Penge-trilógia
Vériszamos újkor
A XX. század végének vámpírja régies, természetfölötti, szexualitástól átfűtött hatalmát nyers fizikai erőre, elementáris vadászösztönre cseréli. Feladja társadalmon kívüli pozícióját, többé nem egzotikus jelenség, távoli földek rejtélyes hercege. A riadt szűzlányok elcsábítása és elfogyasztása helyett tökéletesen asszimilálódik a hangsúlyozottan nyugati társadalomba, beépül, kulcspozíciókat foglal el, és a tápláléklánc csúcsára küzdi magát. Sőt. Ezen filmek vérszívói még ráadásul reprezentatív alakok is, a társadalom bizonyos rétegeit állítják elénk. Különleges helyzetük csak még inkább felerősíti a valós elemeket és torz tükröt tart eléjük.
 |
| Hajdani utcagyerek |
Az 1973-ban, Marv Wolfman és Gene Colan által a Marvel képregény hasábjain életre hívott Blade figurája egy nagy filmes múlttal rendelkező témát, a vámpírtematikát ültette át a comics-ok világába. Hősünk terhes anyját vámpírharapás éri, az így kialakult genetikai mutáció útján Penge birtokába jut a vámpírok emberfeletti képességeinek, ám hiányzik belőle gyengeségük, képes a napfényben járni. Ezzel a helyzeti előnnyel válik a hajdani utcagyerekből a világ egyik legveszedelmesebb vámpírvadászává. (Érdekes, hogy Penge afro-amerikai. Ez az elem, és a kezdetben markánsan ábrázolt szociális környezet felvetheti a korszakban kibontakozott blaxploitation-mozgalom hatását, tekintve, hogy egy fekete képregényhős született.) Természetesen a képregényekben Penge alakja a hetvenes évek realitásába van ágyazva, jelentős fizikai erejét leszámítva tulajdonképpen nem tekinthető hagyományos értelemben vett szuperhősnek. Kettős származására is csak az elmaradhatatlan napszemüveg utal, mely állítólag az erős napfénytől védi a szemét.
A trilógia filmjei igen szabadon kezelik ezen univerzum név- és kapcsolatkészletét. Ezért lényegében a trilógiát forgatókönyvíróként jegyző David S. Goyer tehető felelőssé. Markánsan átszabja a szereplők közötti kapcsolatrendszert, pusztán alapvető kapcsolódási pontokat hagy érintetlenül. Érdekes azt is megfigyelni, hogy milyen problémaköröket, vámpírmitológiai konfliktussémákat alakít ki Goyer az egyes filmeken belül.
Amerikai pszichó. Szex, drog, techno
Wesley Snipes
Blade I. – vámpírizmus, mint vírus, mely tulajdonképpen ellenszérummal jól kordában tartható. (Nem véletlenül téblábol Penge oldalán egy outsider hematológusnő). Az „árja”, született ősvámpírok, élükön Dragonettivel (Udo Kier) évszázadok óta vezetik a vérszívók színfalak mögötti világhatalmát, megtanultak együtt élni az emberiséggel. Konzervatív, mondhatni republikánus értékrendet sugárzó, decens potentátok, megannyi korból, megannyi földről. Ebbe az egyensúlyi helyzetbe robban be a Deacon Frost (Stephen Dorff) vezette dekadens, támadás által vámpírrá lett fiatal yuppie generáció. Fatalista party-arcok, a vért, mint valami jó „anyagot”, a vámpírlétet pedig valami magasabb, felpörgetett hatalmi állapotnak tartják. Amerikai pszichó. Szex, drog, techno. Érdekes, hogy a filmben a vámpírvadász és az új generáció halálos versenyfutása mellett szépen kidolgozott a múlt és a jövő összecsapása is. Frost és Dragonetti sokáig elfojtott konfliktusa ironikusan emlékeztet egy modern nagyvállalaton belül emelkedő menedzser agresszív nyomulásához. A cél az öregek helyének átvétele. Nevezhetjük stílszerűen vérfrissítésnek is… Az általuk életre hívni kívánt La Magra véristen törvényszerűen emeli be a minden vámpírtörténet mélyén kimondva-kimondatlanul jelen lévő eredetkérdést is. Goyer ezen forgatókönyve a leginkább összeszedett, áttekinthető, világos dramaturgiával és motivációs hálóval.
Stephen Norrington rendezése szokatlanul frissen, pergőn, felkavaróan hatott. Az akciójelenetek addig sosem látott szintet értek el, az operatőri munka is kimagasló volt. A színészek Wesley Snipes vezetésével lubickolnak a szerepekben, valahogy minden nagyon együtt áll, igazi hullámvasút film született.
Fogássá válnak egy erősebb faj étlapján
Guillermo del Toro
Blade II. – a hagyományos vámpírizmuson erősen túllép a történet. Maguk a hierarchia csúcsán álló vámpírok találják szembe magukat egy minden eddiginél erősebb fajjal. A Kaszások harapása is fertőz, és nagyon gyors hatású. A vámpírok fogássá válnak egy erősebb faj étlapján. A Kaszásokkal lép be a történetbe a génmanipuláció problémája. A több ezer éves vámpírevolúció felülírása csak így lehetséges. A vámpírok a legmodernebb technikai felszereltség ellenére is kénytelenek Penge segítségét kérni. Jó öreg dramaturgiai fogás, a korábbi ellenségek helyzetbe hozása közös cél érdekében. Ez jó is lenne, sajnos Goyer megfejeli az alapvetően tesztoszteron-fröccsökön alapuló tematikát egy halvány, kidolgozatlan Rómeó és Júlia szállal. A végkifejlet, mely felfedi a legfelső vámpírkörökből indult genetikai kísérlet kudarcát, csak megerősíti a filmek aktuális társadalmi kérdések körül futott köreit. Mintha a közeg a nagyító szerepét kapná. No lám, már a vámpíroknak is ezzel kell szembenézniük.
A saját jogán is kultrendező Guillermo del Toro vezényelte a második részt. Az atmoszféra és környezetteremtésről elhíresült direktor már az Ördöggerinc című spanyol szellem-eposszal bizonyította, hogy végletekig képes cizellálni filmjei képi és tárgyi világát. Bizarr, gótikusan fülledt hangulatot árasztó alkotás. Del Toro a karrierjét maszkmesterként kezdte, érthető, hogy nála a speciális effektusok is szokatlanul magas színvonalúak. Ennél is fontosabb, hogy del Toro egy rá oly jellemző motívumot is beépít már ebbe az alkotásába, amit majd a Pokolfajzat filmváltozatában is előszeretettel használ. Ez pedig a humor. Az eredeti képregények nem éppen fanyar, ironikus humorukról voltak híresek. (Del Toro itt dolgozik együtt először Ron Perlman karakterszínésszel, a „modern Karloffal”, aki ezután lángvörös Hellboyként zúz le mindenkit a vásznon.)
Rúg, bunyózik, és a nyálelválasztást serkentően öltözködik
Blade III. – A harmadik filmben – sajnálatosan – Goyer vette kezébe a rendezést is. Nehezen eldönthető, hogy a trilógia harmadik darabjára tényleg oly sokáig elfojtott mondanivalóját tartogatta, vagy egyszerűen csak az utolsó lehetőséget is ki akarta facsarni a Penge marketing-gépezetéből. A címszereplő magával Drakulával kerül szembe, aki e verzió szerint az ókori Sumériából (!) származik, ma felébredve viszont Drake-nek hívja magát, és mélyen dekoltált lenvászon ingeket hord, és néha filozofál egy kicsit. Nem rossz srác ő, csak olyan harcos fajta. Szeret vívni, azt pedig Penge is imádja, de nagyon. Hát vívnak.
Habár feltűnik Whistler -- Kriss Kristofferson megszokottan zseniális, surmó, de nagyszívű rocker-nagyapója erős pontja a trilógia mindhárom részének – az elég erőltetetten visszarángatott figurát rövid úton ki is vonják a képletből. A vámpírok által civileket öldöklő mániákusnak be- és előállított Pengét két igen érdekes figura szabadítja ki a zsaruk karmaiból. Hannibal King (Ryan Reynolds), az ex-vámpír, gördeszkás kinézetű, nagydumás high school srác, és Abigail Whistler (Jessica Biel), az azonos nevű, immár megboldogult gépolajfoltos mikulás eddig elfeledett leánya. (Aki ráadásul a matuzsálemi korúnak beállított szerelő igencsak hamvas leszármazottja. Itt azért kissé rezegnek az idősíkok…) Szóval egy belevaló csaj. Rúg, bunyózik, íjászkodik. Na meg a nyálelválasztást serkentően öltözködik. Szóval csupa kiscserkész veszi gondozásba Pengét. Innentől kezdve főhősünk végig meglehetősen fád a film folyamán, alig szólal meg, talán még Arnie is többet locsogott a Terminátor 2-ben. Lehet, hogy Snipes rosszkedve nem a karaktert cizellálja, hanem a rendezőnek és a gyenge forgatókönyvnek szól. (Sok állítás ezt látszik alátámasztani, mivel Snipes a film producere is egyben, és elég rossz viszony alakult ki a rendezővel a forgatáson, sokszor a tettlegesség határát súrolva.) A film leginkább egy nagy üstre emlékeztet, amibe mindenfélét beledobáltak, ám összefőzni már nem volt elég erő…
A trilógia szép példája a képregények filmvászonra ültetésének. Leszámítva a harmadik rész összefércelt felépítését, az első két epizód új szemlélettel és kreatív eszközökkel lehelt életet egy megkopott műfajba, indította el annak újjászületését. A lezárás ugyan nem méltó az első két részhez, de remélhetőleg ez sem fogja megkérdőjelezni, hogy a Pengének van-e helye a kultfilmek sorában.
