Rudolf Péter - "Semmilyen céh tagja nem vagyok"
- A Pesti Színház és a Vígszínház után első alkalommal rendeztél más játszóhelyen, az Új Színházban. Ráadásul olyan darabot állítottál színre (Moliére: A mizantróp), amely sok szempontból tökéletes alkalmat nyújt „jelenlegi” önmagad megmutatására. Hiszen ez - vagy ez lenne - a rendezés lényege.
- Színészként sem kellene, hogy másképp legyen, mégis, ilyenkor általában mások által végiggondolt és megfogalmazott dolgok mögéállunk, vagy annak egy szeletét képviseljük. A Vígszínházban ebből a szempontból is szerencsésnek mondhattam magamat, mert bár nem voltam rendezői státuszban, megvalósíthattam bizonyos terveket, amelyekhez ráadásul személyesen is közöm volt. Meggyőződésem, hogy a színháznak moralizálnia kell - még azokban a pillanatokban is, amikor úgy tűnik, nem azt teszi. Pusztán azzal, hogy milyen tárgyakat helyezek el a színpadon, már sugallok valamit. A mizantrópnál - mivel a moralizáló alapművek egyik legnagyobbikáról van szó - végképp így van ez. Felvállaltan iderángattam a mi korunkba - nem mintha magától nem lenne itt -, ugyanakkor megfordult a fejemben, hogy Petri György helyett Szabó Lőrinc fordítását használom. Érdekes lett volna, hogyan hat a picit rokokósabb nyelv a műanyagban, de úgy döntöttem, nem terhelem azzal a nézőket, hogy ezen meditáljanak. A darab igazsága, logikája mentén megpróbáltam megújítani azt a színházi nyelvet, amelyen felcserepedtem, ami hozzám tapadt. Több időre lett volna szükségem. A színészekkel együtt kell megtanulnom egy másfajta rendszert, miközben az igazság maga nem eshet a forma áldozatául, mert lelki töltet nélkül csak hideg ráció marad.
- Amikor megtudtam, hogy majd Hirtling István alakítja Alceste-et, rettentően zavarba jöttem, ugyanis számomra ő az abszolút anti-Mizantróp. Azért van ez így, mert az az imázs, ami róla kialakult - és amelynek alakításában tevékenyen részt vett -, minden ízében ellentmond ennek a figurának.
- Magam is sokáig voltam elkönyvelve úgynevezett „helyes” fickónak, nyilván az is voltam, dolgoztam is ezen a képen, ma is dolgozom, mivel elég nehezen viselem magam körül a feszültséget. Akarva-akaratlan mindent meg akarok oldani. De pontosan tudom, hogy mindeközben mi mindent fojtok és fojtottam el magamban. Mindig izgalmas, amikor valakiben megbúvó tulajdonságokat próbálsz felszínre hozni, és egyszer csak kiderül, micsoda energiák bújnak meg egy slágfertig, jól működő, elegáns emberben - aki a problémákat inkább elsimítja maga körül, ahelyett, hogy lecsapna rájuk. Istvánnak ez egyre több energiájába kerül. És emögött iszonyatos indulatok feszülnek. Láttam én őt különböző helyzetekben, amikor pengeaggyal, határozottan, villogó szemmel járt utána dolgoknak, és félretette azt a fajta sármot, amely ugyan pozitív jellemvonása, de vannak olyan helyzetek, amikor elveszi bizonyos mondatok élét. Azt hiszem, mindaz, ami ebben az emberben ott lapul, teljesen egyezik azzal, amit szeretnék. Mivel Schnell Ádám (Philinte - H.K.) a nagy igazságkutató, tulajdonképpen ki lehetett volna osztani ezt a két szerepet fordítva. De annyi minden kavarog egy emberben, hogy nagy kérdés, létezik-e egyetlen, lecsupaszított, szikár jelző, amellyel illethetjük. Történelmünk pár ezer év. Az ösztönön vékony héj a tanult világ. Jön egy éles helyzet és lemállik. Van, amikor eljuthatunk idáig. Vannak háborúk. A mi generációnkat szerencsére ez elkerülte, cserébe kaptuk a szabadversenyes kapitalizmusunkat. Az is harc az életért. Gyűlik is a mocsok. Régenledöfhettek valakit szemből, ledöfhettek hátulról. Szemből korrektebb - ha már ölni kell.
- Mostantól fogva azonban nincsen a háborúnak etikája.
- De vajon mi a háború etikája? Hogyha elkezdünk valakivel moralizálni általános emberi dolgokról, nagy valószínűséggel mindenkivel, mindenben egyet fogunk érteni. Úgyhogy kizárólag a cselekedetek számítanak. Szavakkal, mondatokkal ideig-óráig lehet rendet tartani. Egyszer, március 15-én fantasztikus írást olvastam. Egy fiatal magyar huszár első felindulásában besoroztatta magát 48-ban. Írta a leveleket az édesanyjának. Három napig ünnepelt, ment a lovon, integettek a lányok. Negyedik napon másodmagával be kellett kergetnie egy mocsárba egy öreg szerbet. Tudni kell, a genfi egyezmény előtt nem volt hadifogoly... Egy aszott öregúr volt az ellenség, fegyver nélkül. A kölyök pedig ott állt a haverjával, kezükben szuronnyal. Az öregurat le kellett döfni, és a fiú beleőrült. Részegen le-föl sétált a csatatéren. Pedig a hazájáért harcolt.
- Annak ellenére, hogy valóban te voltál évtizedekig az ügyeletes „helyes” fiú, mindig lázadó alkatnak gondoltalak. Meg is lepett az a nyilatkozatod, amikor azt mondtad magadról, hogy rengeteg kompromisszumot kötöttél, rengetegszer akartál megfelelni, és ritkán, akkor is csak egy pontig vállaltad a konfliktusokat. Vagyis: lehettél volna te a Mizantróp és helyszínül választhattad volna az egyik legcinikusabb közeget, a magyar színházi életet.
- Épp belterjeskedni nem akartam, miközben a szakmám rémisztő állapotban van. Mizantróp minden indulata ott lehet az emberben, ha erről a szakmáról beszél, sőt. Filmrendezőknél, színházrendezőknél egyaránt megfigyelhető, hogy van egy hősük, bizonyos értelemben lelki alteregójuk, és vele szólaltatják meg önmagukat. Nyilván színészként érdekes lenne, ha most valaki azt mondaná nekem: „Drága Rudolf úr! Most pedig Ön a Mizantróp. Hiszen olyan sok mindent tud róla”. De én most rendezni akartam, és a felkészülés során, akárcsak az írónak, mindegyik szerepet el kellett játszanom. Ugyanakkor az is lehetséges, hogy mindig azt rendezem, amit szívesen eljátszottam volna színészként. Hiszen a színészi pályán a külcsín alapján is terelgetik az embert. Bizonyos dolgok ellen felesleg harcolni, és egy professzionális intézmény nem nagyon engedheti meg magának, hogy eljátssz egy olyan szerepet, amihez csak lehet, hogy közöd van.Éppen ezért az egyik legnagyobb örömöm az volt, amikor Lojkó Lakatos József felkért a Tizenkilenc késszúrással című tévéjátékban egy dzsunga bűnöző szerepére. Imádtam játszani. Az egyik legkedvesebb szerepem.
- Egy interjúban azt mondtad: „Nyilvánvalóan szép lassan ki fogok szorulni a színházi életből”. Ezt hogy' értetted?!
- Így, ahogyan mondtam. Annyit árnyalnék, hogy magam is szorítom ki magam. A dolog praktikus oldaláról nézve: van egy struktúra, és ebbe nagyon nehéz beleilleszteni azt az egyszerű kérdést, miért kössek kompromisszumokat negyvenkét évesen, amikor egész eddigi életem kompromisszumok sorozata volt. Nem bántom sem a múltamat, sem azokat, akikkel kegyes alkukat kötöttem, de ha ezt így folytatnám, sosem találnék vissza ahhoz a küldetéstudatos állapothoz, amellyel a főiskolán legelőször beléptem az osztályba. Minél erősebben körvonalazható, hogy mit akarsz, annál kellemetlenebb figura vagy. Marad a „kivonulási” lehetőség a teljes önállóság irányába, vagy egy távoli tájra. Ha folytatni akarom, egyszerre kell lenni megszállott művésznek - félek a szótól egyébként - és egyszerre gazdaságilag megfontolt, píárral jól bánó embernek. Úgy kell az életemet működtetni, hogy szerencsés esetben önmagam szponzorává váljak. Meg kell találni a kultúrának azt a szegmensét, amelyből pénzt lehet termelni, és ebből a pénzből - ha egy kézben van - létre lehet hozni olyasmit, ami „különben” érdekel. Színházban járva, kollégákkal beszélve, cikkeket olvasva rendkívül rossz közérzetű szakma képe rajzolódik ki. Mindenki frusztrált, senki nem figyel a másikra, és a lényegüket tekintve egyivású emberek politikai és hatalmi játszmák kereszttüzében egymás ellenségeivé válnak. Látszólag egyre nehezebb, valójában egyre könnyebb a színészeket lázba hozni. Már csak papíron vagyunk irigyelt figurák. Egy jól megcsinált Hamlet előadás Hamletjének - Horatióról ne is beszéljünk - a népszerűségért vívott harcban esélye sincs egy jól sikerült időjárásjelentés csinos fiatal leányával szemben. Félreértések elkerülése végett: imádom nézni őket. De egy színész csak akkor tud megállni egy színpadon - felesleges gesztusok, felesleges mimika nélkül -, ha magabiztos. Ha tudja, hogy szükség van rá, ha tudja, hogy rá kíváncsiak. Ebből a figyelemből egyre kevesebb árad felénk. Pozitív diszkriminációra lenne szükség. Újságokra, tévéműsorokra, melyek a szakmaiság és a bulvár közötti félúton haladva egyszerre tájékoztatnak és népszerűsítenek.
- Hogyan viseled a kritikát?
- Egy felnőtt ember pontosan tudja mit csinált, főleg az idő múltával. Manapság a művészeti kritikák az esetek többségében nem a művészi alkotásról szólnak, hanem magukról az alkotókról. Gyakorlatilag ma a film- és színházkritika művészetpolitikai kategória. Ez vérlázító és káros. Meglehetősen abszurd, sőt, rémisztő, de némely kivételtől eltekintve, ha elárulod nekem, ki a kritika szerzője, mi és ki a kritika tárgya, előre megmondom neked, hogy az illető mit írt. Azt is tudom, hogyan tompít egyik vagy másik irányba. Miközben tudom, nem feltétlenül tudatos ferdítésről van szó. Él valaki egy bizonyos közegben, onnan szerzi az információit, a tolerancia immáron minimális másfajta gondolat befogadására, mert a mikrokörnyezet tagjai önmagukat és egymást erősítik bizonyos helyzetekben. Ennek mentén íródnak a kritikák.
- Filmvilág, október, Báron György az Üvegtigrisről. Cím: Szponzorfilm.
- Olvastam. Sajnálom, hogy ilyen szenvedést okoztunk neki. Iszonyatos, mit élhetett át.
- Ezek szerint az a kijelentésed, hogy „filmet csinálni nagy hecc”, elég lehet arra, hogy azok, akik szerint a filmkészítés létkérdés, a szívükhöz kapjanak.
- Amikor René Clair a második világháború után hazament Franciaországba, felkérték a kritikusok, beszéljen a háború utáni első filmjéről. Mégis, hogyan van ez, tán elemezné, mit miért? És Clair azt mondta: „Uraim, szórakozzanak!”. Ezért a mondatért ma megátkoznák. Látod, a szavaknak itt sincs jelentőségük. Mert azt, hogy mi van egy filmben, miről szól egy film, mi jó és mi rossz benne, az önnön élete fogja meghatározni. Visszakanyarodva a „hecchez”. A „hecc” nem a készítők jó kedélyére utal - bár az sem lenne szégyen -, és nem rózsaszín állapotokat feltételez. Hanem a legszentebb dolgot jelenti, amit az ember a kölyökkorából magával tud hozni: a játékos fantáziát. Mert mégiscsak ez az egésznek a lényege. A játszó ember. „Anno” a törzsnek volt egy halászó, gyűjtögető, vadászó, szülő részlege, és volt a sámán, a varázsló. Ahhoz, hogy őseink jó kedvvel tudjanak gyűjtögetni, és higgyenek a lándzsájuk erejében, szükség volt a szertartásokra, a táncra, a rajzokra, azaz a művészetre. Mégse sugallhatta az öreg sámán minden percben azt, hogy semminek semmi értelme. Akkor mi nem beszélgethetnék, mert nem lenne emberiség. A kishitű ősembert eltaposta volna az első arra járó bivaly. Ezt kéne egy szakmának képviselni a demagógokkal szemben, akik szerint jobb helye is lenne annak a pénznek, amit filmre és színházra fordít az állam.
- Elsőfilmesként mennyiben sikerült megvalósítanod az elképzeléseidet?
- Fogalmazzunk úgy, hogy sok mindent tanultam belőle. Van, amire büszke vagyok, van, amit másképp csináltam volna, ez természetes. Együttműködésünk Kapitány Ivánnal harmonikus volt, de ennek ára van. Ezt mindketten tudjuk.
- A Szemlén hányan látták a filmet?
- Több mint 1800-an, hat előadásból. A filmnek jót tett volna, és nekünk is jólesett volna, ha a szervezők a legnézettebb filmek között megemlítik. Csak a rend kedvéért.
- A hazai „közönségfilmek” kapcsán gyakran képezi az elemzések kizárólagos tárgyát a szponzoráció kérdésköre. Ez korántsem üdvözlendő, de úgy tűnik, az Üvegtigrissel sem lesz majd másképp.
- Az embert mindenekelőtt azt hajtja, hogy egyáltalán megcsinálhassa a filmet - persze nem minden áron. A potenciális támogatók és a filmkészítők ízlése egy korrekt üzletkötés keretében kell, hogy találkozzon. Tehát nem lehet általában harcolni a „szponzoráció” ellen, mert aki ezt teszi, az akarva-akaratlan ellensége a magyar filmnek. Bár minél szélesebb kört csábíthatnák ebbe az iparágba, hogy a mi játékunkba fektessék a pénzüket. Nekünk szerencsénk volt. A történet rengeteg lehetőséget nyújtott arra, hogy erőszaktétel nélkül szerepeltessünk benne cégeket vagy termékeket. A tatárjárás feldolgozása esetében nyilvánvalóan nagyobb nehézségekbe ütköznék. Van ebben némi igazságtalanság, hogy egy ilyen terv megvalósítására, mint a tatárjárás filmrevitele jóval kisebb az esély, de erről nem én tehetek. A választás a következő: vagy alkalmazkodom a körülményekhez és olyan történeteken agyalok, amelyek megvalósulására van esély, vagy dühöngök és nem teszek semmit. Lényeges eleme a történetnek, hogy előbb készült el a forgatóköny, és utána nézték meg a hozzáértők a benne rejlő szponzorációs lehetőségeket. Ha tudod, miről szól a filmed, akkor egy-egy kérés teljesítése még inspirálhat is. Így született az egyik kedvenc jelenetem. Egyébként azoknak az épületeknek, festményeknek egy jelentős része, amelyek miatt Európát járjuk, szintén megrendelésre született. De megrendelő versnél a rím, általában a forma, filmnél a néző feneke, hogy meddig tud ülni egy helyben. Ez mind kötöttség, aminek meg kell felelni. Aki csak a szponzorokat nézte a filmünkben, azt más indulatok motiválták. Ebben a mi frusztrált szakmai közéletünkben kötelező valahová tartoznod. Ha nem tartozol, zavart keltesz és megteszik helyetted mások. Mert ez a zavar kellemetlenebb számukra minden egyébnél. Így hát besorolnak. Ha nem ide tartozol, oda tartozol, ha oda tartozol, jaj neked. Ez oda-vissza így megy. Én pedig nem vagyok a céh tagja. Semmilyen céh tagja nem vagyok. Jelenleg a családomhoz tartozom. És azt gondolom, amit mondok. És azt mondom, amit gondolok. Lehet, hogy ez az, ami kuriózummá nőtte ki magát. Jelzem, itt vagyunk A mizantrópnál. Vannak ennek előzményei. Már a víges időszakomban is nehezen tudtak mit kezdeni velem a rajzfilmszinkronokkal, meg a rendezéseimmel - így együtt. És a szakmai közélet kötelező kürjeitől való távolmaradásom is szemet szúrhatott. De ez kevésbé volt feltűnő. Óvott a Víg. A világ is megváltozott. Durvább a lét.
- Sokáig voltál akolmelegben.
- Ez így van. Lehet, hogy most didergek, de jobban érzem magam. Ha minden kapu bezárul, még mindig ott az írás. Azt hiszem, arról van szó, hogy megpróbálok olyan mizantróp életet megvalósítani, aminek nem a kivonulás lesz a vége. Én nem tudok vereséget szenvedni.
-Akkor te most hogy vagy?
-Bosszantóan jól.
- Feltűnő, hogy a Mizantróp-verziódban - nem véletlenül - nincs benne az a bizonyos utolsó mondat, amit Philinte mond. („Menjünk utána!/Próbáljunk meg minden lehetőt,/hogy szándékától eltérítsük őt.” - H.K)
- Philinte-ben már annyi energia sincs, hogy Alceste után kiáltson. Hagyja, hogy elmenjen. Moliere elvágja a szálat, gyakorlatilag folytatásos regényt csinál. Így nem tudjuk azt sem, Alceste el mert-e menni. Mert párszor bejelenti, hogy távozik. Ez komikus. Ez gyengeség. Az elején azt mondja Céliméne-nek: otthagylak. Aztán: biztos, hogy otthagylak. Majd: előbb-utóbb otthagylak. Később: biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb otthagylak. Ez azért tanulságos számomra, mert én nem kívánok mániákussá válni. Végig a morálról beszélek, miközben éppen most kenik rám a szart. Nekem pedig meg kell őriznem a nyugalmamat, és azt kell mondanom: igen, látom az igyekezetet, látom a lapátokat és a feszülő izmokat, de megpróbállak titeket továbbra is szeretni. Hihetetlen mázli, hogy van hova hazamennem.
- De mi lesz Mizantróppal?! Visszamegy, vagy végleg „kivonul”?
- Szerintem nem tud elmenni. Áll a bőrönddel. Nem látod elmozdulni. Ez olyan szomorú, hogy a premieren indulatba jöttem, és arra gondoltam, mi lenne, ha egy néző - Philinte helyett - bekiabálna. Akkor fölmenne a fény a nézőkre, figyelnénk, vajon megmozdulnak-e, vagy sem. Persze nem mozdulnának. Mert mondd meg: ki nyúl utánad?
