Örökség és invázió

A dán film manapság a történéseket egy kicsit is követő néző számára szinte kizárólag a dogmát jelenti. Pedig a sok jó filmnek, a rengeteg fesztiváldíjnak és a világhírnek Északon sem hódolt be minden rendező. Itt van például Per Fly, aki a nagy dogma generációval egyszerre indult el, de mind a mai napig a saját útját járja. Eddigi legnagyobb vállalkozása egy trilógia a dán társadalom három reprezentáns rétegéről, a nagyon szegényekről, a nagyon gazdagokról és a középosztályról.

A néhány évvel ezelőtti Baenken (A pad), egy lecsúszott alkoholista és egy pad története. A második film címe Arven (Az örökség), ez pillanatnyilag a legnézettebb film Dániában. Pedig nem egy romantikus vígjátékról van szó, hanem egy mély és felkavaró filmről, mely – ismét hangsúlyoznám – még csak nem is dogma.

Képzeljük el, hogy egy Édes Emma, drága Böbe kaliberű film lenyomja a T3-at, a Mátrixokat, a Hídembert és a Valami Amerikát és a nézettségi lista élére ugrik. Lehet, hogy nem tökéletes a párhuzam, de a lényeg akkor is ez: nagyon ritka, hogy egy, a valósághoz dokumentumfilmeket megszégyenítő pontossággal hű nagyjátékfilm, melyben nem hal meg senki, nem rugdossák szarrá egymást a szereplők és nincs tele szex-jelenetekkel, ellenben szomorú a vége, de nem tragikus, ilyen közönségsikert érjen el.

Az örökségnek elég nehéz lenne reklámot csinálni, különösebb erőfitogtatás nélkül meséli el egy, az apja acélgyárát megöröklő fiatalember történetét. A filmben valóban semmi durva nincsen, leszámítva egy sikertelen megerőszakolási kísérletet, melyben az erőszaktevő főszereplő (Ulrich Thomsen, többek között a Születésnap főszereplője is) a leginkább szánalomra méltó figura. Szociológiai terepmunka fikcióba öntve, gondosan kikerülve az extrém helyzeteket. Magát a témát is sokszor láthattuk, hallhattuk, jól megtanultuk a leckét, hogy a pénz nem boldogít. Semmi újat nem mond, nem érdemes megnézni.

Dehogynem! Per Fly filmje éppen ettől az eszköztelenségtől bír hatásos lenni. Nem érződik rajta, hogy valamit mondani akar, vagy hogy valakihez szólni próbál. A rendező mindkét film előtt a vizsgált réteg egyes képviselőivel beszélgetett, alapkonfliktusokat gyűjtött. Ezekből áll össze a film, mely azonban teljes egészében saját kreálmány. Igazi fikció, miközben bűzlik a valóságtól, a jelenetek, a szereplők és a konfliktusok nem kerek egészek, kissé diszharmonikusak, helyenként elsorvadnak, ahogy az a való életben is lenni szokott.

Egy ember élete tönkremegy az apai örökség miatt, a multinacionális vállalatóriás körüli hatalmi harcok és a profitorientált világ kőkemény játékszabályai a személyiség súlyos eltorzulását eredményezik, miközben a néző egyetlen fordulatnál sem mondhatja teljes szívéből, hogy ő máshogy cselekedett volna. Az örökség a túlzott gazdagsággal járó tehetetlenség filmje, melyben a legszörnyűbb éppen az, hogy semmi visszafordíthatatlan vagy végleges nem történik. A gyönyörű svéd színésznő még mindig belénk szerelmes, csak ki kellene szállni az ördögi körből, de ahogy a film zárlata is sugallja, ez lehetetlen.

Hasonló mértékben, bár egészen más módon felkavaró Denys Arcand quebeci rendező amerikais-franciás filmje, a nagyon komoly kritikai sikereket elért The Barbarian Invasions. A film a 86-es előd címében megfogalmazott, a mai civilizált társadalmakra vonatkozó általános érvényű állítást, valamint a konkrét szereplők élettörténetét egyszerre gondolja tovább. The Decline of the American Empire volt a címe a közel húsz évvel ezelőtti filmnek, és a címben rejlő párhuzam magáért beszél: a mai civilizációt a Római Birodalom hanyatlásához hasonlítja. Szereplői értelmiségiek, négy férfi és négy nő, akik egy vacsora mellett vitatkoznak magukról, egymásról és az élet nagy problémáiról, többek között az Amerikai Birodalom hanyatlásáról.

Most, 17 évvel később, már olyan mértékben meggyengült a „Birodalom”, hogy a barbár támadások is egyre nagyobb erővel és hatékonysággal érik a széleket (például New Yorkot). A filmben konkrétan is benne van, de egyébként sem túl nehéz kitalálni, a barbár invázió fő szimbóluma a szeptember 11-i katasztrófa. Maga a történet - miközben az invázió problematikája a film során többször is felmerül – egy személyes megváltásdráma, melyről egyébként az a hír járja, hogy nem lehet megállni sírás nélkül. Nekem ugyan sikerült, de egy-két jelenetnél valóban erőt kellett vennem magamon, mert tényleg nem könnyű megállni.

A Decline nyolc figurája jócskán megöregedett, már nem is látják egymást gyakran. Mikor azonban megtudják, hogy Remy, az egyikük halálos beteg, összegyűlnek a betegágy körül, és szabályosan átsegítik a történelem professzort a másvilágra. A film lényegében a haldokló utolsó heteinek története. Remy egyetemen oktatott, de nem vitte sokra, még csak nem is publikált nagy hatású tanulmányokat, egy intelligens, de jelentéktelen férfi, aki legfeljebb számtalan nőügyével tűnt ki, de ettől nem lesz híres az ember.

Most tehát kénytelen számot vetni életével és gondolataival, egy hanyatló birodalom, egy hanyatló értékrend utolsó bástyáinak védelmében, miközben a barbárok már mindenütt ott vannak, az egyikük nem más, mint az ő multimilliomos fia, aki tökéletesen veszteget meg akárkit, csak jobb legyen az apjának. A film e majdhogynem jelentéktelen ember haláltusáján keresztül a korunkat foglalkoztató legfontosabb problémák majd’ mindegyikére kitér, a globalizációtól, a holocaust és egyéb népirtások összevetésén át egészen a heroinfüggőségig, és a kábítószerkereskedelem elleni harc hiábavalóságáig.

Valóban remekmű a The Barbarian Invasions, klisék és giccs nélkül őszintén, és mégis kedvesen beszél – mindenről.