Sogo Ishii

Punkcsapda

Sogo Ishii Kyushu szigetén született, amely szerencséjére idővel a punkzene egyik központi bugyrává vált, és mikor 77-ben a Nihon University-re ment filmezni, Tokióba, már elkapta a láz, ami D.I.Y.-al , noise performance-okkal, tarajjal és szegecses bőrkabáttal jár. Az énekes-gitárosi kötelezettségei mellé ettől az évtől bekerült a filmezés (amúgy azóta is zenél, most a legpiacképesebbnek mondható japán sztárral, Tadanobu Asanóval nyomják együtt a Mach 1.67 nevű formációban, az ő számaik hallhatók az Electric Dragon80000V alatt is).

A korai jishu eigái után (jishu eiga: nyersfordításban autodidakta film, független, nonprofit, nem feltétlenül negatív értelemben amatőr produkciók, pl: tanulófilmek), amelyek közül a Panic High School-nak a Nikkatsu már 77’-ben egy saját rendezővel megcsináltatta a remake-jét, következett 80-ban az egészestés Crazy Thunder Road című, mániákus motorosokról szóló film, amely vizsgafilmnek indult, de a Toei rácsapott, és Ishii rendezésében elkészült belőle a 35 mm-es mozikompatibilis verzió. Számára ez volt a nagy áttörés, a közönség örömmel fogadta az eredeti csemegét (Kitanónak állítólag azóta is az egyik kedvenc filmje). Ishii amúgy hivatalosan végül is sosem diplomázott le, állítása szerint csak azért járt az egyetemre, hogy az iskola fedezze a filmezéssel járó költségeit. 81-ben két rövid következett, az Anarchy 80 Ishin és Katsuhiro Otomo Run című mangájának adaptációja, a Shuffle, főszerepben egy rendőrök elől menekülő punkkal. 82-ben pedig megszületett a minden eddigit összegző két órás vadhajtás, a Burst City.

A Burst City zenés sci-fi, színészei korabeli japán punk zenekarokból (The Roosters, The Rockers, Inu, The Stalin) verbuválódtak össze. A film sötét és zajos világban játszódik, ahová néha befigyel a szürreál, epizódos felépítésű, amelyek nem adnak ki egy lineáris sztorit, leginkább atmoszférájukban függnek össze. Téma: punk zenekarok és egy páncélzatot, különböző fém kiegészítőket (végtagokat?) viselő motoros banda mindennapjai, töménytelen szesz, próbák, koncertek (a bandákkal kapcsolatos felvételek között vannak valódiak), videóklipek, illegális autóverseny, bunyó, összetűzés a rendőrökkel, egymással, mindenkivel. Mindez hihetetlenül lendületes előadásban, gyorsításokkal, atomdurva vágástempóval, arcszaggató kamerarángatással, és kőkemény, zajos old school punkkal. Ezen expresszív elemek a történet folyamán többször drasztikusan megszaporodnak, a film besűrűsödik és kidurran, amitől az szokatlan érzés keríti az embert hatalmába, mintha egy rozsdás fémtárggyal (mondjuk egy öreg csavarhúzóval) karistolnák az agyát. Minden esetben egy szétgerjesztett gitár játéka indítja a képeket a káosz felé. Ishii-nek a zene erejére és hatalmára vonatkozó célozgatásait képtelenség nem észrevenni. A számomra egyik legkedvesebb jelenet is ehhez kötődik: koncert van, de a show-t megzavarja egy ellentétes nézeteket valló banda, felmennek a színpadra és baseballütőkkel gyepálni kezdik a zenekart. Egy pillanatra leáll a zene, a hívatlan társaságból valaki leül a dobhoz, elkezdi ütni a ritmust, de a bunyó még tart, egy énekes magához kapja a hangosbeszélő mikrofonját, és üvölteni kezdi belé a szöveget, és a bunyó folyik tovább a színpadon, már tömegverekedésbe ment át, de a hívatlan zenekar játszik, amíg le nem tépi őket a földre a másik banda rajongótábora. Ezt a jelenetet látva az ember röhög és borzong egyszerre.

Persze a film nem az a kimondott slapstick comedy, habár a Kinji Fukasaku munkáit idéző szelíden felgyorsított tömegbunyók követhetetlen összevisszasága gyakran mosolyt csal az ember arcára. A film második órája már sokkal sötétebb, szórakoztatóan, néha fílingesen rossz rémálomba fordul, villódzó, frusztráló képek és terek jönnek, nőket kínoznak meg, az újból és újból kitörő zavargásokban pedig már emberek halnak meg, mivel a rendőrség a pisztolytól a rakétavetőig (!) mindent bevet a tömeg megfékezésére. Összességében Sogo Ishii valamit nagyon jól megfogott, a film zene, anarchia, káosz és emberi brutalitás profi módon és máig hihetetlenül eredeti módon képre szerkesztve. Még egy kis mitológia is belefért, a motorosok két központi alakja, népmesei hősöknek, Yoshitsunének és Benkeinek, a megvetett fiatal hercegnek és természetfeletti erejű védelmezőjének megfelelője, akik több kabuki darabnak főhősei. A Burst City-ben amúgy Shinya Tsukamoto későbbi filmjeinek majdnem minden stíluseleme felfedezhető (ez természetesen nem kisebbíti a ’bizarr’ mesterének érdemeit), tény is, hogy hatással volt rá, ahogy a 80-as évek második felében történt cyberpunk felvirágzásért is felelős, gondolhatunk itt akár Katsuhiro Otomo sokat emlegetett Akirájára. Mindent összevetve a Robotzsaru Detroitját, a Szárnyas fejvadász San Franciscóját még el tudnám viselni. De a Burst City Tokiójába semmi pénzért be nem tenném a lábam, mert 200 masszív punk támadásától még 5 John Spartan-Dredd bíró hibrid sem tudna megvédeni. És ez nagy szó.