Robert Altman: A hosszú búcsú

A mézeskalácsszívű

Marlowe a regényekben magas, szélesvállú, dörzsölt és cinikus figura találó dumával, valamint durva fedőréteg mögé rejtett romantikus szívvel (anyaga: mézeskalács). Filmvászonra lépve már jelentősen módosult a karakter, legalábbis megjelenésében: általában az alacsony, nem éppen sportos Humphrey Bogartot kapcsolják a szerephez, pedig legközelebb a fiatal Sterling Hayden, William Holden vagy Robert Mitchum állna hozzá (ők vagy egyáltalán nem, vagy későn kerültek a nagy hard-boiled magánkopó közelébe).

A zsidó származású Gould szerepeltetése valamelyik nagydarab ír kollégája helyett tipikus altmani csavar. Ne feledjük, a rendező háborús komédiájában (MASH) a frontorvosok isznak és csajoznak, a kalandfilmjéből (Tolvajok, mint mi) hiányzik az akció, a westernjeiben pedig ziláltak és furcsák a máskor daliás főszereplők (McCabe és Mrs. Miller – Warren Beatty, Buffalo Bill és az indiánok – Paul Newman). Csapdle (alias Trapper) Johnból Marlowe-t csinálni nem is a legnagyobb merészség, amit a rendező megengedett magának pályája során, de ebben az esetben a döntését az eredmény igazolta.

A hosszú búcsú összességében a rendező egyik legkorábbi, legjobb és legsikeresebb kirándulása a régi Hollywood területére, pedig lehetne akár teljesen személytelen film: bérrendezésnek indult, a forgatókönyvét „külsős” jegyzi. Altman azonban épp ezekből kovácsolt erényt: az aranykor Álomgyárában eleve mindenki bérrendező volt, beleértve a legnagyobbakat, tehát zsánerfilmnél ezen nincs mit szégyelni. A forgatókönyv szerzője, Leigh Brackett szintén csak növeli a műfaji játékhoz szükséges hitelességet, hiszen ő volt a Bogart–Bacall párossal készült Chandler-adaptáció, A nagy álom egyik írója. Továbbá feltűnik a filmben Sterling Hayden, aki az Aszfaltdzsungel-ben és A gyilkosság-ban nyújtott alakításaival lett a klasszikus film noir egyik emblematikus alakja.

Más szóval, ha akarta volna, Altman megrendezhette volna a műfaj „csavarmentesen hiteles” darabját, hiszen minden adott volt: Chandler regénye (magyarul: Elkéstél, Terry), Brackett szkriptje, Hayden személye. Nem így tett, és ennek csak örülhetünk. Persze, jó dolog egy kőkemény Philip Marlowe-t látni a zord ötvenes évek Los Angelesében, ahogy átveri a zsarukat, keresztülverekszi magát az al- és felvilágon, aztán igazságot tesz. Viszont sokkal érdekesebb a hetvenes évekbe átemelt, elveszettnek tűnő Marlowe-t nézni, amint küzd a klisékkel, keresi az emberiség elveszett ártatlanságát, és adja a keményfiút akkor is, ha fogalma sincs a valós helyzetről.

Altman már az első jelenetben nyilvánvalóvá teszi, hogy nem a hagyományos megközelítést fogja alkalmazni. Szó sincs tehát zsákbamacskáról, éppen ellenkezőleg: a kandúr teljesen szabadon mászkál, a főszereplő tulajdonát képezi, és nagyon éhes lesz az éjszaka közepén. Mit tesz ilyenkor az álmából felnyávogott, láncdohányos magánhekus? Elmegy az éjjel-nappaliba. Aztán – mivel nem találta kedvence kedvencét a polcon – átporciózza a frissen vásárolt X terméket a finomabb cicakaja konzervjébe, hátha a macsek jobban hisz a szemének az orránál. El Gato azonban nem eszi meg sem a trükköt, sem a felkínált vacsorát, inkább gyorsan lelép.

A gáncstalan lovag, aki őrzi a becsületet és hisz a húsvéti nyusziban A film korabeli plakátja

Ez a vicces, ujjgyakorlatnak tűnő nyitójelenet kicsiben tartalmazza mindazt, amiről a film szól. Marlowe szentimentális, hiszen fárasztja magát egy macska kedvéért (mellesleg feleslegesen). Marlowe cinikus, hiszen gúnyos kommentárjaiból kiderül, tudja magáról, hogy szentimentális, és hogy ez mennyire nem illik az adott helyhez és időhöz. Altman pedig – ismét csak a látszat ellenére – nem erőszakot tesz a film noir dohányfüsttől bűzlő testén, hanem éppen átülteti a poszthippi korszakba Chandler regényeinek legfontosabb elemét, az anakronisztikus főszereplőt.

Az Elkéstél, Terry története csak távoli hasonlóságot mutat a filmváltozatéval, viszont utóbbi zavarossága kiválóan helyettesíti előbbi megfilmesíthetetlen cselekményét, ráadásul Gould és Altman Marlowe-ja autentikusabb még a Bogart–Hawks-féle karakternél is. A hosszú álom-ban ugyanis Bogey leginkább a gazdag Bacallal vált sikamlós párbeszédeket, és végül ugatós, de nem harapós ölebe lesz vagyonos kedvesének. Gouldról kevésbé süt az élettapasztalat és a gyűröttség sármja (ami tagadhatatlanul része a magánhekus mítoszának), viszont tényleg a chandleri hőst hozza: a gáncstalan lovagot, aki őrzi a becsületet és titokban hisz a húsvéti nyusziban, még ha külseje és dumája alapján ez nem is egyértelmű.

Nem attól lesz tehát hiteles (ez most a kulcsszó) Altman munkája, hogy fekete-fehérben, dús árnyékokkal fényképezi a puhakalapot viselő Stacy Keachet (mondjuk), hanem mert hű marad a forráshoz. Ami a fényképezést illeti, az akkor még csak feltörekvő emigráns Zsigmond Vilmos operatőri munkája (szokás szerint) tökéletes. Ugyancsak a későbbi nagy sikerek előtt állt akkor a zeneszerző, John Williams is, aki tovább erősítette a játékos jelleget, ugyanis a filmzene minden részében ugyanannak a főtémának a variációja – legyen forró latin nóta, nagyzenekari darab vagy klimpírozás a zongorán. Kiválóak Gould partnerei is, Haydentől Henry Gibsonon át – az inkább rendezőként ismert – Mark Rydellig.

A hitelesség és ironizáló játékosság ilyetén ötvözésének köszönhetően lesz Robert Altman filmje egyike a jobban sikerült Chandler-feldolgozásoknak, és Gould az egyik legemlékezetesebb (ha nem is legtipikusabb) Philip Marlowe.