Szabó Gábor vitaindító javaslata
A készülő Filmtörvény a filmes szakma konszenzusos egyetértésével rögzíti, hogy az MMK jogosult a játékfilmek készítésére szánt állami támogatás elosztására. A Filmtörvény azonban nem határozza meg közelebbről, hogy ezt hogyan tegye. A pillanatnyi rendszer szerint egy 7 fős szakkollégium ül össze, évente két alkalommal, hogy döntést hozzon.
Nyilvánvalónak érzem, hogy nincs a világon olyan zsűri – legyenek bár tagjai a legmegfellebezhetetlenebb ízlésű és rangú ítészek –, amelynek döntései kielégítenének minden ízlést, minden szempontot, és amelyek a szakma egyöntetű helyeslését váltanák ki. Nem azért nincs, mert nehéz ilyen, mindenki által elfogadott zsűritagokat találni, hanem azért, mert – hála istennek – annál sokkal többfélék vagyunk és sokkal többféleképpen gondolkodunk a filmről, mintsem hogy egy adott összetételű – és nyilvánvalóan adott ízlésű – zsűri egymagában képes lenne képviselni és fenntartani ezt a sokszínűséget. A probléma magja egyértelműen az, hogy mára EGYETLEN CSATORNÁRA szűkült a filmkészítéshez vezető út Magyarországon.
Bár annak idején elleneztem a stúdiórendszer fenntartását, de be kell látni: a stúdiórendszernek volt néhány előnye is. Az egyik, hogy 4-5 különböző lehetőséget – csatornát – kínált a különböző ízlésű, vérmérsékletű és – mondjuk ki ezt is – különböző személyi kötődésekkel rendelkező filmkészítők számára. A másik előnye az volt, hogy egyfajta – még ha néha csak formális, de mégiscsak – műhely-környezetet, szellemi-alkotói hátteret biztosított a rendezők számára. Ugyanakkor a stúdiórendszer hátránya volt, hogy a filmtámogatásra fordítható pénzek nagy hányadát emésztette fel a fenntartása, igazi versenyhelyzetet nem teremtett, sőt, inkább állandósított bizonyos kölcsönösségi alapon nyugvó elosztási rendszert; a stúdiók és vezetőik egyfajta védett páholyban voltak. Ebből következik még egy negatívum, ami csak a rendszerváltás utáni helyzetre vonatkozik: a stúdiók sportszerűtlen előnyt élveznek a stúdiórendszeren kívül próbálkozó produkciós irodákkal szemben. (A jelenlegi stúdiókat felemás, eldöntetlen státuszú intézménynek látom: egyrészt az állam anyagi védelmének utolsó morzsáit élvezik, miközben már nem rendelkeznek önálló döntési jogkörrel, hiszen ugyanahhoz a szakkuratóriumhoz küldik döntésre a filmterveiket, mint bárki más. Logikailag kétféle megoldás létezik: vagy ismét felruházzuk őket az önálló döntés lehetőségével – azaz pénzt adunk nekik, amit saját elképzelésük szerint filmre fordítanak –, vagy ha nem, akkor nincs értelme annak sem, hogy megkülönböztessük őket bármilyen független produkciós irodától – azaz nekik sem jár garantált állami juttatás.)
Ezek után a kérdés az, hogy hogyan lehetne a stúdiórendszer előnyeit a hátrányai nélkül átörökíteni egy új struktúrába?
A bevezetőben említett elképzelés az évenkénti két- vagy háromszor ülésező, változó összetételű zsűrivel szerintem nem ilyen megoldás. Egyrészt ez jelentősen megemelné a döntéshozás költségeit. De még lényegesebb, hogy EGY adott időpontban, EGY adott pályázat esetében ez a rendszer továbbra is csak EGYETLEN egy csatornára szűkíti a filmkészítéshez vezető utat. További negatívum, hogy ez a rendszer semmilyen szellemi műhelyt nem jelent – nem jelenthet – az alkotók számára, hiszen azok még csak nem is találkozhatnak személyesen a zsűrivel. (Zárójelben jegyzem meg, hogy a jelenlegi szisztéma esetében az is elfogadhatatlan számomra, hogy a zsűri nem találkozik személyesen a pályázókkal, akiknek így nincs alkalmuk eloszlatni az esetleges félreértéseket, magyarázattal szolgálni a kérdésekre, illetve személyiségük erejével és varázsával segíteni „vizionálni” a filmet. Ugyanis ez a személyes vízió és maga a személyiség legalább annyira – ha nem jobban – meghatározza majd a készülő filmet, mint a papíron rögzített szavak, amik mögé mindenki más és más filmet képzelhet oda.) Végül az utolsó fontos negatívuma ennek a zsűri-rendszernek, hogy átörökíti a volt stúdiórendszer egyik hátrányát, amit úgy jellemeztem, hogy nem teremtett igazi versenyhelyzetet: maga a zsűri ugyanis itt is páholyban van. Félreértés ne essék, minden tiszteletem a zsűroroké, hihetetlen nagy munkát vállaltak, amit a lehetőségeiken belül jól oldottak meg; egy pillanatig sem vállalnám át tőlük ezt a hálátlan feladatot. Nem velük van a baj, hanem magával a döntési struktúrával.
Hogyan lehetne akkor egy olyan rendszert létrehozni, ahol több csatorna működik párhuzamosan, teret kap a műhelymunka, de nem vész el a versenyhelyzet?
A következőkben megpróbálok leírni egy lehetséges alternatívát, amely első hallásra talán meglepő, de megfelel ezeknek a kritériumoknak. Elképzelésem szerint ebben a rendszerben sem szűnne meg ez a bizonyos MMK-zsűri, csak éppen NEM MINDEN PÉNZT KÖZVETLENÜL osztana el.
A javaslatom lényege, hogy minden évben az a három-öt produkciós cég, amely az előző két év legjobb eredményeit érte el, az adott évi támogatásból megpályázhatna egy olyan keretösszeget, amelyet saját belátása szerint költhetne filmekre (természetesen a finanszírozásra vonatkozó szabályok betartásával). Ezzel ők arra az egy évre mintegy „stúdió”-vá, önálló döntéshozóvá válnának.
Az, hogy melyik évben melyik produkciós irodák kapnák ezt a lehetőséget, egy olyan pontrendszer alapján dőlne el, amely az előző két évben készített filmek forgalmazási és fesztiválszerepléseinek eredményeit hasonlítja össze. Így végül is minden évben minden produkciós iroda számára nyitva állna az út, hogy megszerezze ezt a lehetőséget.
Ezt a rendszert fokozatosan is be lehetne vezetni, úgy, hogy eleinte csak egy filmre való támogatást kapnának „biankóban” ezek az irodák. Később, ahogy várhatóan megerősödik Magyarországon a produceri rendszer és a műhelyek, ezt az összeget bővíteni lehetne. Előnye, hogy miközben egyszerre több csatornát nyitna, nem teremtene páholy-helyzetet az ilyen műhelyek számára sem, hiszen a következő évben az újabb eredmények alapján osztanák el a pénzt.
Lehet, hogy ez a javaslat is sok kérdést vet fel, nem is állítom, hogy ez az egyetlen lehetséges megoldás. Mégis arra kérek mindenkit, aki hozzászól a témához, hogy ne elégedjen meg ennek az elképzelésnek a puszta bírálatával, hanem próbáljon alternatív javaslatot is tenni a megoldásra. A fő kérdés az, hogy hogyan lehetne több párhuzamos utat teremteni a megvalósításra váró filmek dotációja számára.
