Napoleon feketén-fehéren és triplán
Gance klasszikusa
Négyórás filmtörténeti klasszikus, osztott képmezőn, ágyúgolyóként száguldó kamerákkal. Abel Gance főműve, a Napoléon a televízióban.
2002 utolsó vasárnapján késő éjjel Fritz Lang Metropolisát láthatta a filmklasszikusokra felajzott néző (m2), és 2003-ban a csoda-fejlemény folytatódik. Nem elég, hogy a Filmmúzeum tévécsatorna januártól ódonul is izgalmas külföldi filmek értékeiből válogat – a “régi” m2 az újév fénylő ünnepén vetíti (ugyancsak késő éjjel) minden idők francia filmművészetének legnagyobb némafilm-különlegességét, Abel Gance majd’ 4 (négy) órás Napoléonját.
Aki új videófelvevőt akar venni, és még várakozik, azonnal vegye meg: érdemes ezzel a filmmel felavatnia.
Elbámulhatnak képsorain a filmtechnika fejlődését ismerni vágyók: Európában a német Murnau rakta először sínekre a kamerát, viszont Abel Gance alkalmazott először hordozható kamerát (különböztessük meg e szóval a későbbi kézikamerától). Hogy a sínen fahrtoló kamera valóban Murnau találmánya, még ellenőrzésre szorul, Gance jóvoltából az ős-kézikamera viszont valóban itt lép a filmtörténet színpadára, a Napoléonban. És ez még mind nem elég: az úgynevezett “szubjektív kamera” eljárását is ő alkalmazta először tudatosan. A katonaiskolás kamasz-zseni Napoleon véres és tömeges hógolyó-csatában foglalja el a hatalmasra épített ellenséges hóvárat. A legenda szerint Gance és operatőrei tucatnyi kisméretű kamerát dobáltak felvétel közben, hogy a hógolyó “szemszögéből” lássuk a gigászi kamasz-csatát. Ez a legenda – figyeljük most hát élesen a hosszú jelenetet – nem látszik igaznak, bár valóban sok benne a lendítés, a gyors svenk, és a váratlan vágások fura kombinációja. Georges Sadoul szerint máshol, később: a történelmi toulon-i csata felvételekor rakták a kamerákat nagy labdák belsejébe, a labdákat ágyúgolyóként lőtték ki, s ekkor érdemes csak bámuldozni (meg ellenőrizni a kiváló Sadoul-t).
Kicsit tovább a puszta technikánál. A gigászi méretű film forgatását 1924 nyarán kezdték, és csak 1927 áprilisában mutatták be a párizsi Operában, mégpedig három részre osztott hatalmas filmvásznon. Gance ugyanis az osztott képmezejű vetítés első nagy alkalmazója is. Három vagy több kamerával felvett mozgóképet kellett tehát három egymáshoz “hangolt” vetítőgéppel vetíteni, s ez bár költséges és igényes dolog, nem látszik olyan nehéznek, ha három különböző képsor pereg az osztott vászon “osztatain”. Hihetetlen (technikai) eredmény viszont, ha a mennydörgő csaták tetőpontján, pusztító ágyútűznél, lovasrohamnál, vagy Napoleon hatalmas díszmeneteinél egyetlen freskóba olvadó tripla-széles formátumú képsor kezd peregni: triptichonból szuper-cinemascoppá válik a képmező, s ekkor a három felvevő- és vetítőgép három önállóan felvett anyagának pontosan kell illeszkednie, és ez még ma is bravúros eredmény volna.
Még tovább a puszta technikánál. Amikor a forgatás elkezdődött, a szovjet montázstechnika eredményei még egyáltalán nem voltak ismertek Nyugaton, hiszen a Patyomkin még el sem készült, (nem hogy Gance-ék láthatták volna). A német expresszionizmus óriásai uralták ekkor sötéten és félelmetes tehetséggel az európai filmet – ők, a filmfantázia német nagyjai, Lang és Murnau viszont nem a montázsnak voltak tudatos és újítóan alkotó zsenijei.
Gance már 1921-23-ban, Griffith után tehát először a filmtörténetben a metrikus (gyorsuló) vágásra építette a Száguldó kerék (La Roue) egész formavilágát, egyértelműen megelőzve tehát a szintén Griffith-re esküdő Eisensteint. A Napoléonban azután még inkább a változó ritmusú vágásra épít, - talán közben látta is a Patyomkint, vagy legalább tudomást szerzett újításairól. Mai szemmel ez – montázsra épülő formanyelve - talán érdekesebb, mint a szubjektív kamera inkább kuriózumnak ható előképei.
A Napoléon nyolc órányi felvett (és megvágott!) anyaga persze minden idők legdrágább francia produkciója is volt – állítólag egészen a nyolcvanas évekig. A premierre azonban négy órásra vágták, így is méter- és időrekorder volt. Holott a tervezett császár-film az első részének számított csupán – az utolsó képsorokon Bonaparte még nem is császár. Csak a történelemfordító itáliai hadjáratnál tartunk, amikor a régi Európa katonai ereje két hét alatt összeroppan, bizonyos máig tartó társadalmi-politikai fejleményeket megindítva. Az 1927-es operai díszvetítés hivatalos ünneplésbe torkollt, mindenféle régi meg új nacionalista ízű harsogásba. Gance hivatalos állami rendezőként tündökölt, mintegy igazolva egykori majdnem-asszisztense, Bunuel korábbi viszolygását. A nagy tehetségű rendező szakmai ünneplése azonban gyorsan alább hagyott: a filmet nem lehetett sok moziban osztott vászonnal és képmérettel forgalmazni, minden mozit nem lehetett három szinkron-vetítésre képes géppel felszerelni – sőt, Gance terveit lesöpörve egyet sem szereltek fel ilyen módon. A hatalmas költség nem térült meg. Sadoul 1955-ben arról ír, hogy az osztott képmezős anyagok meg is semmisültek azóta. (1935-ben Gance a megmaradt anyag egy részét felhasználva “hangosított” beszélőfilmet vágott össze belőle, ezt olykor filmmúzeumokban és tévéműsorokban levetítik: teljesen érdektelen.)
Mindez nem érintené az utókor és e sorok írójának egybehangzó elismerését: az Intolerance sorsa is hasonlóan alakult. Most jöjjenek azonban esztétika tárgyú kétségeink. A film első fele nagyon naiv, majd a második irtózatosan patetikus. Ez azonban nem gyengíti, mind a két “vonása” vagy “jellege” illik a tárgyhoz is, a formanyelvhez is. A végén himnikussá felharsogó istenítésből nem maga a rendező, hanem a “megrendelt” sajtó csinált nacionalista butaság-kórust. A filmben a pátosz nem lépi túl a tárgy és a forma lehetőségeit, igényeit.
Amiért a Napoléon elmarad mind Griffith, mint Eisenstein mögött, és amiért ezen még csak vitázni sem lehetne egy jót, olyan egyértelmű, az a gondolati igénytelensége. A képekből fakadó gondolatiságra utalok, a “látvány logikájára”. Napoleon összetörte a régi Európát. Gance formanyelvi ágyútűzt zúdít a film régi formanyelvére, de a nagyszerű film-ágyútűz után már nincs ereje, se képessége-adottságra új filmes szemléletmód megteremtésére. Képi asszociációi a montázsbravúrok ellenére szegényesek, történet-elbeszélése – ellentétben a montázs alkotó feleselésével – lineáris és üres. (Ugyanezért fulladt kínos komikumba a Hevesy Iván szerint is “majdnem remekmű”, a Száguldó kerék).
A Napoléont hatalmas munkával 1985-re a francia filmarchívum teljes egészében rekonstruálta és felújította. Új nagyzenekari kísérőzenével látták el. A Bastille-operában gigászi osztott vásznon ismét levetítették. Karmester vezényelte a filmet túlharsogó nagyzenekart. (Ismét csak egyszer, bár ez – az élő nagyzenekar hiánya - talán nem baj.) Furcsa halhatatlanság. De az újévnapi tévében ezt láthatjuk: császári élmény, a bukás előérzetével.
m2 - 2003 január 2. 0.30.
Napoleon (Napoléon) – francia, 1925. Rendezte és írta: Abel Gance. Kép: Jules Kruger. Zene: Arthur Honegger. Szereplők: Albert Dieudonné (Napoléon), Antonin Artaud (Marat), Edmond Van Daele (Robespierre), Alexandre Koubitzky (Danton), Abel Gance (Saint-Juste), Harry Krimer (Rouget de Lisle), Max Maxudian (Barras), Gina Manes (Joséphine), Marguerite Gance (Charlotte Corday), Annabella (Violine). Gyártó: Societé du film Napoléon. 240 perc.
