Reményteli és reménytelen mondatok

David Yengibarjan

filmhu:Miért épp a harmonikát választottad?

David Yengibarjan: Édesanyám harmonikázott, mivel elég közel voltam hozzá, a hangszert is megszerettem. A családomban anyai ágon nagyon sokan játszanak különböző hangszereken – ütősökön, fúvósokon, volt hangszerjavító is a családban. Mivel körülvett a zene, egész korán, 13 éves koromban már komolyan eldöntöttem, hogy ezzel foglalkozom majd.

David Yengibarjan

filmhu:Hogyan tanulsz, fejlődsz tovább a zenében?

D.Y.: Otthon, lemezekből. Sok zenét hallgatok, gyakorlok, és haladok. Ami tetszik, lekottázom, megtanulom, majd, amikor megtanultam, meg is tudom változtatni saját ízlésem szerint.

filmhu: Nem ez az első filmes munkád, színházban is dolgoztál már többször. Itt milyen volt együttműködni a rendezővel? Hogyan írnád le ezt a folyamatot? 

D.Y.: Minden rendezőnek megvan a maga struktúrája, elképzelése, gondolkodásmódja. A módszer, az, hogy miképpen tálalja a színésznek a szituációt, vagy hogyan hozza ki a zenészből azt, ami neki kell, mindenkinél más. Ebben az esetben nagyon hosszú idő alatt történt. Először megkaptam a forgatókönyvet, találkoztam Tamással és beszélgettünk. Sokszor  vittem a hangszert is, olyankor megmutattam, hogy mit csináltam, megbeszéltük, melyik szám hogy tetszik nekünk, ő hogy képzeli, én hogy képzelem… majd adott egy javított szövegkönyvet, amelyben még szűkebb, konkrétabb volt a történet … aztán adott egy harmadikat is. Nálam hagyta, hogy megfogalmazódjon bennem a szituáció, egy hangulat. Ő pedig hallgatta az én felvételeimet, mert mindig magnóra rögzítettem, amit éppen kitaláltam.

filmhu: A forgatásra is kijártál?

D.Y.: Igen, gyakran. Olyan voltam ott, mint egy felesleges oszlop, aki állandóan zavarja a kamerát, a sminkest a rendezőt, meg a többieket, akik ott állandóan járkálnak, fényeket, díszletet változtatnak.

filmhu: Segített neked ez a folyamatos jelenlét?

D.Y.: Segített. Nekik mondjuk nem segített, hogy állandóan ott vagyok, és feleslegesen helyet foglalok. Nem is tudta mindenki, hogy ki vagyok. Furcsa, akcentussal beszélő csávó lehettem, aki időnként rágyújt, és csak néz körbe, hogyan zajlik a forgatás, figyeli a színésznőt, nézi a helyszínt. De ezek a dolgok nagyon sokat segítettek nekem. A zenével folyamatosan „készen” voltam, ha lehet ilyet mondani. Folyamatosan írtam a számokat, aztán töröltem azt, amit írtam. A sokadikból azt, amelyiket jobbnak gondoltam, megmutattam Tamásnak. Így nagyjából kialakult a közös tervünk, hogy mit is akarunk.

filmhu: Mitől indul el egy alkotói folyamat? A történetben volt egy olyan kiindulópont – amikor rájöttél: „na ez most ilyen zene lesz”?

D.Y.: Három dolog segített: az egyik a forgatókönyv, a másik: Tamás, aki a forgatókönyvet írta és a harmadik: figyeltem a szituációkat, hogy mi is történik éppen a jelenetben. De sok minden más is: amikor a villamoson ülök, akkor is ezen töröm a fejem: „mondjuk a nyolcadik napon, abban a jelenetben vajon mi történik, amikor a lány várja a szeretőjét, Tibort és már megterítette az asztalt. Két tányér, két borospohár, egy felbontott üveg vörösbor. És magával beszél, illetve „vele” beszél, aki nincs is ott.” Nekem egyébként ekkor játszanom kell, szól a zene a szomszédból. Milyen zenét is lehet játszani, ami összefűzi, felerősíti ezt a hangulatot. Ugyanis a zene a filmben nem főszereplő.

filmhu: Mennyi zenét hallunk a filmben?

D.Y.: Amennyit igényel a film, a jelenet. Sok helyen a végszavakra koncentrál. A zene nem arra szolgál, hogy két jelenetet átkössön, hanem hozzájárul a jelenet drámájához, felerősíti azt. Nagyjából olyan, mint a díszlet: ott van, és közben megy a történet.

filmhu: Sas Tamás milyen instrukciókat adott neked? Elmondta, milyen zenét szeretne?

D.Y.: Elmondta, én fel is írtam ezeket. Például: amint a lány várja a férfit, reménytelen a hangulat, vagy: otthon van egyedül, és a szomszédból hallatszik a harmonikaszó, a fiúnak nyitva van az ablaka és odasüt a nap. Soha nem beszélnek, nem találkoznak egymással, de a zenéjét „átküldi” neki mindig. A lány hallgatja és az ablakon keresztül, normális hangon beszél hozzá, mintha a fiú hallaná. De soha nem hallja, csak üzeneteket küldenek egymásnak. A zene kétféle: néha áthallatszik a fiú gyakorlása, majd úgy jelenik meg, mint tényleges filmzene. Van egy főtéma, ami időnként azért visszavezet.

filmhu: Megjelenik majd ez egy album formájában a piacon – mint a Szerelemtől sújtva filmzenéje?

D.Y.: Nem. Ez kimondottan ennek a filmnek a zenéje, én írtam és én játszottam szólóban. Kifejezetten filmzene marad.

filmhu: Ha egy metaforával kellene élned, hogy leírhasd – milyen zene ez?

D.Y.: Ez a zene olyan, mint amikor Camus átsétált egy hídon – talán a Szajna felett - , látott egy nőt a híd közepén, aki egyedül állt és lefelé nézett. Hosszú kabátjából csak a fehér nyaka látszott ki. Camus sétált tovább és egy vízbe csobbanó test hangját hallotta. Megállt, és nem mert visszanézni. Már túl késő volt. A bukás című regény végén is azt mondja: mindig túl késő.

David Yengibarjan

filmhu: Beszéljünk még a hangszerről.  Mindent ki lehet fejezni a harmonikával, vagy mégis, inkább egy bizonyos hangulatra specializálódik?

D.Y.: A harmonikával mindent ki lehet fejezni, amit csak harmonikával lehet kifejezni. Attól függ, ki játszik, mit akar játszani, hogyan akar megszólani. Úgy is lehet játszani, mint egy féltékeny nő. Sokféleképpen. Nem akarok túlzásokba esni, de sok arca, karaktere van a harmonikának.

filmhu: Nehéz a zenéről beszélni? Mert kérdezni az.

D.Y.: Igazából szótlan vagyok, és nehezen jönnek ki belőlem a mondatok. Amikor jönnek, nem is biztos, hogy azt mondom, amit szeretnék. Harmonikával sokkal gyakrabban sikerül. Ha a zenét magyaráznom kell, akkor minek játszom?

filmhu: Hol lehet téged rendszeresen látni vagy hallani?

D.Y.: Rendszeresen sehol. Most szombaton leszünk a Fonóban a Trióval. Összevissza. Pesti kávézókban, koncerttermekben. Az Urániában fogok játszani egy rövid darabot.

filmhu: A szemlén is lehet majd hallani?

D.Y.: Valószínűleg február elején játszunk a Millenáris Parkban a Trióval. De nem a filmzenét, más repertoárt.

filmhu: További filmes felkérések, tervek?

- Nemsokára egy öt-hat perces animációs film zenéjét készítem el. Rófusz Kinga írta és rendezte, Arlequin a címe.

filmhu: Ha halljuk majd a filmzenét, ráismerhetünk a szerzőre?

D.Y.: Remélem igen. Hosszú, melankolikus, romantikus, reményteli és reménytelen dallamok. Tekervényes zenei mondatok, ahonnét előbújok, s aztán visszamegyek.

fotók: Sándor Katalin