Rocky Horror Picture Show
Jim Sharman - Richard O'Brien
Richard O’Brien 1973 elején vetette papírra a They Came From Denton High című musical első változatát, mely ekkor még inkább volt vakmerő koncepciónak, mintsem kidolgozott darabnak tekinthető. Az írás és zeneszerzés terén egyformán járatos alkotó hat hónapon át csiszolgatta művét, igazgatta a történetet és finomította a szereplőket, muzsikát komponált és szöveget kanyarított, majd a Rocky Horror Show névre átkeresztelt anyagot bemutatta a Theatre Upstairs színházi társulat vezetőjének. A klasszikus drámákból, filléres horrorfilmekből, ódivatú tudományos fantasztikumból összerázott musical legfőbb hatásai közé a David Bowie által megformált Ziggy Stardust, Alice Cooper, Marc Bolan és általában a glam rock tartozott, ám az így létrehozott elegyet O’Brien további extravaganciával és explicit szexualitással dúsította fel, s mivel utóbbi összetevőket ugyancsak bő kézzel mérte, különösen robbanékony anyagot kapott. A Theater Upstairs bátor társulata bevállalta a felettébb veszedelmes musical színpadra vitelét, de mivel a musical sikere finoman szólva is kétséges volt (akár hangos botrány, betiltás, egyéb kellemetlenség is kerekedhetett volna az ügyből), a gárda az első hónapokban egy kicsiny, alig hatvan széket számláló teremben játszotta a Rocky Horror Show-t. A publikum szerény érdeklődése azután vált kereskedelmi szempontból is jelentőssé, hogy a londoni színikritikusok az év zenés előadásává választották a darabot: a műsor előbb egy 270 fős színházba költözött át, rövidre rá pedig már az 500 férőhelyes King’s Road Theatre is szűkösnek bizonyult. 1974 márciusában, tíz hónappal a londoni ősbemutató után az Egyesült Államokban is színre vitték a Rocky Horror Show-t, s miután a Fox stúdió szerény üzletet szimatolt egy filmváltozat forgalmazásában, felajánlotta O’Brien számára egy kisköltségvetésű adaptáció lehetőségét.
Filmként szemlélve, az 1975 szeptemberében bemutatott Rocky Horror Picture Show inkább a merész attitűd, a remek zene és az extravagáns stílus vad tobzódása, mintsem hagyományos keretek közt zajló drámajáték. A történet vállaltan hommage, a sztori főbb vonalakban szemléltetve a következő menetrendet követi. Brad és Janet, a friss jegyességben lévő, ifjú és érintetlen szerelmesek autója durrdefekt miatt mozgásképtelenné válik, a vihar elől menekülő párocska egy közeli kastélyban kényszerült menedéket keresni, a biztonság illúziójával kecsegtető ingatlan ura azonban nem holmi visszavonult vidéki arisztokrata, hanem egy földönkívüli transzvesztita, aki egy glam rock diliház és egy perverzek kiszolgálására szakosodott kéjtanya kombinációját üzemelteti. Ebben a kastélyban senki sem ártatlan és senki sem normális: a déli katolikus környezetben felcseperedett szerelmespárt előbb a személyzet (Riff-Raff, Magenta, Columbia), majd a vendégsereg viselkedése sokkolja merevre, mikor pedig betekintést nyernek házigazdájuk, Dr. Frank-N-Furter rendhagyó elmeállapotába és belekóstolnak általános életvezetési szokásaiba, végképp talajt veszítenek. Az Éves Transzilván Gyűlés apróbb, ám megrázó történései után a párocska kénytelen-kelletlen részt vesz egy, mellékszálon haladva jégcsákányos gyilkosságba torkolló, minden szempontból riasztóan bizarr születésnapi ünnepélyen: a harisnyába és fűzőbe öltözött, festett arcú doktor hatalmas parádé közepette kelti életre Frankenstein-teremtményét, az aranyszín alsóneműbe álmodott Rockyt, kit élete szerelmeként mindenre kiterjedő műgonddal alkotott meg. A sorsfordító esemény éjjelén Dr. Frank előbb a szexualitás tiltott gyümölcsével rontja meg, majd kővé változtatja, ezáltal maradéktalanul hatalmába keríti alkalmi vendégeit, így a film végére Brad és Janet a házigazda bábjaivá, a totális rock’n’roll szexcirkusz aktív szereplőivé válnak: tűsarkúban és neccharisnyában ropják a fergeteges finálét. Dr. Frank-N-Furter boldogsága beteljesedik, ám bizalmas szolgálói ekkora megelégelik a Mester csapodár viselkedését, és felsőbb parancsnak engedelmeskedve gazdájuk ellen fordulnak: a kozmikus Gestapo tisztjévé előlépő Riff-Raff megöli a doktort és libidóban gazdag teremtményét, majd a teljes kastélyt visszasugározza Transzilvánia galaxis Transzszexuál bolygójára.
A színpadi darabbal összevetve jelentős különbségeket mutató Rocky Horror Picture Show kezdetben nem tartozott a jelentős figyelemmel övezett alkotások közé, a jegybevételek alulmúlták a stúdió előzetes kalkulációit. Az igazi őrület csak azután vette kezdetét, hogy a filmszínházak üzemeltetői az éjszakai vetítések közé helyezték át a mozit: a könnyed szórakozásra vágyó párok és a korhatártól mentes filmek nézői számára az RHPS túl hangos és felháborítóan erkölcstelen volt, az éjféli előadásokra járó értelmiségiek, művészek és semmittevő lógósok azonban heves lelkesedéssel fogadták az extravagáns musicalt. A közönség azon része, amely nem kívánta a többségi társadalom játékszabályai szerint leélni életét, egyszersmind végképp kiábrándult a flower-power mozgalomból, újszerű izgalomra vágyott, a Rocky Horror pedig maradéktalanul kiszolgálta kényes ízlésüket: a hippik naivitását éles intellektusra, a bárgyú kommuna-szellemet vad egocentrizmusra, a világmegváltó eszméket harsány hedonizmusra, az eredendő ártatlanság szentségének hirdetését a rafinált romlottság nyílt dicsőítésére, az ócska trapézfarmereket pedig látványos kosztümökre cserélte. Az éjszakai előadások közönsége lassanként rászokott, hogy a filmbéli szereplőkhöz öltözve, kisminkelve érkezzen a vetítésekre, majd a nézők reagálni kezdtek a vásznon zajló eseményekre, így a Rocky Horror Picture Show interaktív műsorrá vált, melyet nem egyszerűen megtekintettek, de átéltek és eljátszottak a rajongók. A szereplőkkel való azonosulás opciója tálcán kínálkozott, hisz a mozi báját és erejét az eredeti koncepción és a lehengerlően kiváló muzsikán túl a varázslatos alakítások adják ki. A Jim Sharman rendezésével és társírói segédletével tető alá hozott film szereplőinek java a Theatre Upstairs társulatból került ki, így a színészek tökélyre csiszolhatták az általuk játszott karaktereket; kiváltképpen az ötletgazda Richard O’Brien nyújt briliáns teljesítményt az eszelős főkomornyik, Riff-Raff szerepében. A csupa ászokból álló gárda legértékesebb tagja mégsem ő, hanem Tim Curry, aki oly elementáris erővel énekel és oly ragyogóan játszik, hogy mindenki mást lemos a színről: Dr. Frank-N-Furter egyszerre tündöklően gyönyörű és visszataszítóan közönséges, könnyfacsaróan szentimentális és riasztóan erőszakos, kacagtatóan vicces és nyíltan szadista – követésre csábító bűnös szent. A közönség pedig, ha már beöltözött, játszani is elkezdett: a nézősereg aktív részvétele az 1970’-es években kialakított, mára egyezményes kánonná nemesedett etikett szerint zajlik. Az írásba foglalt kódnak része a vízipisztolyos lövöldözés és a rizsszórás, a pirítóshajigálás és a vécépapír-dobálás, a gyertyagyújtás és a kártyákkal való játék, a véres gumikesztyű és a zsúrkalap viselése, a zajongás kereplővel és a konfettizés, amely elfoglaltságokat a közös táncolás-danászás foglal egységes keretbe.
Innentől a legenda, amely egy és oszthatatlan, kophatatlan és megunhatatlan. Pletykák szólnak róla, miszerint Rocky dalait titokban az igazi Ziggy Stardust, maga David Bowie énekelte fel (nem igaz); hogy Tim Curry azért játszhatta oly csábosan szerepét, mert maga is biszexuális (igaz vagy sem, ez speciel az ő magánügye); hogy az RHPS végefőcíme eredetileg a nyitódalban megemlített filmek jeleneteiből lett összevágva (igaz, de a tesztvetítések közönsége kevéssé szerette ezt a változatot); hogy valójában a Procol Harum játszotta fel a film eredeti zenéjét (téves); hogy a Time Warp táncot egy Jean-Luc Godard által rendezett film egyik jelenete ihlette (így volt).
A Rocky Horror Picture Show maga a celluloidra vitt őrület, amelyet normális író soha nem írt volna meg, normális rendező soha nem forgatott volna le, normális színészek soha nem játszottak volna el, normális nézők pedig soha nem ültek volna be rá. A futóbolondok száma azonban jelentős, így az extravagancia kultusza is halhatatlan: a darabot harminc év elteltével is világszerte játsszák, miként a mozgóképes adaptáció is rendszeresen megtekinthető a retrospektív vetítéseken. Dr. Frank-N-Furter, a gátlástalan rock’n’ roll Lucifer figurája popkulturális ikonná rögzült, így ejtve önnön zsenialitásának csapdájába megformálóját, Tim Curryt, aki soha nem léphetett ki a csillogóra sminkelt transzvesztita árnyékából: bár a Rocky Horror Picture Show bemutatása után közel százhúsz filmes produkcióban működött közre, soha nem kapott hasonló jelentőségű felkérést. A teremtmény felfalta teremtőjét, de mi, filmbarátok, készséggel meghajlunk Dr. Frank-N-Furter nagysága előtt – Doktor Úr, sohasem feledjük Önt!
Belenéznél? Tekintsd meg Rocky Horror Picture Show-galériánkat!
