Robert Rodriguez

Szintén zenész

Megfosztották legszentebb képességétől: átlőtték bal tenyerét Desperado (1995)

Robert Rodriguez nem csupán jól használja a zenét, de írja és játssza is, ami pedig kiváltképpen jellemző az ifjú polihisztorra, hogy megkülönböztetett figyelemmel kezeli a zenész figuráját. A RR monogrammal fémjelzett katalógus legfontosabb tétele az El Mariachi-trilógia, a rendező csinos kis sorozatot épített az ikonszerű figura köré. El Mariachi, a zenész, Istenhez hasonlatos alak: teremt és rombol, nagy intenzitással. Hangszere csereszabatos a géppisztollyal: a gitár az alkotás szimbóluma, a tokba rejtett fegyver a nyers pusztítás eszköze. A Desperado (1995) névtelen zenészét megfosztották szerelmétől és megfosztották legszentebb képességétől: átlőtték bal tenyerét, s ezzel legféltettebb kincsét rabolták el. Az Antonio Banderas által játszott figura bosszút esküszik, véres-mocskos irtóhadjáratot folytat a drogbáró és hadserege ellenében, rezzenéstelen arccal termeli a hullákat, halmozza kupacba a tetemeket, s csak egyetlen alkalommal gyengül el: mikor hangszert vesz kézbe, s ráébred, hogy sérült baljával ugyan nem boldogul. Röpke pillanatra bár, de meginog és összezavarodik, mérhetővé válik a trauma mázsás súlya. A zene nagyobb hatalom a halálnál, a destruktív ösztönöket csakis az alkotás képessége ellensúlyozhatja. A trilógia záró darabjában (Volt egyszer egy Mexikó, 2003) a gitár, mint metafora, totális dominanciát gyakorol a film felett. Banderas, mint szamuráj kardjával, úgy bánik hangszerével: nem távolodik el tőle két lépésnél nagyobb távolságra, sőt, életét bízza rá – ennél többet elárulni már kivételesen csúnya dolog lenne, tessenek megnézni a mozit, amely kiteljesíti a bosszúra kárhoztatott zenész tematikáját.

Könyörtelenül stilizál, durva, az irónia határán fogant skiccekkel dolgozik Spy Kids

Rodriguez a tradíciók embere, őskövületnek számít a szilikonból és matematikai algoritmusokból csiholt muzsikák korában. Texasban nevelkedett spanyolként olyan zenéket alkalmaz felnőtteknek szánt filmjeiben (a Spy Kids sorozat markánsan elkülönül, lásd később, az egyébként is roppant gyenge Faculty college-rockja felett pedig érdemesebb némi jóindulatot tanúsítva elsiklani), amelyek bírják a sivatagi klímát és minden további nélkül beszerkeszthetők egy spagetti-western leszámolási jelenete alá, s amelyektől garantáltan szétfutna egy bécsi kávézó easy-listening rajongó közönsége. Rodriguez könyörtelenül stilizál, durva, az irónia határán fogant skiccekkel dolgozik: a motivációk eltúlzottak, a figurák lecsupaszítottak, a cselekményvezetés direkt, ok után mindig okozat következik- ilyen körülmények közt a muzsika sem lehet másmilyen, mint karakteres és harsány. A tekintélyes kereskedelmi és művészi sikerként értékelhető Desperado-ban a Los Lobos bindzsizik vadul a kiszerkeszthetetlen Tito & Tarantulla mellett, nemkülönben dalra fakad Antonio Banderas (ki már az 1992-es Mambo Kings-ben is egészen élvezetes teljesítményt nyújtott énekesként, no de mennyire más, mennyire ártalmatlan volt az a szerep!). Banderas erőfeszítését, amint azt tudjuk, módfelett nagyvonalúan honorálta a közönség és a hollywoodi stúdiórendszer intézménye, a RR által kiötlött figura felvállalása A-kategóriás alfahímmé tette a színészt (mellesleg rendezőnk szép kis sztárneveldét üzemeltet, lásd Danny Trejo vagy Salma Hayek). Az Alkonyattól pirkadatig (From Dusk Till Dawn, 1996) című moziban szintén végig bömböl a zene, a ZZ Top alacsony oktánszámú benzinnel üzemeltett V8-as blues-rockja, Tito & Tarantula arzénon felhizlalt csótány-rockzenéje, egyéb klasszikus felvételek rezegtetik a hangsugárzókat. A kamera nagyon szereti, valósággal körüludvarolja a Titty Twister vámpírdizsi rezidens zenekarát, a rendező komplett videóklipeket ágyazott a film szövetébe.

Igazi workaholic-fejhez méltó teljesítmény Once Upon a Time in Mexico

A banditaképű Tito Larriva gitáros-énekes, miként oly sokan mások, a Rodriguez által dirigált mozik visszatérő szereplője, ily minőségében pedig sokat tett a rendező sikeréért, és fordítva. Ha nem lett volna Rodriguez, Tito és olcsó tequilában pácolt zenekara valószínűleg örökre ott rekedtek volna, ahonnan indultak, és életük végéig a határ menti késdobálókban, lopott erősítőkön tolják marijuanaszagú rockzenéjüket. A Desperado és az Alkonyattól pirkadatig hangos sikerének, illetve Rodriguez produceri munkájának (ily minőségében felügyelte a Tarantism című lemez munkálatait) köszönhető, hogy Tito & Tarantulla bevehette az MTV erős várát: a rendező bábáskodása nélkül egy ilyesféle zenekar ugyan sohasem juthatott volna szélesebb nyilvánosság elébe, hozzájuk hasonlatos, mosdatlan-borotválatlan mexikói bitangok nemigen kasszíroznak 300 dollárnál komolyabb tiszteletdíjat egy-egy gig után.No persze Rodriguez is fejlődik, akár klasszicizálódik, ha a szükség úgy hozza. A hasonló családi zsánerfilmekhez mérten alig minimális mértékben idegesítő, helyenként kifejezetten vicces, könnyen felejthető Spy Kids-sorozat első részéhez még kevesebb zenét írt, mint amennyit válogatott, ám útközben szépen kitanulta a szakmát. A második rész eredeti filmzenéjét már teljes egészében ő komponálta, a felvételhez pedig saját garázsába rendelte a szimfonikus zenekart, és karmesterként, illetve hangmérnökként vezette a rögzítési munkálatokat – olybá tűnik, jól tudta, miként kell bemikrofonozni egy vonószenekart. A Once Upon a Time in Mexico zenéjének javát nemkülönben ő jegyzi: bár az albumon egyaránt helyet kapott a kiváló Brian Setzer, Manu Chao és Tito Larriva, Rodriguez közel a lemez feléért, összesen 8 dalért tehető felelőssé. Igazi workaholic-fejhez méltó teljesítmény.

Szörny-effektjeihez saját gyermeke hangját használta fel Alkonyattól pirkadatig

És aki ennyit törődik a zenével, talán már a hanggal is elbíbelődik kicsinyt. Rendezőnk, minő meglepetés, leginkább saját maga hangmérnöke, ő felelős a soundért és a végső keverésért, még a Négy Szoba (Four Rooms, 1995) című szkeccs-film ilyetén munkálatait is kisajátította. Érti és szereti a tréfát: az Alkonyattól pirkadatig szörny-effektjeihez saját gyermeke DAT-ra rögzített hangját használta fel, számítógépén torzította és modulálta a kicsi sírását (az eljárást nem ő találta fel, többek közt Steve Vai és David Bowie jóval előtte tesztelte a módszert).

Roberto Rodriguez hamisítatlan texasi hispano. Dögletes forróság, a sivatag arany homokja felett beremeg a levegő, enyhe fuvallat zörgeti a ranch kerítésére applikált száraz kígyófejeket, egy átizzadt bandana-t viselő csávó ül a házfal mellett, ezüsttel vasalt csizmája szárából kikandikál a rozsdás forgótáras pisztoly markolata, mellette poros műanyagflakon, előtte Sony monitor, kezében flamencogitár. Musztert néz, gitározik, miközben a vörös napkorong alábukik a horizonton.
Tequila crescendo – a zene gyorsabb a halálnál.