Salinger regénye, Sas filmje 

filmhu: Úgy tudom, nem az Apám beájulna az első munkád.

Salinger Richárd: De ez az első regényem. Előtte inkább színdarabokat írtam. A stég című eljutott az Egyetemi Színpadtól a Merlinig. 

filmhu: Ennek a darabnak a középpontjában olyan lányok-asszonyok állnak, akiknek mindegyike érzelmi zűrzavaroktól szenved. Az Apám beájulna után megkockáztatom, talán azért választasz női „hősöket”, mert így tudod legjobban megfogalmazni önmagad, és mindazt, ami a világból érdekel. 

S.R.: Jó felé célzol, de messze nem telitalálat: A stég-nek egy tizenhét éves lány, egy huszonéves és egy középkorú nő, valamint két pasi a főszereplője, továbbá van egy női epizódszereplő is. A stég tisztán a szerelemről szól, amelyben nyilván meghatározó a nők férfiakhoz fűződő viszonya. Örök téma, ráadásul mostanában azok a művek, amelyeknek célja a női nem „elbuktatása” vagy felmagasztosítása, általában nagyon sikeresek. Egyébként van olyan darabom is, amiben egyáltalán nincsen nő. A regényt azért írtam egy lány szemszögéből, mert így sokkal több narrációs lehetőségem van. Ha egyes szám harmadik személyben fogalmazok, erőlködhettem volna egy állandó szépirodalmi nyelvvel, és mellette a szlenggel. 

filmhu: Mit gondolsz, a színműírás és, hogy kreatívként dolgozol a reklámszakmában, segítséget jelenthet(ett) forgatókönyvíróként?

S.R.: Abszolút. Apám színész. Már négyévesen bejártam az Ódry Színpadra, mikor este nem volt, aki vigyázzon rám, pesztráltak a főiskolások. Nagyon inspiráló, ha az emberre már négyévesen színésznők vigyáznak. Ettől igazán megkedveltem a színházat. A reklámot körülbelül hat éve kezdtem el egy kis reklámügynökségnél, azóta sem akartam nagyobb ügynökséghez kerülni. 

filmhu: Kiderült a könyvből, hogy elég lesújtó véleményed van a reklámszakmáról, viszont úgy éreztem, kihagytál egy poént. Regényed hőse, maga az elbeszélő, Szarka, Rómában csokigolyó-képregényen vacakol egy reklámgrafikussal. Miért nem készítettél el egy tervet? 

S.R.: Ha jól értem, a helyzetkomikumot hiányolod. Eszembe sem jutott, hogy megcsináljak egy reklámtervet. Az a generáció, amelyikkel foglalkozom, nem tudja kikerülni a médiát, így került bele a könyvbe a reklám, mint a média egyik eleme.  Ami ebben a történetben a reklámból fontos, nem más, mint hogy Szarka nagy lelkesedéssel veti bele magát ebbe a szakmába, majd pedig úgy lép ki belőle, hogy képes elfogadni és eszközként használni.A forgatókönyvből teljes egészében kihagyom a reklám-vonalat, mert az, hogy Szarka reklámot ír, képi anyagként érdektelen. Kizárólag az alaptörténetre koncentráltam, minden mást kidobáltam. Ami maradt: a két lány kapcsolata, az utazás, és a lányok viszonya a szülőkhöz.

filmhu: Utóbbi, a regényt olvasva, meglepő. Két-három tőmondatban elmondható, amit a szülőkről megtudhatunk – ráadásul leginkább Szarka esetében.

S.R.: A filmben sem lesz erről sokkal több szó, úgyhogy csak az én fikcióm, mégis: Barbi szüleiről a lányuk egyéniségét megismerve tudhatunk meg sokat. De erre valóban csak egy hajszálnyi célzás van. Elképzeléseim szerint Barbi édesanyjának olyan a megjelenése, mintha egy párizsi áruházban volna kirakatbaba… 

filmhu: … ennyi van a regényben.

S.R.: Mert valószínűleg Barbi is így fog kinézni harminc év múlva. De ez nincs markánsan felvázolva a történetben. Durván a könyv egyharmadánál tartottam, mikor leült egy kamaszlány a monitorom elé, olvasta a szöveget, majd fölüvöltött: „Hol vannak a szülők?!” Mondtam, majd jönnek. Ő meg ellentmondást nem tűrően kijelentette: nem majd, hanem azonnal. Gondolkoztam egy kicsit, mert eredetileg nem akartam érinteni a szülő-tinédzser viszonyt, de igaza volt. Így a tervezett egy telefonbeszélgetésből öt lett. A szülőkről igazándiból továbbra sincs szó a regényben, de Szarka szüleihez, főleg a mamájához fűződő viszonyáról, igen. A filmben sem lesz másképp.

filmhu: Remélem, nem bántalak meg, ha ismét kritikát mondok…

S.R.:  … én is remélem. 

filmhu: A filmben benne van egy ügyes road-movie lehetősége, azonban a regényből, miközben három országba is elrepülnek hőseid, semmit sem tudunk meg a célállomásokról. Nem várhatunk tőled útibeszámolót, de miért, hogy még felületes helyszínleírásra sem törekedtél? 

S.R.: Olvastad az ÉS- kritikát?

filmhu: Persze.

S.R.: Ugyanezt írta a pasas. 

filmhu: Mindketten ugyanazt gondoljuk. 

S.R.: A te kérdésfeltevésed jobb. Nincs leírva, melyik országban milyen turisztikai látványosságokat érdemes megtekinteni. Ha valakit ez érdekel, javaslom, vegyen egy útikönyvet. A két lánynak az a fontos, hogy az „ámokfutáson”, a szerelmeiken keresztül megtalálják önmagukat. Szándékosan járnak kerülő utakon, pörgetik föl az életüket. A hajszát ők indukálják – nincsen külső motiváció. A regény szempontjából mindegy, hol járnak, csak ne legyenek ismerős földön. Főhősnőim elsősorban magukra figyelnek, másodsorban egymásra, de az is abban nyilvánul meg, hogy lázasan kutatják, milyen hatást gyakorolnak a másikra. A regényben szereplő mindegyik országban jártam, a Holt-tenger ekcémás betegek lábára gyakorolt áldásos hatásáról hosszan tudnék értekezni. A könyv mindeközben 226 oldal.

filmhu: Ennek jelentősége van?

S.R.: Csak annyiban, hogy jó néhány olvasó szerint a regény nagyon rövid. Ezt már a könyv karakterszáma alapján sem érzem így, ha pedig minden szálat kibontottam volna, a könyv több ezer oldal is lehetne. De törekedtem arra, hogy gyorsan olvasható legyen, ez kelti a rövidség érzését. Ráadásul nem élek a jókais eposzi elbeszélő-technika eszközeivel: „Még mindig vágtatunk, még mindig vágtatunk, ne adja föl, ne adja föl, lapozzon!” Tudom, mit tud az olvasó, a néző, tudom, milyen a vizuális kultúrája, hiszen ugyanazt nézem a tévében, mint ő. Ebből a szempontból is hasznos volt a reklám. Azoknak írtam ezt a regényt, akik hajlandóak ezzel a technikával olvasni. Magyarán: nem azoknak szántam, akik számára az irodalom elsődleges ismérve a klasszikus értelemben vett szépirodalmi nyelv. 

filmhu: Mert hogy ez döntés kérdése volt? Tudnál szépirodalmat írni?

S.R.: Persze. Mellesleg szerintem ez is szépirodalom, csak rondán van fogalmazva. Elteszem majd a szöveget, meg a filmet, és kinövök a tinédzser korból. Nehogy azt hidd, hogy tudtam ezt a nyelvet! Legalább tízszer írtam át az első fejezetet. Aztán végre megtaláltam, azt a „műnyelvet”, ami elég idegesítő, és ettől a szleng hatását kelti.  

filmhu: Nem tudom, milyen visszajelzéseket kaptál, de túlzottnak találtam a regényben megjelenő, sokszor öncélú szexualitást. Ráadásul itt a lányok gerjesztik magukban ezt az érzést, a fiúk pedig állnak, gyaníthatóan rémülten, vagy tétlenül. 

S.R.: Én – nagyvonalúan - két kategóriára osztanám a tinédzsereket: vannak, akik várják, hogy történjen velük valami, és vannak, akik a történeteik elé-alá rohannak. 

filmhu: Kizárólag az utóbbiakkal foglalkozol.

S.R.: Ennek oka pofonegyszerű. Kamaszokról írtam a könyvet. Mégse merenghetek arról, hogy: „Nyomd ki a pattanásod, ne félj, hogy anyád üvölt veled, majd elmúlik!” Mert ez a regény nem csak kamaszoknak szól. És ne gondold, hogy a lányok nem tudnak nagyon sokat a szexről tizenhat és fél évesen. Egyik nap odajött hozzám egy tinédzser, és kijelentette, szereti a regényt, de ez a lány nagyon sokat gondol a szexualitásra. Hazamentem, tűnődtem, másnap találkoztam egy kislánnyal – az előzőnél hatszor nagyobb mellekkel -, aki azt mondta: figyelj, ez a lány egész nyáron nem dugott.

filmhu: Barbi esetében nem is tudjuk, hányszor, és kikkel.

S.R.: Mert az, hogy kivel feküdt le, kivel szeretett volna lefeküdni, hogy mit gondol a nőiességéről, abból mit tud „beváltani”, nem a mi ügyünk. És a regény Szarkáról szól. Ez a kislány valóban sokat gondol a szexualitásra, de azért, hogy fenntartsam az olvasó figyelmét – aki hiába tagadja, szintén sokat gondol rá. Ha jól olvastam a könyvet, Szarka tizenhét és fél évesen egy fiúval feküdt le.

filmhu: Az „élveboncolásnak” vége. Evidencia volt, hogy te írod a forgatókönyvet?

S.R.: El sem tudom képzelni, hogy valaki más írja. Lehet, hogy a fiókokban számtalan zseniális forgatókönyv lapul, de a vásznon nem látok olyan munkákat, hogy nyugodt szívvel rábízzam a regényemet valaki másra. Azt a kockázatot pedig vállalom, hogy esetleg az enyém sem sikerül. Ez azonban, remélem, nem fordul elő. Nagyon komolyan foglalkoztam a műfajjal, sokat is tanultam belőle, ráadásul írtam már forgatókönyvet, csak nem nagyjátékfilmre. 

filmhu: Mennyit változtattál a forgatókönyvön a regényhez képest?

S.R.: Rengeteg mindent kihagytam (reklám-vonal, vidámpark-jelenet, Ádám), de írtam három-négy új jelenetet. Egyetlen vita van a forgatókönyv körül: megtartsuk-e azt az epizódot, mikor Thomas kiugrik az ablakon, vagy válasszunk helyette mást. A forgatókönyv késznek tekinthető, de abban a pillanatban, hogy meglesz a két főszereplő, leülök velük, és megkérem Sas Tamást, próbáljuk el az összes jelenetet. Ezek után a „szereplőkre” írom a szöveget. Nem szeretném, hogy a forgatási napokat a szöveg újraírásával töltenénk. 

filmhu: A regényben többször utalsz arra: az, ami most történik, olyan, mint a filmeken. Gondoltál arra, hogy a könyvedből filmet forgatnak?

S.R.: Nem. De sejtettem, hogy ebből a könyvből jó filmet lehetne forgatni, úgyhogy ezt bele is írtam, játékból. Ha legközelebb regényt írok, feltétlenül megtartom a filmszerűséget. Mert, sajnos, lassan mindenki a film elbeszélési technikáját érti legjobban. 

filmhu: Több rendező keresett meg téged?

S.R.: Igen, de legkorábban Sas Tamás. A regény megjelenése után kb. egy héttel jelentkezett. Meglepett, hogy a filmről általában úgy gondolkozik, ahogyan én. Remélem, elhiszi, hogy a forgatókönyvbe valamilyen módon bele kell írni a regényt. Ha nem hiszi el, még mindig csinálhat jó filmet, legfeljebb az nem tükrözi a regény „szellemiségét”. Nehéz elképzelni erre a produkcióra jobb csapatot, mint Sas Tamás és Ragályi Elemér, de csak akkor, ha hajlandóak elfogadni, hogy ez a történet nem attól sikeres, hogy süt a nap, csinosak a lányok, lehet néha nevetni, és van benne tenger. 

filmhu: Jól érzem, hogy nagyon kézben tartod a filmet?

S.R.: Igyekszem. Azonban Tamás a „nagyfőnök”. Kétszázmillió alatt ma már nem lehet filmet forgatni. Ezt a pénzt összeszedni nem akármilyen produceri munka. Kálomista Gábor, a producer, Sas Tamásra bízta a rendezést. A filmért - ahogyan a végleges döntésekért is - a rendező a felelős. Az Apám beájulna az én regényem. Természetesen igyekszem a lehető legtöbbet megtenni azért, hogy az adaptáció is sikeres legyen, de az Apám beájulna című film – az én forgatókönyvemből - Sas Tamás filmje lesz.