Pálos György: Sztornó

Hangulatjelentés

Szó sincsen nagy drámáról: a "már elmúltam húsz, még nem vagyok negyven" tipikus életérzése: a panellakás, a két gyerek, és a tanári munkacsoport vezetése elégséges és egészséges indok egy jó kis kapuzárási pánikhoz. A kényszervállalkozók országában pedig nem kell bemutatni az adóhatóságtól érkező ajánlott levél kiváltotta sokkot, még akkor sem, ha csupán egy útnyilvántartás a rutinellenőrzés célja. A bürokrácia útvesztője csak az első lépés a teljes becsavarodás felé, a Tanár úr álló járműve karambolozik a nyomtatványbolt előtt egy szőke ciklonnal, akinek persze nincs befizetve a kötelezője, szemérmetlenül kikezd vele az egyik tanítványa, és a kolleginák is egyre kihívóbban viselkednek, és mindezt tetézi az anyós pajtással bontakozó konfliktus a sótlan gombóc felett.

A filmből is sugárzik a Lovasi szövegek világa

A Sztornó kapcsán a leggyakrabban a készítési költségekről nyilatkoztak, hiszen ez lenne a KVB első normál költségvetésű, ebből következően az első normál kivitelezésű produkciója. Pálos György filmje ettől még nem lett tökéletes alkotás, kisebb rendezési és elsősorban történetvezetési hibákat mutat fel. A történetszálak egymásba sodrása és kidolgozása pontatlan ("és a kolorkorreksön sem tökéletes"), egy-két ponton szétesik ugyan a történet, de ezt egy darabjaira hulló elme történetében elszámolhatjuk stíluseszköznek is. A filmnek kétségkívül a jól-rosszul kidolgozott forgatókönyv a húzóereje, a realitás mindennapi dolgai (távirányítós ventillátor) mellett/felett Én víziói kapnak szerepet - a képzeletbeli (?) lakásvásárlókkal folytatott végtelen polémiák, a nyomozó keresztkérdései, és a kórházi szökés atmoszférája, mind-mind érzékletesen vannak kidolgozva.

A színészvezetésre sem lehet panasz: Tóth Ildikó és Lázár Kati remek színésznők, akik ezúttal is a maximumot hozzák, Dózsa Erzsébet egyenesen zseniális az adóellenőr szerepében, de a film legnagyobb erőssége kétségkívül Lovasi András. A zenésznek ugyan nem ez az első megjelenése a magyar mozgóképben, Jancsó Miklós jónéhány filmjében muzsikált már a mozivásznon. A Sztornóban is csak látszólag színészi alakítás a feladata, hiszen Lovasi ismét önmagát adja: a Kispál és a borz együttes frontemberének arcára ráíródik a zenekar összes dala, a filmből is sugárzik a Lovasi szövegek világa. A főcím és vége felirat alatt, valamint a film közepén (Csákányi Eszter előadásában) felhangzó dalok olyan hangulati keretbe helyezik a sztorit, amelynek intenzitása (és ez a rendező érdeme) a film alatt sem csökken - ezt tartom a Sztornó legnagyobb erényének.

Ezzel ellentétben Tibor és a főszereplő kapcsolatát képező szálat éreztem (rettentő) elnagyoltnak, hiszen csak kisebb jelzések utalgatnak kapcsolatuk jellegére („drága Tibor, még ezt is átvállalja tőlem”), éppen ezért lehet, hogy kellően meglepő a fordulat a nyomozás befejezésében, de nem megfelelően előkészített. Mindez annak a számlájára írható, hogy a Sztornó az "individuális-becsavarodós" zsáner mellett krimi és thriller elemeket is beépít, de nem megfelelően bánik velük.

Befejezésül még egy dicsérő szó: Pécs városa tökéletes forgatási helyszínnek bizonyult, mindenki kedvenc városának látványa fontos szerepet kap a filmben, a város főbb látványosságai (dzsámi, dóm) mellett az olyan apróságok is helyet kapnak a filmben, mint a magányos cédrus és a lakatfal.

Sztornó kellemes hangulatjelentés az ezredforduló zaklatott és zűrös zavarából, azzal a kedves konklúzióval, hogy az élet nem egy balatoni nyaralás, vagy ha az is, végig esik az eső. De legalább jókat társasozunk.