Rövidfilm: játék és laboratórium

K6 és K7 kísérleti és kisjátékfilmes blokk

A játék...

Van köztük fekete-fehér és színes. Van egy perces és van fél órás. Van, amelyik ragaszkodik a nagy magyar rögvalósághoz, és van, amelyik távol-keleti példázatot mesél el. De természetesen nem önmagukban ezeken a tényezőkön áll vagy bukik a dolog. Sokkal inkább azon, hogy sikerül-e az adott témának megfelelő technikát, a tartalomhoz illő formát, és a cselekménynek megfelelő hosszt megtalálni. Hiszen a rövidfilm különösen érzékeny jószág, amely nem tűr meg egyetlen fölösleges jelenetet sem. Míg egy nagyjátékfilmben szemet hunyunk egy-két hiba, vagy dramaturgiai üresjárat fölött, addig egy rövidfilmben minden apró részletnek a helyén kell lennie, és hozzá kell adnia valami újat a mű értelméhez.

Az én és Én egy rendkívül érdekes multikulturális keverék

Sajnos ez a bizonyos „fölösleges jelenet” a K6-K7-es blokk filmjeinek többségében előfordul, de azért akad közöttük olyan is, amelyik a maga célkitűzését hibátlanul valósítja meg. Ezek közé tartozik például a két blokk leghosszabb alkotása, a 26 perces Vakáció. Horváth Lili filmje nem pusztán a kitűnő színészi alakítások miatt izgalmas (Fullajtár Andrea, Kocsis Gergely), hanem azért is, mert minden egyes beállításnak megvan a maga jól körülhatárolható célja, és ezért mindegyik új megvilágításba helyezi az egész addigi történetet. A nyári fülledtségben csendesen épül föl a családi feszültség, észrevétlenül ér véget a főhős gyermekkora, lassan talál egymásra a terhes húg, és bánatát alkoholba fojtó nővér. Mindenki az „apát” várja, aki talán feloldhatná a feszültséget, aki megválthatná az egymástól elidegenedett szereplőket, és ismét belökhetné a holdpontra jutott családtörténetet. 


A másik hasonlóan izgalmas kisérleti film tökéletes ellentéte a Vakációnak, hiszen nélkülöz mindenféle szociografikus érdeklődést, és a magyar vidéki élet helyett inkább az innen mesésnek tűnő, távoli Kínába kalauzol minket. Az én és Én egy rendkívül érdekes multikulturális keverék. Nagyjából úgy lehetne leírni, hogy a Harcosok klubja történetét az ősi kínai példázatok, és az újabb keletű harcművészeti filmek modorában meséli el, helyenként mátrixos látványvilággal fűszerezve. A híres „Ki” családból származó „Én”, az erdő sötét felére kalandozva találkozik másik énjével „én”-nel, akivel aztán meg kell küzdenie. Mindez kínai nyelven, és rendkívül izgalmasan képi megoldásokkal előadva. A hatás nem marad el.

Ennél a két alkotásnál egy kicsit kevésbé céltudatos Zomborácz Virág filmje. A macska szerepe a francia irodalomban szellemesen és bájosan mutatja be a bölcsészkarosok intenzív semmittevését, de a jól eltalált alapötletet nem tudja igazán jól működő jelenetekkel kitölteni. A koncepció értékes, ám a megvalósítás helyenként botladozik.

A szülésről, és születésről szóló film tele van kiváló képi ötletekkel, de nem vonja be a nézőt a történet - Coming soon

A további két kisjátékfilm esetében ennél alapvetőbb problémák is vannak. Egyikben sem eléggé átgondolt és feszes a cselekmény. Sok bennük az öncélú, vagy a teljesen értelmetlen jelenet. A Kommersz, egy autómosó munkásinak, egy kiöregedő cicababáért folytatott véres küzdelmét mutatja be. Mikor végre eldől a harc, és kikiáltják a győztest, akkor befut a kiöregedő cicababa férje, aki mellesleg az autómosó tulaja is egyben, és péppé veri a bajnokot. A történet lezárásából, a munkahelyi megaláztatásról vélek kiolvasni valami homályos állítást, de mindez nagyon nehézkesen van megfogalmazva. Az ennél mindenképpen feszesebb tempóval rendelkező Coming soon pedig abba a hibába esik, hogy a cselekményt belefojtja egy, különböző népek mitológiáiból összevadászott tökéletesen elvont szimbolikába. A szülésről, és születésről szóló film tele van kiváló képi ötletekkel, de nem vonja be a nézőt a történetbe, hanem a bölcsészhallgatók kulturális rejtvényfejtés iránti fogékonyságára épít. Ez pedig nem elég az igazi műélvezethez.

…és a laboratórium

A K6-K7-es blokk legérdekesebb kísérleti filmje egy tudományosan értelmezhetetlen pszichikai jelenségről, a „déja vu”-ről szándékszik mondani valamit a nézőnek, persze csakis a tisztafilm eszközeivel. És ez sikerül is neki. Az újra és újra földhöz csapódó pohár, a folyton egymást váltó öreg és fiatal test, valamint a guruló teniszlabdák képeinek ritmikus váltakozásából összeálló különös élmény arról árulkodik, hogy a filmnyelvnek minden bizonnyal több köze van a tudattalan folyamatok működéséhez, mint az elvont szavainknak.       
A Horizon című alkotásban felfedezhető egyfajta hajlandóság a történet elbeszélésre, mégsem kérdéses, hogy itt elsősorban egy formanyelvi kísérletről van szó. A háttérben megbúvó absztrakt történet pusztán ürügyként szolgál a képi kifejezéssel való kísérletezésre. Demeter Márton alkotása mesél, csak teljesen másképp, mint ahogy azt a játékfilmektől megszoktuk. „El tudok-e mondani egy történetet egyetlen szereplővel, arckifejezések, díszlet, beszéd és legfőképp montázs nélkül?” Ez a kérdés sarkallhatta leginkább az alkotót a film elkészítésére.

A Horizon esetében elsősorban egy formanyelvi kísérletről van szó

Érdekes alapötlete miatt említendő az In memoriam című film, amely a csernobili atomkatasztrófának állít emléket. Munkába siető járó-kelőket, lépcsőn üldögélő fiatalokat, és játszótéren csúszdázó gyerekeket látunk. Teljesen hétköznapi életképek ezek, azt az apró tényt leszámítva, hogy mindenki vegyvédelmi ruhában van.

A versenyszekcióba két jóval gyöngébb kísérleti film is bekerült. Az egyik a közép-európai külvárosi életvitelt igyekszik megragadni, akárcsak egy amatőr videoklip (Az én városom), míg a másik egy természeti tájat vesz alaposan szemügyre (Elhagyott árnyék), más-más szögekből, különböző nap- és évszakokban. Míg a városi hangulatból átjön valami a vásznon, addig Az elhagyott árnyék 19 percnyi tájképfestészete teljes unalomba fullad (Arctalan, csuklyás alakok mászkálnak és tesznek teljesen értelmetlen dolgokat egy lakatlan vidéken: mindez mintha egy másodosztályú sci-fi rosszul sikerült paródiája lenne).
    
Mint már említettem a K6-K7-es blokk felhozatala minden tekintetben ingadozó. Tartogat a néző számára egy-két igazán komoly filmes élményt, de néhány véget nem érni akaró percet is.