Művészposta: Fellini és Simenon különös barátsága
Amikor két ember levelezését publikálják, mindig felmerül a kérdés, vajon a beavatott nem betolakodó-e egyben. A legbensőbb szorongások, félelmek és frusztrációk önvallomásszerű kitárulkozása érdekes adaléka lehet egy produktumokkal telt életműnek, de ránk tartozik-e mindez? Igaz, hogy az író önmagát fogalmazza bele a sorokba, a rendező pedig fénnyel égeti sziluettjét minden egyes celluloidba. Önként, mert azt nekünk szánta. Mégis aki leküzdve kétségeit rászánja magát eme különleges posta felbontására, tagadhatatlanul izgalmas világba keveredik. egészen a nagy alkémista kemence közelébe.
Hogy mi van ezekben a levelekben? Papírba rögzített időlenyomatok. Percek, amikor hiába gyötrődik az agy, amikor az ihlet elkerül. Más percek, amikor szorongó várakozás és önsanyargatás előzi a világ visszajelzéseit és gigászi küzdelmek zajlanak a színfalak mögött a formálódó, egyre önállóbbá váló művel. Órák, amikor az alkotás lassan elhatalmasodik mesterén, és a teljesség felé haladva cseppenként szívja el megálmodója életerejét. Évek, amik csak újabb évek elteltével válnak értékelhetővé, a maguk teljességében felfoghatóvá.
Talán ezek titkok, talán csak az érti igazán, aki maga is harcol. Világra hoz, életre hív, egésszé formál, és nehezen, nagyon nehezen elenged. Kiüresedik és újratöltődik, meghal és feltámad újra meg újra. Aki pedig mindebbe beleólálkodik, sok év múltán más körülmények, más vágyak égetésétől hajtva egy kétszemélyes művésznapló soraihoz fordul, tán megért és tanul, de sohasem érzi ugyanazt. Az Új Hullám pezsgését, a jazz lüktetését, a mozi varázsát, a jungi torony rejtélyeit.
Fellini és Simenon levelezésén keresztül két művész rivalizálástól mentes, tiszta barátságát követhetjük nyomon, ami szinte csak „papíron” létezik, hiszen a személyes találkozás varázsa csak ritka, ünnepi alkalmakkor egészíti teljessé a képet. Bár stúdiónyi hadseregeket kommandíroz az egyik, s írógépbillentyűkre támaszkodva teremt világokat a másik, a bennük megfogalmazódó tétova kérdések ugyanazok: Ki irányít kit? Az alkotó a művet, vagy a mű az alkotót? Mert a művész, amikor belekezd valamibe, még nem látja a végét, így kiszolgáltatottságában óhatatlanul felmerül benne a gondolat, hogy esetleg kettőjük közül nem is ő a valóságosan létező. A mű talán már rég készen van és valamely távoli éteren át orvul fészkeli magát megalkotója agyába, hogy ott, mint valami mitikus szörnyeteg, hiányérzetek és kínzó vágyak ügyes manipulációjával kikényszerítse saját születését. Védettséget csak az élvez, aki józanul beágyazódott a konvenciók hálójába. Aki viszont mindezt visszautasítva, megmaradt az egységtudat közelében, és vallja, hogy a nagy gyerek nem jelent egyet a visszamaradott felnőttel, végképp elveszett. Az örök elégedetlenség, és a furcsa kis egyensúlytalanságok kálváriáját járja, ahol „áldott állapotát” tiszteletben tartó környezetének nem tartozik semmivel, viszont saját szellemalakjai iránt frankeinsteini felelősséget érez. Noha ez egyben egyfajta terápia és túlélési módszer is, a végkonklúzió mégiscsak kétkedés: Mi marad abból, aki egész életét „bábuknak és szavaknak ajándékozta”? Ma már persze azt gondoljuk, biztosan tudjuk, mitől Fellini az egyik, s mitől Simenon a másik. A kulcsszó a művészet, ami Fellini csöppet sem túlzó megfogalmazása szerint maga a csoda, mivel az örökérvényű, emberiségnyi kudarcot diadallá, a létezéssel együtt járó csüggedést boldogsággá szintetizálja.
