Páternoszter

Koreográfiafilm

Béres Dániel 2003-ban készítette el első kisjátékfilmjét, amely azóta számos nemzetközi fesztivált megjárt (itthon Miskolcon, a Fiatal Filmesek Nemzetközi Fesztiválján operatőri díjjal jutalmazták). A rendező azóta már nagyjátékfilmet tervez - az operatőr, Fillenz Ádám diplomafilmje, Kocsis Ágnes Friss levegő-je pedig az idei szemle elsőfilmes díjazottja lett, illetve szerepel a cannes-i Kritikusok Hete programjában.

filmhu: A történet kitalálásakor a tartalom jött a formához – ez volt a sorrend?

Béres Dániel: Igen. Megnéztünk egy csomó páternosztert és nekem a MÁV-kórházé tetszett a legjobban. De akkor még egy másik történetünk volt - és egy társrendező, Gerő Marcell, aki később kiszállt a dologból. Aztán azt gondoltam, hogy annyira jó a kórház hangulata meg a világa, hogy olyan, mintha egyúttal egy díszlet is lenne. Tehát legyen kórház. És vizeletminta, amiről rögtön beugrott a dopping meg a foci.

filmhu: Mi volt a legnagyobb operatőri kihívás a Páternoszterben?

Fillenz Ádám: Mindenképp filmre akartunk forgatni – ám egy átlag filmkamera a páternoszterbe nem nagyon fér be, csak egy Aaton nevű pici kamerával lehetett megoldani. De még ez is épphogy befért - és ott állt még egy szereplő is, segédoperatőrnek pedig már végképp nem volt hely, én is vigyázzállásban forgattam. Ezért egy furcsa, addig soha nem alkalmazott konstrukciót találtunk ki a segédoperatőrrel: egy LCD kijelző volt rászerelve a kamerára és én voltam a saját magam focuspullere is. Még egy rádiós adóvevővel is össze volt az egész szerelve. Nem volt könnyű.

Béres Dániel és Fillenz Ádám a Páternoszter forgatásán Fotó: Benis Máté

filmhu: Hogy élted meg az első kisfilmed forgatását?

B.D.: Ha nem is nagy, de valódi költségvetéssel dolgozhattunk, stábbal és egy profi operatőrrel. Nagy élmény volt Ádámmal dolgozni akkor is meg azóta is. Nagyon ügyes és jó, hogy a vizuális elképzeléseimet jól meg tudja csinálni, nyesegeti, miközben hozzá is tud tenni.

filmhu: Őszintén szólva nekem annak idején elsőre nem állt össze a történet.

B.D.: Sokan meg egy teljesen másik sztorit hoztak ki belőle. A csúcs az a megfejtés volt, amely szerint a két főszereplő, az Erős nevű férfi és a kórházi ápoló (azaz Ápoló, ahogy a stáblistán szerepel) neve valójában Eros és Apolló mitológiai küzdelmét jelképezi. Már önmagában ezekért az asszociációkért is megérte megcsinálni a Páternosztert. Persze van egy saját, koherens történetünk, és vannak, akik olyan 95 százalékban ezt vissza is adták. Minden egyes apró részletet felfedeztek már benne. De sokak szerint nemcsak hogy nem érthető - de nincs is története.

filmhu: A filmben nincs párbeszéd, csak a látvány dominál: a képek, amiket a mozgó páternoszterből kinézve lát a kamera. Hogy nézett ki a forgatókönyv?

F. Á.: Klasszikus forgatókönyv nem volt, csak az volt leírva, hogy nagyjából mi történik az emeleteken.  Aztán a forgatás előtt egy nappal stáb nélkül lepróbáltuk a mozgásokat a helyszínen, hogy valóban működni fog-e.

B.D.: Igazából színészi játék nincs is benne. Egy koreográfia a film. Egy kicsit el is van túlozva: annyira rövid az idő, hogy hangsúlyosnak kell lennie.

F. Á.: Amúgy nem egy snitt a film.

B.D.: Minden sötétben – amikor a páternoszter két emelet közé érkezik - vágunk.

filmhu:Volt rá kísérlet, hogy egyetlen snitt legyen?

B.D.: Eredetileg vágás nélkül terveztem: hogy minden szinten mindenki tudja a dolgát és eközben megyünk egy kört a kamerával. Aztán a forgatáson már annak is örültem, hogy snittenként meg tudtuk jól csinálni.

F. Á: Iszonyú sok pénzre, nyersanyagra és felszerelésre lett volna szükség - és ha mondjuk valaki valamelyik szinten épp lekési a kamerát, akkor az egészet lehetett volna elölről venni.

Ha a legelső pillanatban nem figyelsz: nem tűnik fel a doppingteszt felirat és nincs tovább.

filmhu: Azáltal, hogy egyetlen, fix beállításból, folyamatos mozgásban látjuk a történetet, másfajta figyelmet követel meg a film. És másfajta rendezői gondolkodásból ered.

B. D.: Ez engem most jobban izgat, mintha ugyanezt egy részletezőbb, lineáris történettel mutattuk volna meg. Még látom is magam előtt: valami emberi dráma, valakinek a fokozatos tönkremenése, valami nagyon brutális, aberrált dolog lehetne, esetleg családon belüli erőszak. Egy ideig ment is ebbe az irányba a dolog, aztán szerencsére a forma kezdett el uralkodni.

filmhu: A néző feltehetően csak egyszer fogja látni a Páternosztert. Akkor, amikor jegyet vált a Rejtélyre. Milyen fogadtatásra számítasz?

B.D.: Kíváncsian várom, majd most lesz igazán talán magyar közönsége. De az az érzésem, hogy az itthoni nézők sokkal merevebben állnak a kérdéshez és hajlamosabbak számon kérni rajta olyasmiket, amiket talán nem kéne. Külföldön sokkal inkább hagyták, hogy magától működjön. Azt mutatja meg a film, hogy mennyire máshogy gondolkodik mindenki. Az én logikám működteti, ha valaki hasonlóan gondolkodik, akkor jó eséllyel megérti, aki máshogy, az nagy valószínűséggel nem, vagy máshogy érti.

filmhu: Szóval jó, ha tudjuk, hogy a nézői elvárásaink csapdája miatt nehéz a megértése?

B.D.: Ez a film „az elején” kezdődik. Ha a legelső pillanatban nem figyelsz: nem tűnik fel a doppingteszt felirat és nincs tovább. A hollywoodi dramaturgia szabályai szerint az első öt percben nem történhet semmi. Lehet, hogy talán rá kellett volna jobban hagyni az elején, hogy a lift ne érjen fel egyből az első emeletre. A végén azonban a stáblista alatt rálátunk a fülkére és az egész szerkezetre, ezáltal egy kicsit kívül kerülünk a rendszeren – ami arra is hagy időt, hogy az ember eméssze a látottakat.

filmhu: Milyen sikerére vagy a legbüszkébb?

B.D.: Brazíliában például óriási sikere volt: ahol fogalmuk sincs az embereknek a páternoszterről meg a gombfociról. Ha ott meg tudták érteni, akkor azért nagy baj nem lehet ezzel a filmmel.

filmhu: Szakmailag mit tanultatok a Páternoszterből?

B.D.: Forgatás közben nagyon nehéz azt kiszúrni, hogy mi a lényeg, főleg amikor több dolog van egyszerre a képen - valahogy kívülről kell az egészet látni. Ez egy fontos tanulság volt.

F. Á.: Mindig iszonyú sokat tanul az ember. Én mostanában kezdem csak el azt észrevenni, hogy bizonyos dolgokban - nem is a rutin, hanem az ízlésem és a látásmódom miatt - kicsit hasonlót csinálok, mint korábban.

Sokan meg egy teljesen másik sztorit hoztak ki belőle Dióssi Gábor és Béres Dániel (Fotó: Benis Máté)

filmhu: Vagyis van egy saját, jellegzetes operatőri stílusod?

F.Á.: Nem hiszem, hogy jó az, ha egy operatőrnek kifejezetten stílusa van. Mivel az embernek van egyfajta ízlése, az azért érvényesül a filmen. Tehát talán mégis meg lehet mondani, hogy az adott filmet én fényképeztem.

filmhu: Hogy látod, egy operatőr mennyire lehet szabadon kreatív az alkotófolyamatban?

F.Á.: Ezen én is sokat gondolkodom, és leginkább a rendezőtől függ. Eddig szinte mindig úgy dolgoztam, hogy már a forgatókönyvíráskor is konzultáltam a rendezővel, meg aztán a vágásnál is, bár ez nem bevett szokás. Igazándiból az a gyakoribb Magyarországon – lehet, hogy nagyképűen hangzik, pedig így van -, amikor a rendező nem tudja száz százalékig, hogy mit akar, és az operatőr alkotótárs.

filmhu: Melyik rendezőtípussal szeretsz jobban együtt dolgozni?

F.Á.: Mindkettővel. Dani inkább tudatosabb. Én meg alapvetően a rendezőből indulok ki. Vagyis van szabadság, de ezt az ember az adott filmnek rendeli alá. Néha például nem szabad csak szépen fotografálni - néha „csúnya” képet kell csinálni: merthogy van, hogy a csúnya kép szolgálja a filmet. De a Páternoszter operatőrileg egy külön dolog, mert nagyon be volt határolva, hogy mi kerül a képre: nincs felsnittelés közelikkel-totálokkal, hiszen majdnem hogy egy kép az egész film. 

filmhu: Kik a rendező-operatőr kedvenceitek? Vagy példaképeitek akár.

B.D.: Van egy-két alapfilm, amit nagyon szeretek: az Öldöklő angyal, a Nyolc és fél, meg most újabban A John Malkovich menet a kedvencem, amit mindenre felhozok példaként. Alapvetően engedékeny vagyok, ezért nagyon sok kedvenc filmem van.

F.Á.: Nagyon ízlésfüggő szakma ez: nem is annyira a technikai oldal számít, hanem hogy milyen képeket szeret az ember vagy milyen látványvilágot képzel el. És annak ellenére, hogy nem ismerem azokat a hollywoodi, angol vagy lengyel operatőröket, akiket szeretek, mégis úgy érzem, hogy van valami közös bennünk. Nagyon szeretem Roger Deakins munkásságát, (ő a Coen-testvérek filmjeit fényképezi), John Mathieson filmjeit (ő az újabb Ridley Scott-filmek operatőre a Gladiátor óta). Van még egypár: Darius Khondji, John Toll, többek között.

Azt mutatja meg a film, hogy mennyire máshogy gondolkodik mindenki Béres Dániel és Simonyi Balázs

F.Á.: Akárcsak a Páternoszternél, sokszor kellett nagy tereket bevilágítani a nagyon sok totál miatt. Furcsa, de nagyon azért nem különbözik egy kisfilmet meg egy nagyfilmet megcsinálni; sem hozzáállásban, sem – sajnos – pénzben sem volt olyan nagyon nagy különbség.

filmhu: Mi lesz a következő munkád?

B.D. : Nehéz megmondani. Most fejeződik be a harmadik, Andits Petrával közös dokumentumfilmem. Van egy rövidfilm-tervem a berlini fallal kapcsolatban is. Ami most kezd egyre konkrétabbá válni egy nagyjátékfilm-tervem, szerencsével talán két-három éven belül elkészül.

filmhu: Elárulsz róla valamit?

B.D.: Egy nap története Budapesten: amatőr színészek rohangálnak össze-vissza a városban és velük történnek mindenféle hajmeresztő dolgok. Nagyon budapesti film és nagyon mai. És Kvantumugrás címmel szeretném elkészíteni a Páternoszter 2-t. Nagyon kínálja ugyanis magát, hogy az emberi életet kvantumelmélet szerint írjuk le, jól el lehet ezzel játszani filmen és a Páternoszter által kínált szerkezet ezzel egybe is vág. Egy ismerősömnek volt egy olyan ötlete is, hogy nagyjátékfilmet is kéne csinálni, egy páternoszter-mátrixot. Ugrálnánk át páternoszterről páternoszterre és mindig átkerülnénk egy másik dimenzióba, egy másik világba. Hihetetlen páternoszterek vannak csak Budapesten, végigjártam tizet-tizenkettőt. A MOL épületében van egy, az egész plüss-zölddel van bevonva, gyönyörű. És szemben a páternoszterrel egy lépcső van. Van egy olyan próbafelvétel, amin valaki elkezd futni lefele a lépcsőn és fokozatosan megelőzi a liftet, négy emeletig látni, aztán eltűnik…