Ronald Harwood

„Mesterember vagyok”

Különféle filmfesztiválok sajtótájékoztatóin szúrós tekintetű figurának láttam. De ahogy ötcsillagos lakosztálya felé haladunk a San Sebastian-i Maria Christina Hotelben, egy brit lakáj túlzó udvariasságával kalauzol. Felüdülés gyanánt Robert Lantzról (Forman és az Amadeust író Sir Peter Shaffer magyar származású ügynökéről) szóló anekdotákon röhögcsélve múlatjuk az időt, míg a megfelelő ajtóhoz érünk.

filmhu: Szabó Istvánt úgy tartják számon a világban, mint a kelet-európai sorsok mesélőjét, aki a viharos történelem sodrásában élő emberekről beszél. Nem félt tőle, hogy egy olyan könnyedebb alapanyag, mint a Csodálatos Júlia nem illik az életművébe?

Ronald Harwood: Ez még csak eszembe sem jutott. A kritikusok gondolkodnak ilyen kategóriákban. Engem is világéletemben azzal vádoltak, hogy túlságosan sokoldalú vagyok, túl eklektikus az életművem. Szerintem ez csodálatos dicséret. Szabó remek rendező, miért ne lenne képes egy szórakoztató történetet jól filmre vinni?
 
filmhu: A San Sebastian-i utcán kiállított poszter nem egy mosolygó Júliát mutat, hanem a címszereplő meghasonlott arcát. Eszerint nem pusztán egy vígjátékról van szó.

R.H.: Maugham mélyre hatol a karaktereiben, s ezt a filmben is sikerült megvalósítanunk. A Csodálatos Júlia az én olvasatomban egy válságba jutott középkorú nő története. Egyetemes problémáról szól.

filmhu: Szolgált valamely színésznő inspirációként a forgatókönyv írásakor?

Mélyre hatol a karaktereiben Szabó István: Csodálatos Júlia

R.H.: Ó, igen, rengeteg! De butaság lenne megnevezni őket - soha többet nem játszanának a darabjaimban! (nevet) Egyszer Roman Polanski mondta nekem: „Az ember csak a külseje miatt kerülhet a filmekbe. A vásznon csak a kinézet számít”. Csúnya megállapítás, de történetesen igaz. A szép nők számára szörnyen nehéz az öregedés. Meg kell élniük, hogy elvesztik egy ékességüket, ami oly különlegessé tette őket. Szerencsére az íróknál nem így van. Minél idősebb, annál jobb.

filmhu: Ha elkezdődik a forgatás, belefolyik még a munkálatokba?

R.H.: Dehogy, amint az ember leszállítja a forgatókönyvet, elfelejtkeznek róla. Hébe-hóba kijárok a forgatásokra. De nagyon unalmasak. Valaki kinyitja az ajtót, és ezt felveszik tizenkétszer. Van jobb dolgom is. A rendezőt viszont szívesen elnézegetem munka közben. De csak egy-két napig. Kecskemétre, ahol a film színházi jeleneteit forgatták, elmentünk a feleségemmel. Kutya meleg volt. Élvezet volt figyelni Szabót. Nagyon gyengéd a modora. Nem azt mondja, hogy „felvétel, tessék”, hanem azt, „kérem”, és a jelenet végén az „ennyi” helyett annyit mond, „köszönöm”. Polanskit látni a forgatáson szintén nagy élmény. Nagyon energikus figura, szinte be van zsongva.

filmhu: Másodszor dolgozott együtt Szabóval. Nálunk A karmester címmel játszott drámáját is ő filmesítette meg Szembesítés címmel. Változott a kapcsolatuk?

R.H.: Jobban ismerjük egymást. Egyik filmben sem volt konfliktusunk, jól kijöttünk egymással. De ha arra gondol, hogy valami mélyebb megértés birtokába kerültünk a másikkal kapcsolatban, ilyesmiről nincs szó. Volt néhány pompás ötlete. Ő hozta be a filmbe Júlia mesterének figuráját, aki megszólal a film meghatározó pontjain. Sokszor előfordul, hogy a rendező változtatásokat kér, és én azt felelem, „rendben, de én ezt nem tudom megírni, találjatok valaki mást” - ami meg is történik. Az író-rendező kapcsolatban roppant fontos, hogy mindkét fél tisztelje egymást. De az együttműködésnek egyúttal örömet is kell okoznia, e nélkül nincs értelme az egésznek. Egyébként Solti Györgynek köszönhető, hogy a Szembesítésből film lett, és hogy Szabó István rendezhette meg.

filmhu: Hogyhogy?

R.H.: Soltival nagy barátok voltunk. Közel állt hozzám. Az özvegyével ma is jóban vagyok. Egy partin voltam náluk, és mivel bent nem dohányozhattam, a teraszra mentem. Azon a jéghideg novemberi estén csak egyetlen ember állt kint. Aki még nálam is öregebb volt. Kiderült róla, hogy ő Peter Diamond zenei impresszárió, az edinburghi fesztivál első igazgatója. Elújságolta, hogy van egy barátja, aki filmet akar készíteni a Szembesítésből. Be is mutatott a csodálatos Yves Pasquier-nak, a Wagner-családba beházasodott másik impresszáriónak, aki azonnal Szabót javasolta rendezőnek. Solti a legeredetibb módon beszélte az angolt - de tudom, hogy a némettel sem állt másként. Élt benne valami energia, ami csak a nagy művészek sajátja, és azonnal észrevehető. Imádta a zenét. Talán nem illik ezt mondani, de sok karmester nem valami nagy zene-imádó. Egy muzsikus mesélte nekem, hogy Solti mindig azzal kezdte az első próbát: „Most a zeneirodalom egyik legnagyobb művét fogjuk játszani”, függetlenül attól, mi volt az adott mű. Ezzel azonnal megteremtette a darab iránti tiszteletet. Ó, imádtam Soltit, csodálatos ember volt. Ragyogó elme, tele titkokkal. Rettenetesen hiányzik.

filmhu: Dél-Afrikában született. Az Apartheid kellős közepén nőtt fel. Ez nem hatott a gondolkodására?

Politikus, de nem politizáló Szabó István: Szembesítés

R.H.: Először is zsidó vagyok, és ez nagyban meghatározza az ember gondolkodását (nevet). Gyerekként nem voltam tisztában vele, hogy a feketéket meghurcolják. A felnőttek persze tudták, de természetesnek vették. 17 évesen elhagytam az országot, immáron 43 éve élek Angliában. Nem vagyok dél-afrikai, britnek vallom magam. De 1959 táján szörnyű mészárlás történt Dél-Afrikában: a rendőrök hátba lőtték a fekete tüntetőket. Ez felnyitotta a szemem, és politizálóbb alkattá tett. Azóta két darabot és két regényt írtam az Apartheidről, és több társadalmi szervezet oldalán kampányoltam ellene.

filmhu: Életműve nagy része politikai jellegű.

R.H.: Politikus, de nem politizáló abban az értelemben, hogy nem foglalkozik egyes országok konkrét politikai ügyeivel. Mindig a morális problémák foglalkoztattak, inkább morális, semmint politikai megközelítéssel éltem. Ha valamilyen címkét kellene ragasztanunk az életművemre, az az lenne, hogy centralista. Nem voltam baloldali, sem jobboldali. Mindig elleneztem a kommunizmust, a fasizmust és a rasszizmust. Ha ez olykor átjön a műveimen, annak örülök.
 
filmhu: A moralitás terén azzal a magyarra nehezen lefordítható dilemmával foglalkozik, amit úgy hívnak: ambiguity. Sokértelműség, félreérthetőség, bizonytalanság.

R.H.: Ez egy szürke zóna. A Szembesítés egészen nyíltan e homályosság problémájára épül. Könnyű az idő és a történelem távlatából elítélni valakit. Hatvan évvel később mondhatom azt, hogy valakinek ezt vagy azt kellett volna tennie, de vajon én hogyan viselkedtem volna, ha ott élek a kor Németországában? Csak remélhetem, hogy megfelelően. De nem tudhatom. Az elnyomás idején általában nagyon kevés ember cselekszik morális megfontolások alapján. Amikor bemutattuk a darabot a Broadway-n, erős kritika ért, hogy túl kultúrálatlannak és faragatlannak írtam meg az amerikai katona figuráját. Amióta napvilágot láttak a képsorok az amerikai katonák által elkövetett iraki fogolykínzásokról, nem érheti ilyen kritika a művet. A szeptember 11.-i események idején mutattuk be a filmet. Nem figyeltek oda rá. A Szembesítésben nagy kockázatot vállaltunk azzal, hogy párbeszédekre épülő filmet készítettünk. A színdarabokban vitákat folytathatnak a szereplők, vagy filozófiai koncepciókat fejthetnek ki. Igen nehéz ezt megismételni a moziban. A reklámok és az amerikaiak ránevelték a közönséget a gyors akcióra. Lerövidült a koncentrációs küszöb. Az emberek nem bíznak a „beszélős” filmekben, mert nem ehhez vannak hozzászokva a moziteremben. Most, hogy a film megjelent DVD-n, végre elindult az életútján, szépen lassan reputációt nyer magának. Franciaországban és Angliában beszélnek róla.

filmhu: Gyakran dolgozott mások művének adaptálójaként.

R.H.: Mert mesterember vagyok. Könyveket, drámákat, filmeket készítek, mint ahogy egy mesterember hegedűt vagy asztalt készít. Szeretem demisztifikálni az irodalmat. Nem kedvelem az önhittséget a művészetben, ha valamilyen misztikus működéssel ruházzák fel az alkotás folyamatát. Az írásban a felfedezés vonz a leginkább, hogy valami újat tudok meg a világról egy mű megalkotásakor. Akkor adaptálok más szerzőtől, ha úgy érzem, van élet az eredeti műben, valami, ami megfog engem. Sok mindent felkínálnak nekem, jó történeteket, de nem izgatnak, és nem vállalom őket. De nem volt mindig így. Negyvenöt éve nős vagyok, három gyermeket neveltem fel, nekem is meg kellett élnem valamiből. Néha bizony elvállaltam olyan munkákat is, amiket nem szerettem.

filmhu: Az Oscar-díj átvételekor azt mondta, „húsz éve engem is jelöltek, mindegyik író jó munkát végzett, de csak az egyikünk nyert. Ma este is mindegyik író megérdemli a díjat, de ma én kapom”.

A divat is nagy szerepet játszik Harwood az Oscar-díjjal

R.H.: A művészetben csak szubjektív értékítéletek léteznek. A divat is nagy szerepet játszik. Aztán az idő eldönti mi maradandó, és mi nem. A színdarabok még jobban ki vannak téve a korszellemnek. Bemutatnak drámákat, amik nagyon fontosnak tűnnek az adott pillanatban, megragadták azt, ami a világban történik, de öt év múlva elvesztik minden relevanciájukat.

filmhu: Az ön drámáival is biztos történt hasonló…

R.H.: De nem érintett különösebben, a dolgok természetéből adódik. De a Dél-Afrikában játszódó Another Time című drámámat például újra felfedezték Franciaországban. A Szembesítést és Az öltöztetőt mindenütt játsszák a világon. Ez utóbbit tudomásom szerint két éve Budapesten is felújították, és az a magyar színész, aki az eredetiben az öltöztetőt alakította, most az öregembert játssza.
 
filmhu: A megtiszteltetésen túl mi ösztönözte arra, hogy vezető szerepeket vállaljon az irodalmi közéletben?

R.H.: Nézze, külföldiként érkeztem Angliába. Sok sületlenséget összehordanak a brit osztályrendszerről. De én nem részesültem semmilyen megkülönböztetésben, előrehaladásomat nem akadályozták gátak, éppen ellenkezőleg. Ezért mindig úgy éreztem, valamit vissza kell adnom a társadalomnak, amely szívesen fogadott. És én az írók társadalmába tartozom. Nehéz idők járnak a könyvek szerzőire, mert túl sok könyvet adnak ki. Hatalmas szakadék tátong a rosszul fizetett és a jól kereső írók között. Sommerset Maugham például hazája egyik leggazdagabb embere volt, legalábbis a vagyonukat nem örökösödéssel szert tevők körében. A World Literary Fund-nál szegény írókat támogatunk, akik nem tudják fizetni a lakbérüket, vagy egészségügyi ellátásra vagy ösztöndíjra van szükségük. A Micimackó írója, A. A. Milne erre az alapítványra hagyta öröksége negyedét. Ami hatalmas összeg, mert a Disney megvette a regény jogait, s így óriási jogdíj folyt be: 75 millió font. Namármost, nincs annyi szegény író, akik közt szét lehetne osztani ennyi pénzt. Meg kell találnunk az egyensúlyt: ha a szegény írók túl sok támogatást kapnak, akkor elvesztik az ingyenes társadalombiztosítást.

filmhu: Milyen tapasztalatokra tett szert a Nemzetközi Pen Klub elnökeként?

R.H.: Érdekes periódusban, a jugoszláv polgárháború idején kerültem a szervezet élére. Valóságos sokk-ként ért az a vad nacionalizmus, amelyet értelmiségieknél tapasztaltam Horvátországban és Szerbiában. Ez igen ádáz, és bizonyos értelemben undorító ellenségeskedéshez vezetett. Úgy látom, a nyugattal ellentétben Közép- és Kelet-Európában a művészet hagyományosan nagyobb megbecsülésnek örvendett, mindamellett, hogy nagyobb (politikai) kontrol alatt is tartották. Ez egy olyan örökség, amelyet a magyaroknak, cseheknek, lengyeleknek nem szabad elhanyagolniuk.

filmhu: Polanski mesélte, hogy amikor A zongoristát írták, agyonhumorizálták a Holokausztot…

R.H.: Igen, szörnyűséges fekete humorral! „Na, hány embert öltünk meg ma?” kérdeztük a nap végén. Hat héten keresztül sorról-sorra végigmentünk a forgatókönyv első változatán. Minden nap reggel tíztől délután hatig dolgoztunk. Szenzációs élmény volt. Előadtuk a jeleneteket. Polanski nagyon precíz, mindent elmagyarázott nekem, lerajzolt minden beállítást. Rengeteget röhögtünk. Polanski gyermekeinek gondozója egy nap megkérdezte tőle: „Vígjátékot írnak, hogy ennyit nevetnek?”

filmhu: És Polanski újból önt kérte fel: ezúttal a Twist Olivért adaptálta neki.

R.H.: Életem egyik legcsodálatosabb kapcsolata alakult ki Polanskival. Tavaly szeptemberben felhívott. „Ronnie! Twist Olivér!” Azt mondtam, „Remek!”, és leraktam a telefont. Ennyi volt. November elején kezdtem az írásba, megállás nélkül dolgoztam, karácsonyra be is fejeztem, nyáron pedig forgatni kezdte Prágában. Hihetetlenül gyorsan ment az egész. Nem szabadna beszélnem az interpretációjáról, de annyit elárulhatok, Polanski célja az, hogy a lehető leghívebb maradjon az eredeti regényhez.