Scampolo

A rock’n’roll és a vesztesek – Interjú Kisfaludy Andrással

Szerdán háromnegyed egykor került sor Kisfaludy András Scampolo című filmjének premierjére. Az 1962-ben alakult Scampolo együttesre emlékszik a film. A zenekar tagjai 2005-ben meséltek a 30-40 évvel azelőtti életükről. Néhányan közülük a vetítésen is ott ültek, Komár Lászlóval az élen, aki a filmben megfejtette Elvis Presley titkát. A beszélő fejes dokumentumfilm az interjúkon és rendőrségi dokumentumokon keresztül arra próbál választ találni, hogy egy ilyen népszerű zenekar miért tűnt el a süllyesztőben.

filmhu: Milyen a személyes viszonyod a Scampolo zenekarhoz?

Kisfaludy András: A Keksz, aztán a Radics Béla zenekarnak voltam alapító tagja, s mint ilyen, én magam is hivatásos zenészként éltem az életemet’68 és ’73 között, tehát belülről láttam a tipikus gondokat. Örültem volna annak, ha a kollégáim az elmúlt években több ilyen témájú filmet készítenek. De nem nagyon tették, így ez bizonyos részben énrám hárult.

filmhu: Miért tartottad fontosnak, hogy a Scampoloról filmet készíts?

KA: Ez a zenekar a hatvanas évek elején a legjobb, leglendületesebb magyar zenekar volt, amit tulajdonképpen - és ez a film története -  az akkori körülmények, hatalom, lehetőségek illetve lehetetlenségek tettek tönkre. Itt ugyanazok a problémák merültek fel, amik más zenekaroknál: zenekar és hatalom, lemezgyár és a zenekar, az egész ifjúsági és kultúrpolitika. Érdekelt, hogy amit nem tudtam se a Keksz-filmben, se a Radics Béla-filmben megcsinálni, az vajon itt megvalósítható-e. Azt kell, hogy mondjam: igen, itt sikerült. Mert megismertem azokat a kapcsolatokat, azt a háttérrendszert, ami az egész zenei életet irányította és mozgatta.

filmhu: Szerinted a film kiket fog a leginkább érdekelni?

KA: Azt vettem észre, hogy a fiatalokat ugyanúgy érdekli, mint azokat, akik benne voltak. Rengeteg új dolgot tudnak meg belőle, ezért úgy gondolom, hogy ez a film, csakúgy mint a többi filmem, nem réteghez, hanem sokakhoz szól. Hozzáteszem, hogy rock ’n’ roll van benne!