a közéjük keveredő egy-egy magyar közönségfilmen kívül a filmklubban játszott klasszikus darabok jelentik a teljes elérhető mozgóképes palettát, szóval ha erre a közönségre gondolunk, akkor egyenesen áldásos egy olyan nemzetközi fesztivál, amely a versenyprogramba került rövidfilmek, továbbá a bukaresti DaKino és a győri Mediawave csemegéi mellett a friss magyar és román nagyjátékfilm-termés egy részének bemutatására is vállalkozik. A marosvásárhelyi ifjúsági szervezet, a Maros megyei Madisz vezetői ügyesen éreztek rá arra, hogy egy ilyen gazdag filmválogatással pár napra össze lehet toborozni a kultúrára kiéhezett erdélyi fiatalság egy jelentős - mi tagadás, minden jószándék ellenére szinte kizárólag magyar - részét. Az már csak ráadás, hogy a Mediwave példáját követve koncertek, installációk és alternatív színházi előadás egészítik ki a programot, mert a tényleges főszerep - a győri rendezvénnyel szemben - a filmeké.
A közönség felfokozott várakozásnak köszönhetően az általam már sokszor látott magyar nagyfilmek is egészen más megvilágításba kerülnek. Tökéletesen új élmény nyújtott, amikor az érthetetlen oknál fogva le nem dózerolt, csodálatos, szecessziós Kultúrpalota háromemeletes, páholyos, komolyzenei koncertekre kialakított, zsúfolásig tömött nagytermében több száz emberrel együtt (akik közül tucatnyian menekültek csak el a követhetetlen történetszövés elől) nézhettem meg ismét az új Jancsó-filmet. Hirtelen óriási súly nyert minden politikai célzatú poén: a kis lak a nagy Duna mentében, a hősök szobrai közé keveredett Kapa, az árban sodródó bárka keserű viccei mintha megtízszereződött erővel jelentkeztek volna. De ugyanígy teljesedett ki a Macerás ügyek játékos humora is a régi moziélményeket felelevenítő hatalmas közönség előtt: soha nem láttam még ennyire szépnek és gazdagnak Hajdu Szabolcs filmjét.
Maga a versenyprogram már több kívánnivalót hagyott maga után. A húsz országból érkezett 67 kisfilmet elvileg öt kategóriába osztották a fesztivál szervezői, ám ennek a beosztásnak sehol nem láttam a nyomát. A kilenc blokkban teljesen vegyesen jöttek egymás után a művek, a pár perces, ötletdús animációt fél órás, lassú dokumentumdarab követte, ami persze nem tett jót az utóbbi megítélésének. Igaz, arról a blokkról, amelybe csupa dokumentumfilm került, tömegesen menekültek a nézők, ám ennek okát mégsem a műfaj iránti érdektelenség, hanem a művek alacsony színvonalának rovására lehet írni. A dokumentumblokk kudarca az Alter-Native legnagyobb gyengéjére mutat rá: a szervezők nyilvánvaló kultúrpolitikai megfontolásból kiemelt helyet biztosítottak a romániai és a magyarországi produkcióknak (15 illetve 19 opusz), ami csak úgy sikerülhetett, hogy rémesen unalmas Duna Televíziós produkciók illetve a román filmfőiskola ügyetlen vizsgadarabjai is helyet kaptak a válogatásban. Teljesen igazat kellett adnom Szilágyi Varga Zoltán zsűritagnak, aki a díjkiosztón a fesztivál profiljának megtisztítását tartotta a jövő szükséges feladatának. A felállított kategóriák a díjakban sem jelentkeztek, így aztán meglehetősen ötletszerűen és áttekinthetetlenül nyertek jutalmakat a zsűri által legjobbnak ítélt alkotások.

Személyes kedvenceim közül azért jónéhány egybeesett a díjazottakkal. A nézők többségével értettem egyet a könnyeden humoros orosz animáció, a közönségdíjas Latex esetében, ami egy szexéhes bikáról szól, aki a fejőnő gumikesztyűjét felfújva és tőgyként magára kötözve jut be a sütkérező tehénkék karámjába, ám szerencsétlenségére a hágásból hágatás lesz: a brutálisan macsó tenyészbika különleges sárga tőgye miatt éppen őt szemeli ki szexpartneréül. Ha nekem kellett volna zsűriznem, akkor a legjobb dokumentumfilmnek ítéltem volna Kacsó Sándor Bogdán az utcán című alkotását, így viszont a legjobb régióbeli magyar film díját kapta a bukaresti utcakölykök nyomorúságos életét a rendkívül nyílt, közlékeny és szeretetreméltó Bogdán sorsán keresztül bemutató, jó dramaturgiai érzékkel felépített munka. A romániai tévé- és rádiócsatorna 1,5 millió lejes (15000 forintos) jutalmát teljesen megérdemelten nyerte Hanno Höfner A túloldalon című kisjátékfilmje, amelyben egy kövér, vastag szemüveges, rettentően szerencsétlen kinézetű Temes megyei falusi postás felesége unszolására maga is beáll kempingbiciklijével a Magyarországon vásározó élelmes férfiak közé, ám a nagy kaland szomorú véget ér a határ túloldalán, a kukoricásban, a tekintélyes mellbőséggel bíró, kissé kiöregedett út menti kurva karjai között. Ellenben a fesztivál 500 dolláros nagydíja szerintem vitatható módon került a szakmailag kissé amatőr, mondanivalójában azonban tényleg fontos jugoszláv szatíra, a Milosevics-éra zászlólengető mindennapjait visszasirató öregemberről szóló Halvány zavar a fényes csillagomon (a cím az öreg háza tetején villódzó neon vörös csillagra utal) rendezője, Vladimir Perovic birtokába.

Bár nem értek egyet a döntéssel, elfogadhatónak ítélem a magyar, román, jugoszláv összetételű zsűri álláspontját, miszerint ők többre értékelték a tartalmilag fontos filmeket, mint az üres stílusbravúrokat. Ez egyben azt is jelenti, hogy a filmek elbírálásánál elsősorban a régióból kikerült, a számunkra igazán húsbavágó kérdéseket feszegető alkotásokat jutalmazták. Az Alter-Native-ra emiatt rásüthető a provincialitás bélyege, ám szerintem ez a jó értelemben vett provincialitás csak segíthet abban, hogy a fesztivál tisztább profilt nyerjen. Amíg a magyar mozikban nem mennek román és szerb filmek, a román filmszínházakból hiányoznak a magyar és ukrán darabok (a sor hosszan folytatható), addig a marosvásárhelyi fesztiválnak nemcsak az erdélyi fiatalok számára lesz kitüntetett jelentősége, hanem azoknak a mozibolondoknak is kötelező program marad, akik tisztában szeretnének lenni azzal, hogy mi történik most a túloldalon.