Rotterdam: Európa ideje lejárt

Cinema reloaded

A Tigris-díjat, mint tudjuk, első, legfeljebb másodfilmes rendezők kaphatják meg. Bár Rutger Wolfson a filmhu-nak adott interjújában arra a kérdésre, hogy a díjak nem a fesztivál politikáját követik-e abban, hogy a figyelmet igyekeznek a kontinensünkről kívülre fordítani, csak annyit mondott, "mi csak a zsűrit választjuk ki, hogy a díjazottak kik lesznek, ahhoz semmilyen fesztiválpolitikának nincs köze". Ennek ellenére a nagyjátékfilmenként 15 000 eurós, holland televíziós sugárzással járó díj Európán kívül került, és amikor Amat Escalante mexikói rendező, a 2010-es Tigris-zsűri elnöke a díjkiosztón a színpadra lépett, széles mosolyából már sejteni lehetett, a 15 versenyfilm közül mind a kettő latin-amerikai alkotás díjban részesül. A harmadik díjazott pedig Ázsiából, Thaiföldről érkezett. Érdekes összefüggés az is, hogy a nyertesek közül kettőt is támogatott a Hubert Bals Alapítvány: a fesztivál fiatal független filmesek projektjeit támogató szervezete.

Az egyik dél-amerikai nyertes alkotás, A tengerhez (Alamar) a mexikói Pedro Gonzalez-Rubio filmje, szinte teljes egészében az övé, hiszen a forgatókönyvtől a rendezésig, a kameramunkától és a vágásig szinte mindent ő csinált. Az Alamar a mai globalizált világban igencsak ismerős alaphelyzetből indul ki; eltérő kontinensen, gyökerestül különböző kulturális és szociológiai háttérrel rendelkező szülők még a gyermek kedvéért sem tudnak együtt maradni, a válás után pedig semmi sem egyszerű. Az ötéves kisfiuk Róma és a mexikói Banco Chincorro között, mint az üvegbe zárt üzenet a tengerben sodródik, Gonzalez-Rubio mégsem ennek a nehézségeit fejti ki a film hátralevő részében, hanem ottfelejti magát hazájában, az apa otthonában, a korallban gazdag tengerparton, ahol három generáció, nagyapa, fia és unokája a nyári vakáció alatt minden nap együtt járnak ki a tengerre halat és rákot fogni. A főszerepet megosztják velük a tengeri állatok és a madarak, természet és ember eggyé lesz. Csodálatos tenger alatti képek mögött szomorú alaphangként ott kísért az elválás fájdalmának sötét árnya, a kis Natannak a nyaralás végén vissza kell térnie az olasz fővárosban élő mamájához, a kocsik és vonatok világába, ahol már a vízimadarak sem szabadok, hanem pár négyzetméteres kacsaúsztatójukban várják a kenyérmorzsákat.

A mexikói filmhez hasonlóan, még a címében is úgyszintén a tengerhez kötődik a másik díjazott latin-amerikai film, a Costa Rica-i Paz Fábrega alkotása, a Hideg tengervíz (Agua fría de mar). Egy fiatal, jómódú pár újévi vakációra indul: távoli, elhagyatott táj, gyönyörű tenger: a hideg tengeri vízáramlatok azonban nemcsak hűsítően hatnak a forróságban, hanem a partra sodorják a mérgező kígyókat is. Egy ilyen kígyó marja meg a pár szomszédságában, szegényes körülmények között kempingező kislányt is, aki aztán szerencsére hamar meggyógyul. A film sztorija ennél nem lesz bonyolultabb, ugyanakkor ennél fontosabb, ahogy a két női főszereplő (Mariana, a lány a vakációzó szerelmes párból, aki, amikor barátja napközben egyedül hagyja, mély depresszióba süllyed, illetve a hétéves Karina, aki össze-vissza füllent az őt kérdezgető idegeneknek és állandóan el akar szökni a szüleitől) személyisége a film végére szinte teljesen egybeolvad. A két elveszett, a beilleszkedésre csak nehezen képes fiatal, legyen bár életkoruk és szociológiai helyzetük igencsak különböző, együtt és egyszerre ébrednek rá magányukra.

A harmadik díjnyertes film ugyan nem latin-amerikai, nem tengerparton játszódik, sőt, még kisgyermek sincsen benne, mégis nagyban emlékeztet az előző filmekre, mind képeinek esztétikai érzékenysége, mind a főszereplők viszonyának mélysége szempontjából. A thaiföldi Evilági történet (Jao nok krajok) egy baleset folytán nyomorékká és ettől még cinikusabbá és elviselhetetlenebbé vált, elkényeztetett gazdag fiú és a szegény családból származó, vele hasonló korú ápolója történetét mondja el. Ugyan maga a sztori nem annyira eredeti, és az elliptikus elbeszélésmód számos megválaszolatlan kérdést hagy a nézőben, mégis az experimentális filmbetétek: a thaiföldi katonai államcsíny elleni tüntetésről szóló klip, a Tejút CG-trükkös felvétele, majd egy gyermekszülés abszolút naturalisztikus képei, a Photo Sticker Machine pszichedelikus rockot játszó thai csapat nagyszerű betétdalaival aláfestve igazán kellemes élménnyé tették Anocha Suwichakornpong filmjét.

A nagyjátékfilmes Tigris-díjak mellett rövidfilmes díjakat is kiosztottak, már a fesztivál félidejében megvolt az eredmény. Mint említettem, itt sincsen európai nyertes: a kínai Részvétek (Wei wen, Ying Liang) és a francia-szenegáli Atlanti-óceán (rendezte: Mati Diop) mellett egy amerikai animációs kisfilm lett a harmadik díjazott, a Szerda reggel 2 óra (Wednesday Morning 2 A.M.). Rendezője, Lewis Klahr különösen örült a díjnak, mikor átvette a Tigris-szobrocskát, elégedetten jegyezte meg, eddig még sohasem nyert semmit, még 25 dollárt sem a sarki közértben árult sorsjeggyel, hiába vette meg mindig, most viszont rögtön 3000 euró az övé, ennyi ugyanis a díjjal járó pénzjutalom filmenként.

Ne feledjük azonban, hogy a Tigrisek mellett még számos díj került kiosztásra: többek között a „Mozi Brigád” 15-18 év közötti úttörőinek a díja. Az 5 fős ifjúsági MovieSquad-zsűri a francia-kanadai Xavier Dolan Megöltem az anyámat (J’ai tué ma mere) című filmjének ítélte a 2000 eurós összeget, amelyet az alkotó a film holland fiatalok közötti reklámozására költhet. A cím ellenére a film egyáltalán nem egy családi drámából kinövő thriller, hanem költői és szórakoztató történet, a 20 éves rendező életkorához képest meglepő érettséggel írja le anya és fia se veled, se nélküled viszonyát. Amelyet csak megnehezít a tény, hogy Hubert, a film kamasz főhőse nem csak túlérzékeny művészlélek, hanem homoszexuális is, és ezt anyja nagyon nehezen tudja elfogadni. A film életszerűségét nyilván az is segítette, hogy az eredeti forgatókönyvet Dolan 16 éves korában írta (ennyi idős a történet főszereplője is), és, hogy az saját bevallása szerint nagyban önéletrajzi ihletésű.

A fesztiválokon hagyományos közönségdíj mellett-- amelyet idén az első Down-kóros egyetemi diplomás szerelembe esését taglaló spanyol dráma, az Én is (Yo, tambien -- Álvaro Pastor, Antonio Naharro) nyerte meg --, Rotterdamban van egy külön közönségdíj (a Dioraphte) a Hubert Bals alapítvány által támogatott filmeknek is, amely nem kevesebb, mint 10 000 euró. Idén a Lélekfiú (Soul boy) kapta a díjat, amely azért is izgalmas, mert maga az alkotás még nem is egészestés nagyjátékfilm, hanem kiadós (pontosan egyórás) rövidfilm, amely egy Nairobiban tartott kéthetes workshop-munkából jött létre. Rendezője a kenyai Hawa Essuman, producere pedig nem kisebb európai filmes személyiség, mint Tom Tykwer, aki a workshop vezető tanár-rendezője is volt. A film a fesztivál performanszokkal és koncertekkel tarkított Hol van Afrika? szekciójának az egyik biztos befutója volt. Története igazi afrikai sztori: egy 14 éves, Kenya egyik legdurvább nyomornegyedében élő fiú nehéz sorsú szerelmét meséli el az ellenséges törzsből származó lány iránt, miközben nem kisebb feladat vár rá, mint hogy visszaszerezze Nyawawa szellemnőtől apja ellopott lelkét. Essuman a filmhu azon kérdésére, mennyire érzi úgy, hogy az európai közönségnek is befogadható ez az igencsak a helyi mitológiában gyökerező történet, így válaszolt: „Úgy érzem, hogy az emberek itt is könnyen bele tudnak kapcsolódni a film történetébe. Akár egy európaival is megtörténhetnek hasonló dolgok, csak esetleg a médium vagy a környezet lesz más."