"Semmiképpen nem akartam olyan nyitott filmet készíteni, amely kizárólag a néző intellektusára és érzékenységére épít." (Török Ferenc)
T.F.: Régebben csak 30-40 perces filmeket forgattak, de a mi osztályunkból már Hajdú Szabolcs is készített egy filmet rajtam kívül. A tanáraink magasra tették a mércét, mert egy 90 perces film forgatókönyve volt a követelmény. De ha ez már megvan, akkor már miért ne készüljön el maga a film is?
- Ha jól érzem, akkor te egy generációs filmet készítettél. Biztosan tudatos volt a párhuzam a Megáll az idővel.
T.F.: A Gothár tanított engem, és ez a film sokáig az egyik meghatározó filmes élményem volt. Nem tagadom a hasonlóságot, de nyilván másképp akartunk hozzányúlni a témához, mivel a filmünk egész másról szól.
- Nosztalgiázol, amikor visszagondolsz erre a korszakra?
T.F.: Igen ezt abszolút felvállalom, ez egy nosztalgikus film. A nosztalgia mostanában egy lejáratott kifejezés, én azért szeretem. Vagy talán az is lehet, hogy csak öregszem… Arról viszont szó sincs, hogy a film visszasírja ezt a korszakot, úgyhogy ilyen értelemben nem nosztalgiázunk. Csak szerettem volna megmutatni, mi hogyan éltük meg a fiatalságunkat. Eredetileg csak egy érettségis filmet akartam csinálni, de ez egybeesett '89-cel is, ami mindenki életében sok változást hozott.
- A filmben arról van szó, hogy kiszivárogtak a magyar érettségi tételek, amely végül botrányba fullad. Ehhez felhasználtál egy 89-es híradót is, ahol Glatz Ferenc, az akkori művelődésügyi miniszter beszél erről az esetről.
T.F.: Ez egy igaz történet, én abban az évben érettségiztem. A sztori saját életünk élményeiből - a kamu érettségiből és a hamis vonatjegyekből – indult ki, mert én valós elemekből akartam fikciót teremteni.
- Korábban dokumentumfilmeket csináltál, például a Hajtás Pajtás menni America-t. A mostani filmed is dokumentumszerű elemeket tartalmaz. Fontosak a dokumentumfilmek?
T.F.: Szeretem a dokumentumfilmeket, remélem sokat csinálhatok még. Már említettem, hogy a Moszkva Tré is valós történetekből indul ki. Én mindig megpróbálom dokumentarizmust ütköztetni a fikcióval, szeretek nagyon eseménydús, fordulatos történetet megmutatni egy teljesen hétköznapi közegben.
- Akkor ez a rendezői ízlés szereti az érthető, egyértelmű történeteket is.
T.F.: Semmiképpen nem akartam olyan nyitott filmet készíteni, amely kizárólag a néző intellektusára és érzékenységére épít. Én nem szeretem magára hagyni a nézőt, hanem egy kerek történetet mesélek el, mi annak rendeltünk alá mindent, hogy legyen a filmnek eleje, közepe, és vége.
- A saját emlékeitek alapján találtátok ki, vagy utána néztetek valahol, hogy milyen a díszleteket kéne használni, és hogy mik voltak a divatos szlengek tíz évvel ezelőtt?
T.F.: Saját kútfőből, amire emlékeztünk. A díszleteket könnyen összeszedtük, hiszen a körúttól két sarokkal beljebb már majdnem minden ugyanolyan, mint tíz évvel ezelőtt. Aztán persze sok mindent kiszórtunk a próbák alatt, mert kiderült, hogy a filmben nem minden működött. Ha pedig észrevettük, hogy a szöveg nem elég korhű, akkor átírtam a forgatókönyvet – ez többször előfordult. Egyébként ez a tíz év távolság nagyon kellett. Ha ez a film a jelenben játszódna, akkor a nagy a szabadságban, és a végtelen lehetőségekben könnyen elvesztem volna.
- A Moszkva Tré operatőre, Garas Dani forgatta az előző, Tranzit című filmedet is. Miért ragaszkodtál most is hozzá?
T.F.: Danival osztálytársak és nagyon jó barátok is vagyunk régóta. Tetszenek a képei, de ami a legfontosabb: együtt voltunk fiatalok és közösek az élményeink, az emlékeink. Egy olyan filmnél, ahol a saját életünkről beszélünk, nagyon fontos, hogy egy nyelvet beszéljek az operatőrrel. A Dani mindig pontosan tudta, hogy mit akarok kihozni a filmből.
Hidas Judit
