Shurayukihime aka. Lady Snowblood

Toshiya Fujita

A Lady Snowblood a bosszúfilmek jeles és nemes képviselője: egyenes és tragikus, véres és megrázó, minden kockájában gyönyörű és gyűlöletben teljes alkotás. Toshiya Fujita rendező –nagyon helyesen- nem kívánta verbális vagy képi humor, dramaturgiai kacsázás által lesarkazni a dráma alaptermészetét; önnön töménységében tálalta a maró erejű történetet. Az idő és a körülmények pedig neki kedveztek: az adott korszakban a japán filmesek korántsem voltak szívbajosak, bő kézzel adagolták a vért és a nyers erőszakot, a guruló kobakok és az aláhulló végtagok, a kettévágott testek és a földre omló bélrendszerek minden chambara alapvető és elhagyhatatlan eszköztárához tartoztak. A Shurayukihime pedig megköveteli az ilyesféle megoldásokat, mert a büntetésnek igazodnia kell a bűn mértékéhez, a filmbéli opponensek pedig jócskán rászolgáltak a kínokban teljes halálra.

Egyrészt nő, másrészt fattyú, harmadrészt börtönben jött világra

A képregényből adaptált mozi fő alakja, Yuki Kashima a totális megtorlás eszköze; virághoz hasonlatos szépségét mindenki csodálja, de kevesen tudják, hogy szíve vérre és szenvedésre szomjazik. A tragikus sorsú lány sorsa már azelőtt meghatározásra került, hogy egyáltalán világra jött, karmáját készen kapta. Ólomsúlyú On-t hord kecses vállán, teljes identitását erkölcsi kötelessége határozza meg, miszerint fel kell kutatnia és el kell pusztítania azon haramiákat, kik aljas haszonelvűségből megölték édesapját és rabság által veszejtették el édesanyját. Yuki társadalmi státusza szerint halmozottan szerencsétlen figura, hisz egyrészt nő, másrészt fattyú, harmadrészt börtönben jött világra – ugyancsak hátrányos helyzetben kell hát helytállnia. Ennek mértékében a fiatal lány gyermekkora kevéssé önfeledt hancúrozással, mintsem kőkemény kiképzéssel telt: szülők hiányában egy idős pap nevelte fel, ki következetes vasszigorral okította a kardforgatás művészetére, tudva tudván, hogy a lány csak az esetben teljesítheti be végzetét, ha testben és lélekben egyaránt felkészül a megtorlásra. Mint a flashback-jelenetekből kiderül, a ro-sensei gyötrelmek széles repertoárját mérte a kislányra, szükség esetén a legerősebb pedagógiai eszközöktől sem riadt vissza, ha pedig becses pártfogására méltatlannak tartotta volna tanítványát, úgy szemrebbenés nélkül megmártja benne pengéjét.

Alkalmasint kevésen múlott, de Yuki élve átvészelte a nyolcéves korától fogadott tréninget, így hozzáláthatott az érdemi feladathoz. A kifürkészhetetlen arcú lány négy célszemélyt keres, bájosan tipegő mészárszékként szeli át a vidéket, és aki útjába áll, azt egy-két elegáns vágással kivérezteti (szép számban akadnak meggondolatlan fráterek). Lady Snowblood szemre törékeny hölgynek tetszik, mégis borult elméjű hóhér ő: leöli a fegyvertelen, kegyelemért sírva esengő alkoholistát, sőt, holtukban sem tiszteli áldozatait (akad, ki – miután testőrsége képtelen megállítani a pokolbéli fenevadként hadakozó nádszálvékony bestiát - a nyílt konfrontáció vállalása helyett jobbnak látja felkötni magát, ám a lány a kötélen függő tetemet is kettészeli). Yuki tehát elhivatottan kutat és biztos kézzel rombol, még elérkezik a nagy showdown (talán ismerős lesz a környezet: a véres végjáték egy emeletes mulatóban, holmi amerikai stílű táncmulatságon játszódik). Itt teljesedik be a széparcú hölgy ámokfutása, a gazok rendre elhalnak, jók pedig soha nem is voltak ebben a filmben - kivéve a szerencsétlen sorsú zsurnálgerillát, kit naiv igazságérzete és Yuki iránt érzett vonzalma tesz sírba. Persze, elhull maga a címszereplő is, hisz kard által vész, ki kardot ragad - egyik áldozatának ifjú lánygyermeke, Kobue orv módon végez vele. Így kerek a történet, hisz mit is kezdett volna hősnőnk, miután kinyuvadt az ellen, sorsa pedig beteljesedett? (az bizonyos, hogy nem vágott volna bele egy tökéletesen felesleges második részbe)

A japán attitűd eleve lenyűgöző az európai bunkó számára

Ebben a filmben a karakterek erősek és tisztára csiszoltak, a dramaturgia és annak folyása magával ragadó; percnyi üresjárat nem lelhető a moziban, melynek legfőbb erénye mégis -mint általában az ázsiai filmeknél- az esztétika maga. A japán attitűd eleve lenyűgöző az európai bunkó számára, nekem már egy szépen kalligrafált kanji is veri a szegedi dómot, egyetlen menukiért becserélném a komoran bólintó gémeskutakat, itt pedig bő kézzel mérik az ilyesféle vizuális bravúrokat. Ennélfogva őrjítően gyönyörű film a Shurayukihime: a pengék kecsesek, a női arcok finoman metszettek, a beállítások hibátlanul szimmetrikusak, az arányok tökéletesek, a csalfa módon játszó fény és árnyék összjátéka elbűvölő, de még a fehér selymet szennyező artériás vér is csodálatos mintázatot rajzol.

Érthető hát, hogy Toshiya Fujita mozija (az írás tárgya nem tévesztendő össze Shinsuke Sato 2001-es gyöngyszemével, mely Ázsiában Shurayuki Hime, kevéssé ferdeszemű vidékeken Princess Blade címen futott, ha egyáltalán) oly kiváló alapanyagot adott Tarantino számára, hogy az nem pusztán a Kill Bill Vol. 1 cselekményének vázát és egyes figuráit igazította hozzá, de számos helyszínt is lenyúlt. Miként a film tagolását is azonos módon oldotta meg (a hangzatos címeket viselő fejezetek közt ugrál térben és időben, csak éppen a tusrajzokkal kísért narrátori betéteket cserélte mozgó anime-inzertekre), az eredeti főcímdalt is elorozta. A főszerepet remekül vivő Meiko Kaji által énekelt „Flower of Carnage” mégis emlékezetesebb emitt: Yuki halálos sebbel küszködve botladozik a szűz hóban, vére megfesti makulátlanul fehér kimonóját, teste földre zuhan, majd megkínzott, torz lelkét visszaadja teremtőjének. Narancsszínben izzó Nap kél a kusza fák között; a jelenet monodrámához méltó módon szívszorító.

Belenéznél? Tekintsd meg Lady Snowblood-galériánkat!