Stammbuch – Júlia asszony titkos éjszakái

„Sándorom nem volt szép ember”

Petőfi Sándorhoz annyi legenda, kulturális beidegződés, mítosz és sajnos klisé kapcsolódik, hogy rendkívül nehéz feladat játékfilm témájának választani – még ha a valódi hős ezúttal nem is ő, hanem özvegye, Szendrey Júlia. A rendezőnek mégis ugyanúgy meg kell küzdenie ezekkel a sztereotípiákkal (sőt továbbiakkal, újabbakkal is, melyek már a nő alakjához kötődnek), ugyanakkor meg is kell felelnie nekik. Mészáros Péter – aki A bolond gránátalmafa című nagyjátékfilm és az Eső után című Arany Pálma-díjas kisfilm után vágott bele művébe – kísérletéhez Krúdy Gyula Az éji madár című novelláját hívja segítségül, melyben az író kifejezetten cinikusan és kegyetlenül közelít Júlia figurájához. A film alkotói ennél sokkal óvatosabban, mégis szintén Szendrey deheroizálására tesznek kísérletet.

1849. novemberében járunk. Júlia asszony, minden Júliák Júliája, a nemzet özvegye elveszettnek, halottnak hitt férje keresésére indul, hogy megtalálja „akár élve, akár halva”. Az országot átszelő útja során Balázs Sándor magyar író – maga is Petőfi-epigon – kíséri, akivel meglehetősen kiegyensúlyozatlan, ambivalens a kapcsolata. Az asszonynak ugyanakkor van egy másik, nem titkolt célja is: kínzó féltékenységét akarja csillapítani, vagy inkább igazolni azzal, hogy mindenhol Petőfi hűtlenségének nyomait keresi. Először a nagy vetélytárs, a debreceni színésznő, Prielle Kornélia – pikáns kezdésként a nagy költőről megemlékező meleg szavai vezetik be a filmet – „szemét akarja kikaparni”, majd újabb bizonyítékot talál (maga a talányos főcím – ami magyarul vendégkönyvet, emlékkönyvet jelent – utal arra, hogy a nem szerelmében, hanem hiúságában megsértett Júliának mégis igaza volt).

A fogadótól fogadóig tartó utazgatás során így valóban egy egészen más Júliát ismerünk meg, mint a Petőfi-versekből. Ez az asszony cseppet sem szelíd és szeretetre méltó, inkább dühös és indulatos, aki csendet követel magának a csárdában és kihajítja a lovaskocsiból jegyzeteit, ha úgy tartja kedve. A földhözragadt emberi érzelmek és az esendőség, a hibák bemutatásával tehát a rendező ugyan már megtette az első lépést a demitizálásra, ezzel együtt a klisékből mégsem sikerült kitörnie. Az ugyanis nem elég, hogy a Júliát játszó színésznő durcás arcot vág és csúnyán néz – a többi elemnek is illeszkednie kell a koncepcióhoz. Itt azonban minden ugyanolyan sematikus, ahogy a XIX. századot, a vesztett szabadságharc utáni Magyarországot már rengetegszer láthattuk mozgóképen. A magyar urak a nagy magyar pusztában, a tschárdában Tyukodi pajtásról énekelnek, csikóbőrös kulacsból isznak, csibukot szívnak, sírva vigadnak vagy éppen kacagó színésznőkkel incselkednek, miközben húzzák a cigányok. Ehhez járul a színészek – akik nagyon komolyan, talán túlságosan is komolyan vették szerepüket – patetikus játéka. Ezen okok miatt nem válik átélhetővé, csupán az említés szintjén jelenik meg az a feszültség, ami a film központi magja (lehetne): Petőfi Sándor vajon a nemzet nagy csillaga vagy hősünk, Szendrey Júlia nagy csillaga volt-e.

További hibája – vagy legalábbis ellentmondása – a filmnek, hogy habár a Filmszemlén a nagyjátékfilmek versenyében indult, 68 perces hossza, formanyelve és a nyersanyag (nem 35, hanem 16 mm-es filmre forgatták) is inkább emlékeztet televíziós darabra. Statikus félközeliket és kistotálokat látunk, és nagyon sok a belső felvétel. Minden erényével együtt (amit a tájábrázolásban, néhány szép külső jelenetben, az igényes kivitelezésben és az expresszív vágásban kell keresnünk) a filmnek az a legnagyobb hibája, hogy saját vállalásának nem tesz eleget. Kosztümös történelmi filmnek nem elég látványos, kosztümös romantikus filmhez képest pedig túl kevés benne az érzelem, és ugyanolyan hideg marad, mint Júlia asszony szerelmében.