„Nehogy a rossz embernek drukkolj”

Szex, erőszak, filmművészet

filmhu:A Visszafordíthatatlan című film két aspektusában is szokatlan. Egyrészt időben visszafelé halad, másrészt elementáris erővel ábrázolja az erőszakot. Engem az érdekelne, hogy ez a két aspektus mennyiben következik egymásból?

Vaskó Péter: A visszafelé menő film ötletét többször lelőtték már, ezt a problémát a Mementó is kiválóan megoldja. Ennek számomra volt funkciója. Érdekes, hogy ebben a filmben is a végére került a happy end, azzal a különbséggel, hogy a film az összes happy endes elvárásunkat visszarombolja, így a történet sokkal erősebb, mintha lineárisan haladna előre.

Bakács Tibor: Nekem nem ez volt a problémám, hanem az, hogy amikor a csajt ütik, vagy verik a fejét a földbe, akkor óhatatlanul erkölcsi helyzetbe kerülök, ami a dolog pszeudo vagy kvázi jellege miatt, egyszerre nincs is meg van is. Mert ugye mi történik, hogyha az utcán látok egy olyan jelenetet, hogy egy nőnek a fejét laposra verik: vagy odamegyek, vagy ellépek, erre a filmben van is utalás. A moziban nem tudok közbe avatkozni, de ahogy beülök, már tudom, hogy a közbeavatkozás alól fölmentett maga a rendező, azzal hogy a bűn súlyát elveszi a nézésemről, ugyanakkor pedig nem vagyok meggyőződve arról, hogy az erőszak vizuális ábrázolása, az nem az erőszak formája maga.

Ezt nyilvánvalóan akkor tudom elfogadni, ha valami nagyobb egység részévé szerveződik, a Visszafordíthatatlanban ez megtörténik, de a Kínzó hétköznapokban nem. (Claire Denis filmje május elején kerül majd a mozikba – A szerk.) Rendkívül nevetséges, amikor az erőszaknak nincsen mélysége, csak ornamentikája. Ha lenne mélysége, akkor biztos, hogy azt nem az erőszakos cselekedeteken keresztül lehetne ábrázolni, mert ezáltal válik unalmassá egy film. Hogy mondjak egy példát, Kubrick Mechanikus narancsában érzem az erőszaknak a mélységét olyannyira, hogy ő maga is érezte ezt, és betiltotta a saját filmjét Angliában, míg mondjuk a Született gyilkosoknál nem érzem. De közben meg azért zavar engem a saját dumám, mert olyan mintha erkölcsi alapon fogadnám el az egyik eszközt, és az erkölcsi indok hiánya miatt vetném el a másikat. Pedig ez ugye nem így van, mert az eszközhasználat nem az erkölcsi alapból indul ki, legalábbis nem hiszem. A Grunwalsky elég közel áll hozzám, és sokszor veszekedtem vele, hogy célirányosan ábrázolja az erőszakot, anélkül, hogy abból bármiféle kivezető út lehetne, akár megváltás akár valami más.

Nem tudom eldönteni, hogy jó-e vagy nem, hogy botrány lett ebből a filmből. De az biztos, hogy a civilizációnk tökéletes csődje hozta vissza ezt a mérhetetlen erőszak kultuszt, mert szerintem ez nem új dolog. Ilyen értelemben a film nagyon jó kérdést vet fel, pontosan azért mert egyébként sem a politikusok, sem a tudomány nem hajlandó szembenézni ezzel a civilizációs csőddel. A filmművészet sokkal inkább, de például a képzőművészet már megint nem, sőt eltakarja a szemét előle.

Bikácsy Gergely: Az aluljárós megerőszakolási jelenet a legvitathatóbb a filmben, ha ezt úgy tudta volna ábrázolni, hogy nem mutatja meg, akkor persze egy másik filmről, és talán remekműről beszélhetnénk. Ez a jelenet nagyon súlyossá teszi a filmet, és teljesen egyet értek, ez etikailag nagyon vitatható, még akkor is, hogyha ez imitált dolog. Hiába tudjuk, hogy ezt csak eljátsszák a színészek, az egész akkor is nagyon problémás. Kubrick nagyon hangsúlyosan benne van a filmben a 2001 Űrodisszeia plakátjával, én itt konkrét utalást érzek. Nem a filmre hanem a gondolatra, hiszen Kubrick majma is azt a gondolatot veti fel, hogy érdemes volt-e egyáltalán. Eltelt százezer év és a holdba utazunk, érdemes volt-e?

És a válasz az, hogy nem, mert teljesen mindegy. Szerintem, erre utal az újszülött. Egyébként teljesen egyetértek, itt erkölcsi kérdés merül föl az emberben, és még hozzáfűzném, hogy az a szörnyű a nézésben, hogy kukkolóvá válik az ember egy kicsit. Úristen csak nem annak drukkolok, a gyilkosnak? Valami motoszkál az emberben, emiatt a kukkoló jelleg miatt, nem tudom, lehet, hogy ez bevallandó atavizmus lehet, hogy nem: ezek súlyos dolgok, bár nem is a filmet, hanem a befogadó, a néző lélektanát érintik.

B. T.: Hogy ez mennyire így van, csak hogy magamat leplezzem le, amikor azt mondja az erőszakos ember, hogy a szép arcodat, akkor furcsa mód a megokolás miatt egy picit megnyugszom. Mert azt gondolom, hogy a sorsban sajnos minden kiegyenlítődik. Pedig ez ugye nevetséges, gyakorlatilag talán csak az irigységem vagy erkölcsi tökéletlenségem az, aki a szépre haragszik. Nagyon ravasz a film, mert ugye a visszafelé menő szerkezet miatt mindig az történik, hogy az erőszakot látom, nem tudok róla semmit, el kell fogadnom, és utána rakom hozzá a gondolataimat. Így tulajdonképpen a rendező nagyon helyesen jár el, mert minden erőszakos cselekmény riasztó a filmben. Bosszúval kezdődik, ami éppen azért nem bosszú, mert nem ismerjük az előzményét, tehát ilyen szempontból tényleg megnézi a nézőjét ez a film. Érdekes, szerintem az előzmények ismerete nélkül sokkal apokaliptikusabb a bosszújelenet ott lenn a buzi-bárban.

B. G.: Formailag mindenképpen az; áldokumentum, nagyon rafinált kameramozgás, dinamikus…

filmhu: …meg ott van a másik durva jelenet, a poroltóval szétvert fej.

B. G.: Na, most azt nem igazán értettem, minden ilyen visszamenetelnél ez a gond, hogy azokat az arcokat először látom, nem tudom őket azonosítani, és ezért még most se tudom, hogy ki vert agyon kit. Ez talán rendezői ügyetlenség, mert vajon egymillió néző közül csak én nem értem?

V. P.: Ez azért ravasz, mert a történet legvégén, van egy bizonytalanság, hogy ki kit miért ver agyon, és hogy jó embert talál-e el. A következmény valamennyire vissza van vonva az előző jelenetben, tehát teszem azt a férj hajlamos arra, hogy megcsalja a feleségét, tehát egyből megint ellépünk valami olyan irányba, amire nem számítottunk. A klisék nem ezt mondanák, hanem azt, hogy a példás férj nemes bosszút áll az ártatlanul megbecstelenített szépségen. Ezt itt a rendező nagyon ravaszul játssza ki, hogy ne tudjuk befészkelni magunkat egy olyan bunkerbe, ahonnan bátran állíthatunk közhelyeket.

Ez a szerkezet nem engedi meg nekünk a kontextus tudását, csak utólag, és éppen ezért mindig tetten éri, leleplezi a nézőt. Nem tudjuk, hogy miért történik valami, csak szembesülünk azzal, hogy erőszak van, mint ahogy a hétköznapi életben általában nem kontextusokkal szembesülünk, csak nyílt tényekkel és nagyon keveset tudunk a mögöttes indítékokról.

A filmben nincs egy felső nézőpont ahonnan megítélheted a helyzetet, hogy ne tévedhess, nehogy a rossz embernek drukkolj. Ebben az erkölcsi dilemmában nem igazán lehet jó választ adni, én nem tudok rá jó választ adni, hogy most nézzem, ne nézzem, kijöjjek a moziból, ne jöjjek ki, bele van verve az orrom, vagy nincs beleverve az orrom. 

B. T.: Ha jól láttam, akkor a bosszúálló nem azt veri agyon, akit akar, és amikor összeveri az arcát, akkor az a férfi aki megerőszakolta a feleségét, rámosolyog szinte. Ez David Lynch gondolata, hogy a Bob bármelyikünk lehet, csak abba a lelki dimenzióba kell helyezkednünk, amely minket összezár. Mert akárhogy is nézzük, minket embereket összezárnak az erőszak különböző formái.

Az nagyon furcsa számomra, hogy az erőszak mára ilyen camp jellegű lett. Úgy gondolom, hogy a civilizációs csődön kívül erőteljes szabadsághiány is van e mögött. Aki kiabált már vagy verekedett - én mind a kettőt tettem – tudhatja, hogy milyen érdekes az az állati állapot, a teljes felszabadulás a rend alól, amit egyébként erkölcsileg helyeslek. Tehát az a baj, hogy van egy ellentét az erkölcsi helyeslésem és a biológiai felépítettségem között.

B. G.: Mi most itt nagyon dicsérjük ezt a filmet, de magas esztétikai szempontból - most had játsszam azt - , teljesen el kéne vetni, mert megközelítése etikai. Tanultuk az iskolában, már aki megtanulta, hogy három kategória van: esztétikai, etikai, és vallási. Flaubert óta a műalkotást csak esztétikailag lehet megközelíteni, minden más a papok és a tanárok ügye. Tehát ha csak esztéták lennénk, akkor azt mondanánk, hogy bocsánat ez a film tehetséges, meg látszik, hogy mindene rendben van, de esztétikailag megközelíthetetlen.

B. T.: Illetve az a válasz, amit ad, nem az övé, hanem a Kubrické. Egyébként szerintem a 2001 Űrodisszeia plakát több mint utalást, mert van egy gyermek a filmben, akiről nem tudunk semmit.

B. G.: Az még a jövő embere.

B. T.: Hogy triviális legyek, a nőt seggbe kúrják, még esély is van, hogy megmarad a kisbaba. Elvileg mindig a gyerek a remény, Kubrick pedig egyenesen a világegyetem közepébe helyezi ezt az embrió szerű lényt. Tehát elvileg ad egy választ, hogy mindig megvan az újrakezdés reménye. A plakát a válasz, csak az tényleg nem esztétikai megközelítés, mert az nem Gaspar Noé válasza, ha idézi, akkor nem teljesen jó válasz. Arra gondoltam, mi van hogyha ez mondjuk holnap a lányommal vagy a feleségemmel történik meg? És még azt se mondhatom, hogy gondosabban járok el, mert a mulasztás bűne ott van a filmben, a férj nem kíséri haza a feleségét.

V. P.: an a végzetdráma, amiből nincs kiút, ez itt meg a véletlenen múlik, aminél sokkal nagyobbakat mulasztunk az életben tízezerszám. Tehát a vádat megfogalmazni farizeus lenne, hogy miért nem kísérte akkor haza, amikor megerőszakolták. Ennél sokkal nagyobbakat bűnözök magam is. Épp a filmtől ugrott be, hogy valakit a múltkor nem kísértem hazáig, és hogy jézus, mit tettem, felelőtlen voltam.

Az esztétikai ábrázolással kapcsolatban én azt éreztem ebben a filmben, amit az Esterházy mond, hogy nem találunk szavakat. Itt az erőszakra keressük a képeket és a szavakat. Ezek a filmek válaszkeresési kísérletek, vannak jók és rosszak, ez most egy elég jó kísérlet. Ezt nem feltétlenül esztétikai kategóriákkal, mint inkább az ember belső igazsághoz mért belső élményével lehet érezni. Ez a képkeresésnek az egyik útja, ez az ál-dokumentatív képi világ, ami nem stilizált, illetve nem úgy stilizált, de a végén még stilizál is egy kicsit, hiszen be van forgatva az egész.

B. T.: Na de mi újat tudsz meg a világról? Nekem ez a problémám, milyen újabb tudást szereztél, hogy ezt megnézted. Míg Kubricknál szerzel.

V. P.: A Kubrick már-már fájóan geometrikusan építi fel a műveit, érezni lehet azt a titánból ácsolt szerkezetet, ami a nézőt nagyon erősen megtartja. Ez egy nagyon kiszámított szorongás, amit a Kubrick csinál. Azt gondolom, hogy a Visszafordíthatatlan sokkal többet ad az esetlegességnek.

B. T.: Visszafelé megy, tehát ez sem nulla szerkezetű.

V. P.: Abszolút nem nulla szerkezetű, de azokban a jelenetekben, amikor nem olyan pontosan kiszámítottak a kameraszögek és a plánváltások, és nem érezni annyira, hogy a rendező iszonyúan dolgozik, nagyon rajta van, hanem úgymond megengedi a szereplőknek, hogy kimozogják magukat, és nem felügyeli őket minden pillanatban, azzal pontosan azt veszi el, amit a Kubricknál kiszámíthatóságban kapunk. Itt nem kapjuk meg a kiszámíthatóságot, nem fogom tudni, hogy a másik ember fogja fejbe nyomni és szétverni a fejét, akit később aztán állandóan visszavonva mindig szelídebbnek és szelídebbnek látunk. Ezek olyan morális plusz effektek, amiket nem használunk ki.

A Full Metal Jacketben, lehet tudni, hogy ki fog elkattanni, ki fog rálőni az őrmesterre, meg lehet magyarázni a végén, hogy ki, mit, miért és helyesen vagy helytelenül cselekedett, egyszerűen sakktábla-szerűen felosztja ezt a terepet. A Dogma-filmek és a Visszafordíthatatlan viszont szinte egy Heisenbergi bizonytalansági relációt dob be, hogy majd meglátjuk, még én sem tudom, te sem tudod, ki fog derülni. A mögötte lévő szerkezetépítő szándék, azt gondolom, hogy sokkal megengedőbb, sokkal több véletlenszerűt enged át ezen a szivacson. És azt gondolom, hogy ez szinkronban van azzal az állapottal, amit most érez az ember, hogy nem tudja, hogy mit miért tesznek meg vele, vagy miért tehetnek meg vele, nem tudok rá választ adni, miért történhetett meg akár a választások idején, akár a háború idején, ami megtörtént, nincsenek rá jó válaszok.

Freud meg Einstein még úgy gondolkodott, hogy Isten nem játszik dobókockákkal, valamiért ezt a nőt meg kellett erőszakolni, mindegy hogy rászolgált, vagy nem szolgált rá így kellett történnie. Ez a világ csúszott szét, és ez már Hitchcocknál elkezdődött, a nőt a Psychóban nem azért büntetik meg, mert pénzt lopott. Nem tudni miért, egy teljesen más rendszer tolakodott be az életébe, amit nem tud kezelni.

B. T.: Tulajdonképpen meg tudnám okolni, hogy miért a másik férfi veri szét poroltóval az erőszaktevő fejét, hisz a lány valaha barátnője volt. De amikor azt mondják neki, hogy öreg, a sitten majd seggbe kúrnak meg aids-es leszel, akkor egy pillanatra megnyílik ennek az embernek a sorsa. Teljesen váratlanul került ebbe a helyzetbe. Érdekes módon én azért jobban kötődöm a hagyományos sorsfelfogásokhoz, hogy szeretem kiolvasni a sorsnak legalább a vektorait, tehát ha azt mondod, hogy az esetlegességek tömkelege jön velünk szembe, azért az nem azt jelenti, hogy nincs sors, csak azt, hogy nem látjuk.

B. G.: De hát a nő álmodik egy aluljáróról. Ehhez hasonlít az a motívum, hogy a barátja tudat alatt bosszút állna, tehát vannak mellékes dolgok, amik nekem annyira nem tetszettek, mint ahogy az sem, hogy „te szép úri kurva szétrúglak”, és ő a kültelki csóró, ez valószínűleg így is van, de…

B. T.: …nem esett jól úri lelkednek. Én azért most, a kapitalizmus derekán a „gazdag picsa” érvelést elfogadom.

V. P.: A nőnek van egyfajta tüntető eleganciája, tehát az, hogy valaki elég biztonságban érezze magát ahhoz, hogy átmenjen az aluljárón éjnek évadján, ez hogy úgy mondjam a naivságnak a bátorsága.

B. G.: De hát életében először jár ott nem?

B. T.: Nyilvánvalóan meg akarja menteni a lelkünk a szereplőt a történetben, tehát ez érdekes, és mondom abból fakad, hogy óhatatlanul a nézésre vagyunk kárhoztatva. Ezt én nem fogadom el egyébként az életben, és rettenetes, hogy a moziban el kell fogadni nézőként.

B. G.: Nem biztos, erre mondom azt, hogy egy Robert Bresson a megerőszakolást kihagyta volna.

V. P.: Ha azt kiveszed, ez a film magában nem áll meg.

B. G.: Ám annál a bizonyos nagyon jó rendezőnél más van helyette. A mozinéző eredendően a leskelődő helyzetébe kényszerül, ezt sok rendező tudja is, de Hitchcock a legnagyobb kulcslyuk rendező. De ő azért visszaállítja a rendet a végén, azt mondja, hogy a világ fel akar bomlani, de majd azért tartjuk a frontot.

V. P.: Ebből a szempontból ő egy optimista rendező. Ahogy Bakács Tibor mondta, a sorsszerkezettel van a gond, amit beviszünk a moziba, és az ott kapottat megpróbáljuk elhelyezni benne. De nem tudjuk jól elhelyezni, és akkor buktunk meg mint nézők. Azt gondolom, hogy ez a film a döntő többségünket osztályismétlésre, filmismétlésre kárhoztatja.

Most nem tudjuk hogy mi lesz, és még azt se tudjuk, hogyha velünk történik, velünk mi lesz, mert azok az előrerajzolt bevésett viselkedési formák, amik mondjuk egy katonatisztnek a 19. században be voltak vésve, hogy ha hibázott, főbe lövi magát, ez most már koránt sincs meg ilyen egyértelműséggel.

Egyénenként kell újra szabni az értékhálónkat, de minden újraszabott egyéni értékháló valamilyen inkompatibilitási problémában lesz a többivel, és ez a kérdés, hogy ezt hogyan tudjuk a másikkal közölni. Hogy hol tartasz te, hol tartok én. Szeretnélek seggbe kúrni, mondja a srác is. És akkor megint van bennünk egy ilyen csavar, hogy oké, akkor ezt most mi hova tesszük, ennek van-e a fátumban úgy helye, hogy elhangzik és megtörténik, vagy pedig ez egy olyan ártatlan kiszólás, ami csak az intimitás része.

B. G.: Bocs, de ami kijön belőled az egy közhely, bár ez is jogos, az hogy a civilizált embereknél a seggbe kúrás az a szexuális kultúra része, megerőszakolásban meg nem része, mert erőszak.

B. T.: Azért ez nézőspannolás szerintem, amolyan hatáselem, illetve egy közhely, hogy minden a kontextustól függ. Az nem nagy újdonság, hogy az Utolsó tangó Párizsban a seggbe kúrás az nagyon nagy vágy.

B. G.: Az volt az első botrányfilm ebben a témában, őrületes izgalmat keltett, különösen az a vajas jelenet. A filmgyárban voltam akkor, ott lehetett látni és a poén szerint a filmgyári büfében a vetítés másnapján elfogyott a vaj. Már reggel kilenckor nem volt vaj.

V. P.: Látod, így tanul az úri közönség.

B. T.: Mindent egybevetve tehát nem hibátlan, csak rendkívül érdekes és hatékony film a Visszafordíthatatlan, jó lenne, ha sokan megnéznék, de erről jut eszembe, hogy a barátnődnek megmutatnád?

V. P.: Meg.

B. T.: Akkor tedd meg, mert most nagy show voltál, ő most nincs itt és igazából nem gondoltad végig, nagyon gyorsan válaszoltál, gondold el, hogy szétverik a csaj fejét, meg seggbe kúrják, ülj a barátnőd mellett és fogd a kezét.

V. P.: Ezentúl mindig hazakísérem.

B. G.: Hihetetlen rossz fényt vet erre az egész beszélgetésre, hogy pasik beszélnek arról, hogyan erőszakolnak meg egy nőt. Egy nő, ha nem is feltétlenül az életbeli erőszakról, de a filmbeli ábrázolásáról is többet tud.

B. T.: Egyébként tényleg van bennünk egy ilyen macsóság, azért kár, hogy nincs itt nő, nem tudjuk női szemmel látni a dolgot. Bennünk sokkal kisebb a rettenet, bennünk férfiakban. Nem minket kúrnak seggbe.

V. P.: Csak vektorokat mutat, indulati vektorokat, hogy ez a helyzet megenged bármit, azt is hogy más embert ölök.

B. G.: Simon Tibi esete, előfordul.

V. P.: És érdekes, hogy a Simon halála után is rögtön szerkezeteket kezdtek alkotni, kinek a verőlegényei ölték meg, politikai szándék volt mögötte, leköpött egy arabot stb. És rögtön kibomlottak az előítéletek és kész szerkezetek, amik pont ezt a bizonytalanságot nem engedik meg, hogy előfordul az életben olyan tragikus véletlen, amit nem lehet pontosan visszavezetni. Lehet, hogy Isten játszik dobókockákkal, belefér, nem tudhatjuk, de nem akarjuk elfogadni. Bennünk valami ódzkodik attól, hogy ne történhessen meg velünk ilyesmi.

B. T.: Mert értelemmel élsz azért. Nem bírjuk ki magyarázat nélkül, csak úgy tudunk élni, hogy azt állítjuk, hogy ez a lét értelmes. Aztán amikor látok ilyet, akkor abban a pillanatban ennek az értelmetlensége bizonyosodik be, nem bírom lelkileg és pszichésen és filozófiailag, és azonnal húzom ki a vektorokat. Mondom egy picit ez is zavar a filmben, hogy azért vagyok annyira öreg, hogy önmagában az ábrázolás szépsége ne érdekeljen, tehát segítsen egy kicsit nekem ebben a világban élni. Nem tudom, hogy segít-e mert még közvetlenül a film után vagyunk. Most nem érzem annyira. Például a Mechanikus narancs nagyon-nagyon komolyan és mélyen átgondoltatta velem az életem, és az erőszakhoz való viszonyomat. Ez film azért nem.

V. P.: Ennek van egy ilyen ökölcsapás-szerű hatása, az ökölcsapás nyolc napon belül gyógyul, nem viszem én se magammal hosszú évekre ezt a filmet, de a következő pár napban fog hatni, azt gondolom.

B. T.: Ezek szerint ennek csak informatív értéke van, mert mi az, amivel csak egyszer kell találkozni és teljesen a tiéd? Az információ. Épp a művészetre jellemző az, hogy nem meríted ki azáltal, hogy nézed, sőt, magadat fogalmazod bele a többszöri nézésbe.

V. P.: Ha nagyon megnézzük, ez a törzsi gondolkodás már működik, tehát a hetvenes évek óta van egy ilyen visszarendeződés. A kommunák azért mentek szét, mert a bizalmi szálak már nem működtek tovább.

B. T.: Van még egy ilyen kétséges elem, hogy a csábító balról behajol, de fogadjuk el a csábító szerepkörét, aki azt mondja, hogy emberi jog bosszút állni, ami ugye nem egy ostoba mondat, mert a zsidó jog szerint a bosszúállás jogos, tehát például a mostani palesztin-zsidó viszony is beleragad ebbe a kvázi jogi gondolkodásmódba. Ha logikusan gondolkodunk, akkor hordák következnek. Mert a teljes elmagányosodás után következik az ellencsapás és az a hordák kora.