Salamon András: Getno

„Elvágyódni nem nehéz”

filmhu:Mikor merült fel benned először a film ötlete?

Salamon András: Öt évvel ezelőtt. Megismertem egy magyar családot, akik kimentek Amerikába, és megpróbáltak ott előbbre jutni. Több száz éve él az emberek fejében az a gondolat, hogyha baj van, utolsó lehetőségként még mindig ott az ígéret földje, Amerika. Ez a vágykép azonban legtöbbször csak másodlagos információkból táplálkozik: Amerikából főleg a csillogást látjuk. Ez a család is azt hitte, kint jobb lehet, sőt már az előttük járó generáció is hasonló elgondolásból ment ki. Ennek a családnak a sorsában megláttam az eleve vesztes helyzetet. Mióta ismerem, és figyelem őket, sok mindent tudok az életükről. Látható volt, hogy tengődnek, vergődnek, keresik a kiutat, de már Magyarországon sem tudtak semmi speciálisat felmutatni. Azt a világot éljük, ahol ha nincs valami extra dolog a kezünkben – tudás, hatalom, pénz, kapcsolatok – csak az igény, hogy az átlag felett éljünk, akkor hamar konfliktushelyzetbe kerülhetünk. 

filmhu:Mennyire követi nyomon a film az említett família valódi történetét?

Salamon András: Getno

S.A.: A történetben szereplő család kicsit más, mint az, amelyet ismerek. Tudják, hogy ők adták a filmhez az inspirációt, de idővel akkorát csavarodott a történet, hogy ez már nem az ő sztorijuk. A film sokat változott miután megismerkedtem az amerikai magyar emigránsok életével. A kint élő magyarok többsége ott is csak tengődik, a környezetükhöz és a saját lehetőségeikhez képest is ugyanolyan mélyen vannak, mint Magyarországon, mivel az itteni rossz helyzetüket transzportálják. Az, hogy valaki egy tizenöt éves Lada Samarával jár vagy egy félig szétrohadt Hondával, hogy egy panellakásban lakik, vagy egy hispánok lakta környéken, teljesen mindegy: emiatt kár volt elmenni Magyarországról. De visszajönni ciki, az elégedetlenség átcsap társadalomkritikába, megkezdődik a bűnbakkeresés, ami nagyjából úgy szól, hogy „azért rossz itt is, mert Amerika sem a régi, itt vannak a rohadt feketék, sárgák, mexikóiak”. Az emigránsok úgy kezdenek viselkedni, mintha előjogaik lennének, mintha ők lennének az őstelepesek.

filmhu: Miért Las Vegast választottad a történet amerikai helyszínéül?    

S.A.: A történet eredetileg Los Angelesben játszódott volna, itt a legnagyobb a magyar kolónia, de végül Las Vegas mellett döntöttem. Ez a város alkalmasabb a filmforgatásra, átláthatóbb és direktebb helyszín egy család vágyainak és lehetőségeinek az ütköztetésére, Los Angeles felfoghatatlanul nagy, vizuálisan nem különösebben izgalmas falu. Las Vegas érdekes és ellentmondásos hely: a nevadai sivatag közepén áll egy város, amelyet kizárólag abból a célból építettek, hogy ott kaszinók működjenek. Művi világ, Eiffel-toronnyal, Szabadság-szoborral, mindezek mögött azonban nyomortelepek sora, bódévárosok, a semmi, a szegénység. Vegas egyszerre az elképesztő gazdagság és a nyomor városa – a film számára pedig mindig vonzóak a radikális kontrasztok.

filmhu: A film címét, a Getnót a Rolling Stones Satisfaction című számából kölcsönözted („I can get no satisfaction” – a szerk.). Hogyan esett pont a Stones-ra a választás?
 
S.A.: Amikor a Rolling Stones itt járt Budapesten, én is a környéken voltam. A stadion körül bóklásztam, és azon gondolkodtam, milyen érdekes lehet nem bejutni. Nem akartam a koncertre bemenni, sokkal jobban izgatott, az, ami kívül volt, azért mentem oda, hogy ezt láthassam. A filmbeli család ugyanúgy nem jut be a peremvárosból a belvárosba, mint ahogyan a Rolling közönségének egy része nem jutott be a stadionba. Ez az ördögi Amerikában: minden karnyújtásnyira van, a szomszédom is lehet milliárdos, láthatom, hogy mi is az az álomvilág, amiben nekem sosem lesz részem. Lelki alkat kérdése, hogy ezt ki hogyan dolgozza fel.

filmhu: A szinopszis szerint a film műfaja road movie és fekete komédia.

S.A.: Mondanék egy harmadikat is – a Getno dokumentumfilmes módszerekkel elkészített játékfilm. Szemléletében, kamerakezelésében, színészi játékában a dokumentumfilmezés felé mutat – szinte kizárólag kézikamerát használtunk, sokat improvizáltunk. Cassavettes New York árnyai és Jeles András Kis Valentino című filmjei a referenciapontok. Remélem, sikerül beengednem a Getnóval egy kis friss levegőt a mozikba. Meguntam a filmek döntő többségéből áradó szemléletet.

filmhu: Nevesen?

S.A.: A mozdulatlanságot. Ritkán fordul elő, hogy kigyullad bennem a piros lámpa, hogy „a fenébe is, ez miért nem nekem jutott eszembe?”. A moziban ülve sokszor azt látom, hiányzik az alkotókból az igény, hogy változtassanak a filmezés látásmódján. Főleg a képekre gondolok, arra, hogy hová tesszük a kamerát, milyen viszonyban vagyunk a témával, a helyszínnel, a színészekkel.

filmhu: Szándékos művészi döntés eredménye, hogy a film főszereplői nem ismert sztárok?

S.A.: A magyar filmgyártás legkegyetlenebb és legigazságtalanabb problematikájára kérdeztél rá. Létrejött egy kontraszelekció – vannak kitűnő színészek, akik egyszer csak elkezdenek sokat filmezni, de sajnálatos módon nem tudnak mindig ellenállni a csábításnak, azoknak a felkéréseknek, amik inkább az olcsó sikerről, mint a mesterségbeli tudásról szólnak. Ebből jön létre a sajátságos és többszörösen idézőjelbe tett „sztár-státuszuk”, amitől azonban ezeket a jó színészeket a többi rendező elkezdi nem hívni, mivel úgy gondolják, hogy XY rémes filmje után méltatlanná váltak arra, hogy náluk is szerepeljenek. A képlet ez: minél több filmben játszom, annál közelebb kerülök ahhoz, hogy „sztár” legyek, de azok, akik jó filmeket csinálnak, épp emiatt nem hívnak. 

filmhu: Hogyan találtál rá a film magyar és amerikai szereplőire?

S.A.: Koltay Tamást hívtam fel, hogy olvassa el a forgatókönyvet, mert a legnehezebb szerepre, Jenő szerepére kerestem színészt, de senki sem jutott az eszembe. Ő javasolta Király Leventét, aki utoljára a ’60-as években szerepelt egy kisfilmben, de emiatt nem vált megkeseredett színésszé, aki negyven éven keresztül tördeli a kezeit, hogy nem filmezhet. Az ő elhatározása volt, hogy nem jön fel Szegedről, bár milliószor hívták budapesti színházakhoz játszani, a Kossuth-díját is szegedi színészként kapta meg. Szó szerint nagy formátumú ember, közhely, de nála igaz, a nagy testben egy érzékeny, finom lélek lakozik. A másik fontos szerepet, Jancsit, Gesztesi Károly játssza. Már a forgatókönyv írása során tudtam, hogy vele akarok dolgozni. Az amerikai szereplőket pedig egy amerikai casting director segítségével találtuk meg. 

filmhu: Mennyire érzed aktuálisnak a Getno történetét?

S.A.: Most hallottam egy felmérést, mely szerint a középiskolások 67%-a más országban képzeli el a jövőjét. Úgy tűnik, ebben az érzésben én is osztozom – Magyarországról elvágyódni nem nehéz. Azt hittem, 2003-ban nem kell már olyan hírt olvasnom az újságban, hogy egy politikus vadászni hívja meg a barátját. Az én számomra a vadászatnál aljasabb dolog kevés van a világon – nem vagyok hajlandó tolerálni, hogy valakik egy kellemes baráti csevely keretei között puskát ragadnak, hogy élőlényeket gyilkoljanak le. Abból a világból, ahol ilyen megtörténhet, csak elvágyódni lehet. Az elvágyódás, mint lelkiállapot nem csak abból következhet, hogy valakinek kevés a pénze, kicsi az autója vagy nem elég szép a nője, attól is létrejöhet, hogy az ember egyre kevésbé tudja elviselni az őt körülvevő borzalmakat. Azt hiszem Bunuel mondta valahol, „azért készítek filmeket, mert ez a világ nem a létező világok legjobbika.” Egyet kell értsek ezzel.