Palásthy György: A szalmabábuk lázadása

Palásthy György mesefilm-rendező újabb fabulát vitt a mozivászonra. Nem meglepő, a hatvanas évek végétől a gyermekvilág áll érdeklődése középpontjában, de az már igen, vajon miért csak ő tartja még ma is fontosnak, hogy a gyerekeknek készítsen filmet.

A szalmabábuk lázadása a 1848/49-es forradalom és szabadságharc utáni időben játszódik Budán, és szándéka szerint a honvédárvák nehéz sorsát kívánja bemutatni. Hétszáz Jeromos ezermestert (Haumann Péter) és bábkászítőt megbízza egy titokzatosan félelmetes úr (Mácsai Pál), hogy készítsen 50 embernagyságú szalmabábot. Hétszáz Jeromos és befogadott árva-gyermekei hozzá is látnak a jól fizető munkához, mit sem sejtve arról, hogy ez az úr nem más, mint a bécsi titkosrendőrség vezetője, a bábok pedig arra kellenek, hogy a szabadságharcban részt vett tiszteket távollétükben, in effigie nyilvánosan felakasszák, demonstrálva „így jár mindenki aki a törvényes rend és ura ellen lázad”. Ahogy a gyerekek megtudják a gonosz tervet, rögtön megpróbálják megmenteni a bábukat (és magukat is) a szégyentől, illetve a hazaárulástól.

Nehéz egy mesefilmet kritikusan szemlélni, hiszen ha a megcélzott közönségnek, vagyis a gyerekkorosztálynak tetszik, akkor egy felnőttnek sem kell „beleokoskodnia”. Az „árva kölykök élete egy világégés után” szüzsé a Valahol Európában feledhetetlen képsorait juttatja eszünkbe. Igaz, a feldolgozás mikéntje más a mára klasszikussá lett Radványi Géza mű és Palásthy legújabb filmje esetében. A forgatókönyvet (az azóta elhunyt) Páskándi Géza írta, saját regénye alapján. Az adaptált témával nincs is gond, valóban érdekes kérdés lehet, hogyan alakult a gyermekek sorsa Világos után. A veszélyt inkább a mesefilm (illetve a gyerek-publikum) és az egyik legnagyobb nemzeti ünnepünknek számító szabadságharc históriai szempontjainak összeegyeztetése okozza. Egyébként is nehéz megállapítani (és itt nemcsak a művészetekre gondolok), hol húzódik az a vékony határvonal demagógia és „józan” megemlékezés között, de a gyerekpublikum a felnőtt nézőnél is kiszolgáltatottabb, könnyű fellelkesíteni. Ki ne emlékezne saját gyerekkorára, amikor legalább egyszer huszárnak öltözött az óvodai vagy iskolai farsangkor, és büszkén nézegette magát a tükörben, elképzelve, hogy Kossuth, Petőfi, Bem apó hívószavára harcol majd a Szabadságért az osztrákok ellen. Az alkotó, ha gyerekeknek készít filmet, fokozottan felelős, és különösen nehéz a dolga, ha olyan, manapság a napi politika által elkoptatott, sőt degradált eszmékről beszél, mint szabadság, hazaszeretet, függetlenség… Palásthy filmjében a pátosz bizony gyakran üres frázissá válik, a gyerek- és olykor a felnőttszereplők többnyire iskolás-ünnepi-versmondós stílusban kántálják a betanított párbeszédeket.

Pro: Mindenképpen kiemelendő azonban a film kiállítása, díszletei (különösen a mesteri szalmabábok): Hétszáz Jeromos valóban mesebeli boltocskája és a gyönyörű esti felvételek, a Duna fölött a holdfényben gomolygó vízpárán keresztül; valamint Haumann Péter és Mácsai Pál alakítása.

Kontra: Az Égig érő fű, a Hahó, Öcsi! és a Szeleburdi család a fabula-hallgató koron túl is élvezhető mozgókép, a Szalmabábuk lázadása nem az, „köszönhető” ez még a gagyi trükk-technikának is, ami az egykori „zseniális” szocialista sci-fi, a Torta az égen látványtechnikájához és megoldásaihoz hasonló.

_{Sulyok Máté}