Seidl: A lét elviselhető szörnyűsége

Ulrich Seidl filmjei

Olga ukrán, Paul osztrák. Egyikük sem halad semerre sem: Olga nővérként dogozik egy kórházban, Paul biztonsági őrként próbál meg boldogulni. Olga a kevés fizetés, a nyomorközeli életmód és a perspektívák teljes hiánya miatt gyerekét elhagyva Ausztriában keres munkát. Paul, miután elveszti az állását, és így kölcsöneit képtelen visszafizetni, mostohaapjával kénytelen a volt keleti blokk országaiban lestrapált, millióéves játékautomatákat elsózni.

Két, geográfiailag egymással szembe tartó életút. A film legelején az elsikált dramaturgiához szokott szerencsétlen (én) még arra számít, hogy ez a két végtelenül magányos ember majd egymásra talál.

Seidlnek ilyesmi meg sem fordult a fejében.

Olga egy gyönyörű, tiszta, velejéig jó szándékú, valószínűleg egyáltalán nem buta teremtés. Paul viszont igazi bunkó, aki az erőszakkal, az erőszakban él, de rebbenései, egyes döntései érzékeny lélekről árulkodnak, aki kénytelen volt kisgyermekkorától a környezetéhez, az osztrák alsó középosztály kultúramentes, kapitalista elvárásaihoz viszonyulni.

Kelet-európai elfekvő sorsok (Import/Export)

Hisz ez az Import/Export tételmondata: hogyan hat a szupermodern, mára még ál-patinájától is megfosztott kapitalizmus azokra az osztályokra, és az osztályokban a legkisebbekre, amelyek/akik egyrészt a legkiszolgáltatottabbak, illetve ennek a rendszernek nemcsak az áldozatai, hanem a termékei is.

Olgát, csupán amiatt, mert sikerült összebarátkoznia munkaadója gyerekeivel, utcára teszik -- ezután egy bécsi kórházban kezd takarítani, ahol az elfekvőben vegetáló, halálukat váró öregemberek felé fordul. A fiatal, élete teljében levő nő csak a majdnem-halottakkal képes valami kapcsolatszerűséget kialakítani -- a külvilág nem fogadja be, ő pedig nem óhajtja a külvilágot. Megnyugvást talál a halál ígéretének biztonságában, a szaros hullapelenkák és a pitiáner csicskáztatás mikrokozmoszában. Félreértés ne essék, nem boldog, csak tudja, mit várjon.

Paul egy ismeretlen ország ismeretlen útja mentén stoppol, megy bele a bizonytalanságba, talán épp kelet felé. Kettejük közül, nem tudom, melyikük járt jobban.

Seidl általában dokumentaristának mondja magát, bár az Import/export bevallottan -- és tisztán érzékelhetően -- fikciós film, profi színészekkel, akik elképesztően jó alakításokat nyújtanak, főleg a férfi főszerepet játszó Paul Hoffmannak nincs egyetlen hamis rezdülése sem.

„Jó szórakozást!” -- ajánlja a következő film előtt a Cirkó szexis gépészlánya.

Nem tudom eldönteni, hogy hülyéskedik-e.

Bár éppen emiatt az Házi kedvencek legelső beállításán hangosan felröhögök. Egy döglöttnek látszó kutya -- na ez is jól kezdődik! De a kutya megmozdul, a gazdája ráveti magát, gyömöszöli, csókolja, nyomorgatja. Már-már kellemetlen nézni.

Állati szeretet/szerelem: Seidl ezúttal majdnem-dokumentumfilmet készített. Majdnem, mert egyes szituációk egyértelműen beállítottnak hatnak, de ez nem igazán probléma. Seidlnek nem célja a tiszta objektivitás, legalább is nem a klasszikus értelemben.

Szocio-hardcore (Házi kedvencek)

A filmet belengi az állandó feszültség: Seidl konfrontatív képek iránti vonzalmát  ismerve (az Import/exportban sem lettünk például a haldoklók tisztába tételének látványától megkímélve), illetve a témából eredően, az ember minden percben azt várja, hogy full frontal bestialitást kap a képébe. Csakhogy Seidl úgy látszik, itt húzza meg azt a bizonyos határvonalat: van ugyan hardcore a filmben (mint ahogy az Import/exportban is), de szerencsére csak emberek végeznek emberrel hálószoba-gyakorlatokat. Az egyetlen „nő-kutyával” jelenet az utolsó pillanatban leblendézik -- a nyilvánvaló okok mellett ez azért is üdvös, mivel a film legerőltetettebb, legkevésbé valósnak ható szituációja éppen ez.

A Házi kedvencek a háziállataik iránt a normálisnál talán túlzóbbnak nevezhető kötődést mutató személyek tucatnyi tablóján keresztül kutatja a modern magány hatásának következményeit. A vizsgált személyek legtöbbje vagy roncskapcsolatban leledzik vagy a kapcsolatának végleg vége, és a neurózisát szerencsétlen kiskedvencén vezeti le. Vannak persze kivételek: a két junkie, akik egy nyúllal koldulnak vagy a középkorú meleg férfipár, akiknek egyetlen szórakozása harapós kutyájuk sétáltatása. Ők mind a külső hatások áldozatai, egy kiúttalan, urbánus-szürke lét szenvedői (ha behozhatok egy párhuzamot: ez a speciálisan német, poroszos-kegyetlen sötétség a filmes spektrum másik végén, Buttgereit szörnyfilmjeiből köszön vissza a legjobban.)

Hogy Seidltől nem áll távol az exploitatív hozzáállás, a hatásvadászat, azt az is mutatja, hogy kedvenc szubjektumai, az elfekvőben a halált váró öregemberek ebben a filmben is felbukkannak, a rendező ezúttal nyulakat nyargalásztat a takaróikon. S ezzel kissé aláássa a film szándékozott komolyságát.

A Tervezett veszteség Seidl leghumanistább filmje a három közül, ha ilyen kategóriákban tárgyalhatjuk egyáltalán a munkáit. Bár miért ne.
Ez is féldokumentumfilm, tele olyan szituációkkal, amelyeket nyilván a rendező erőltetett a szubjektumaira. Ám Seidl esetében ez nem irritáló.  Túlságosan izgalmas filmeket csinál.

Túl az Óperencián boldogok leszünk (Tervezett veszteség)

A helyszín a cseh-osztrák határ, annak a két oldalán egy-egy falu, a falvakban két szimpatikus öregember. Sepp felesége már egy éve meghalt, kezd a hűtőláda az asszony által egybegyűjtött tartalma elfogyni, ideje újabb asszony után nézni (ez kissé cinikusan hangzott, de Seidl maga is így fogalmazza meg a történet hajtóokát). A férfi a cseh faluban lakó özvegyasszonyra veti ki a hálóját, igyekszik őt a kapitalista világ olyan csodáival, mint a helyi ábécé választéka vagy a szexshop pornófilm-felhozatala, elkápráztatni. Idővel összemelegedni látszanak, aztán ahogy az életben általában, minden másképp alakul...

Seidl ebben a munkájában nem kegyetlen röntgensugarak alá rakja áldozatait, gyengédebben bánik velük, a témához könnyedebb szívvel áll hozzá, mint az első két filmben. A környezet brutalitása azért átjön, és Seidl szívesen szenveleg benne: a disznóvágás naturalizmusa, a baromfik fejének baltával való lecsapkodása, egy magára hagyott kisgyermek spontán sírógörcse és a hasonló kellemes nüanszok azért elég egyértelműen hangsúlyozzák a közép-európai weltsmerz állandóan jelen lévő, brutális jellegét. Csak éppen mindez ezúttal egy kedves, a geilségnek még a nyomát is elhárító öregemberes love storyban kap helyet, amelynek kimenetele persze ettől még hamisítatlan Seidl-patent.