SZÁJTÉPÉS FILMSZAKADÁSIG
Szemle áttöréssel
A 2000-es Magyar Filmszemle kapcsán kisebb vita (inkább sajtóbeszélgetés) alakult ki a magyar film helyzetelemzését illetően a Filmvilág hasábjain. Az írások a fiatalok munkáit és jelenlétét érintik - ahogy Báron György összefoglalta e forró hétvégi találkozón - kétféleképpen: egyrészt vannak a lelkes üdvözlők (Schubert Gusztáv, Vasák Benedek, Varga Balázs), másrészt azok, akik kritikával illetik a fiatalok munkáit (Grunwalsky Ferenc, Jeles András). A Szindbád mozi nagytermében összegyűlt maroknyi - szűk, szakmai - közönség és a vászon alá kiültetett megszólalók (Grunwalsky Ferenc, Schubert Gusztáv, Vasák Benedek, Varga Balázs, Mundruczó Kornél, Dyga Zsombor és Báron György) csak arra vállalkozhattak, hogy újra elmondják véleményüket a fiatal fimes-jelenséggel kapcsolatban, hiszen a téma olyan szerteágazó és nagy léptékű, hogy a különböző részletek látszólag azonnal ellentmondtak egymásnak.
Történt-e paradigmaváltás?
Létezik-e új filmes generáció a szó tartalmi-művészi (ha tetszik társadalmi) értelmében is, vagy csak hétköznapi általánosítás azt állítani, hogy a legfiatalabb filmesek esztétikailag, világnézetileg valami hasonlót képviselnek? Valóban - nagyító alá téve - sokszínű és egyenetlen az összkép, mindössze egy dologban azonosak: nem köthetők a magyar filmes hagyományokhoz - mivelhogy az alkotók jórészt nem is ismerik azokat. Ebben egyetértett fiatal filmes és „korosabb” vitaindító is, aki már maga is e hagyomány része. Még a múlt tagadása sem érzékelhető, egész egyszerűen teljesen más szándékok mentén gondolkodnak, alkotnak. Sokkal inkább a tengeren túli filmipar elmúlt néhány évi termése hat ma az „új” magyar filmre. Kétségtelen tény, hogy a mai huszonévesek számára már a Filmgyár szó is a múlt köddé vált fogalma, egészen más körülmények között keresik a filmgyártás lehetőségeit. Vagyis filmjeikkel teljes joggal nem is reagálhatnak arra, ami mára már nem létező helyeken, struktúrában és politikai rendszerben született. (Emlékszem, Iványi Marcell Cannes-i díja után azt nyilatkozta, hogy ő már csak azért sem merített Jancsó Szegénylegények című filmjéből, mert nem is ismeri azt.) Kérdés, hogy ez baj-e, vagy elég csak azért tisztában lenni a filmtörténettel, hogy az ifjú filmes ne higgye néhány ötletéről, hogy feltalálta a spanyolviaszt. Bár éppen ez volt a másik nagy kérdés: elég erősnek, markánsnak, művészileg ígéretesnek tekinthető-e a fiatalok első (vagy második) próbálkozása. Grunwalsky szerint végtelenül konzervatív filmes gondolkodás érezhető tartalmi-formai értelemben egyaránt. Új Hollywood hatása keveredik a „dadogással” és a történelmietlen témákkal. Ezért tartja ő is a legfiatalosabb rendezőnek Jancsót, aki érzékenyen reagál azokra a változásokra, amelyek éppen a fiatalokat érintik legjobban. Bármilyen fájdalmas is, de a vitán megszólaló filmesek bátran vállalták, hogy valóban nem a mai magyar valóságból indulnak ki, hanem a moziélményeikből. Olyan filmet szeretnének csinálni, amilyeneket ők szívesen néznek. Vagyis a mintáikat sokkal inkább a filmvászonról veszik. Igaz, ez azt is jelenti, hogy a felületes moziélményen alapuló filmesztétika az akció-jelenetekben leli legnagyobb örömét, „amennyire hülyül a világ, annyira hülyül a film is” (Mundruczó Kornél). Ezek a filmek nehezen köthetők Magyarországhoz, szinte bárhol készülhettek volna (mennyit sírt az ellenkezőjéért a korábbi évtizedekben minden kritikus), „ki vannak lúgozva” a társadalomból, csak a filmes szubkultúrához köthetők. Schubert Gusztáv szerint a hatvanas évek újhullám volt az utolsó olyan korszak a magyar filmtörténetben, ami megújhodást hozott, a hetvenes évek óta tartó „pangást” csak egy-egy magányos alkotó tudta megtörni egy-egy filmmel. Úgy látszik, hogy az új generációhoz tartozó filmesek nem is próbálnak tartozni ehhez a kétes hagyományhoz, ezért heroikus az ő kezdeményezésük. Akkor mi itt a probléma? Grunwalsky szerint a legnagyobb baj az, hogy nincs filmes szakma, megszűnt a pénzszerzésen kívüli párbeszéd az alkotók között. Pedig éppen az elmúlt években szabadult fel a filmes közélet az akadémikus, egycsatornájú filmgyártási struktúra alól: ma bárki bármire forgathat - viszonylag kevés pénzből is lehetséges filmet csinálni. Annak idején a BBS legfontosabb feladata az volt, hogy a főiskoláról kikerülő fiataloknak olyan terepet kínált, ahol kipróbálhatták magukat a nagyjátékfilm kényszere nélkül. Sőt, meg is vitatták egymás munkáit, csiszoltak, segítettek a másikon. Ma viszont se szakmai-művészi, se produceri téren nincs párbeszéd, nem alakultak ki azok a kapcsolatrendszerek, amelyek régen éppen a kezdő alkotók javát szolgálták. Ez a vita is arra jó, hogy kapcsolatokat teremthessenek egymással a fiatal filmesek, hogy középpontba kerülhessenek értékeikkel, problémáikkal együtt.
Hogyan készül a magyar film?
Erre a kérdésre leginkább a szombat esti produceri beszélgetés keresett választ. (Résztvevői Petrányi Viktória, Durst György, Muhi András, Győri Csilla, Meskó Zsolt és a vitavezető Mispál Attila). Ma Magyarországon - úgy tűnik - véletlenszerűen válik valaki producerré. A filmes finanszírozási rendszer is kusza, kialakulatlan, éppen ezért az idei filmszemle talán egyik legsikeresebb producere, Muhi András úgy érzi, hogy jövőre nem tudná megismételni az idei eredményeket. Megfelelő filmtörvény nélkül olyan bizonytalan helyzet alakul ki évről-évre, hogy az ilyen kisköltségvetésű filmek jövője sem biztosított. Egyáltalán mennyibe kerül ma egy játékfilm? Az optimális költségek (80-120 millió) töredékéből (10-50 millióból) is készülnek játékfilmek. Durst György szerint ezek a nagy számok nem jelentenek semmit, kitalált összegek. Győri Csilla is azon a véleményen van, hogy nem minden film készül napi “profi” árfolyamon. Ennek ellenére a filmekre fordítható összegek kiírásakor olyan kötöttségeket határoznak meg a pályázatalkotók, amelyek eleve kizárják az “alternatív” módon készülő filmek finanszírozását. Bár abban mindenki egyetértett, hogy egyre nagyobb a jelentősége a kis költségvetésű filmeknek, mégis úgy látják, hogy a mai helyzet az alkotók nagyrészt eleve lehetetlen helyzetben hozza. Egyrészt azért, mert a rendező (és a producer) olyan technikai módosításokra kényszerül forgatás közben (pl.: nem 35mm, hanem videó; kameramozgás vagy fix kamera), amelyeket képtelenek ellensúlyozni, vagyis soha nem derül ki, hogy valójában milyen filmet szerette volna alkotója létrehozni. Másrészt fennáll az a veszély, hogy egyes alkotókat eleve a kis költségvetésű kategóriába sorolnak, s onnan soha nem tudnak majd kilépni.
Minden eladó
Egyesek szerint minden azon múlik, hogy milyen hatékonysággal forgalmazzák a filmeket. Igaz - s ebben mindenki egyetértett - Magyarország kis piac lévén nem képes eltartani a saját filmjeit, ezért feltétlenül szükséges külföld felé nyitni. A honi forgalmazásban fellelhető súlyos gondok már a délutáni „generációs” vitában is előkerültek. Az öt jelentős forgalmazó közül csak a Budapest Film foglalkozik rendszeresen a magyar filmmel. A fiatalok filmjei a jó szándék ellenére is csak Budapesten tűnnek fel időnként. Vidékre már technikai okok miatt sem jutnak el. Videóról, rossz minőségben nézhető filmek (mert filmkópiára eleve nincs pénz) nem vehetik fel a versenyt a 10-15 színvonalas kópiával, reklámmal nyomuló külföldi filmekkel. Az OFF fesztivál szervezői a Tilos Rádióval együtt irányítják hamarosan a Blue Box mozit, ahol szándékuk szerint állandóan műsoron lesznek ezek a mostoha sorsra jutott munkák. Ennek legalább örülni kell!
A szombati beszélgetések természetesen nem oldottak meg semmit egy csapásra, de az kiderült, hogy máris lényeges félreértések feszülnek az alkotók között. Törvények, pályázati szövegek, esztétikai kérdések és gyártási lehetőségek dolgában mindenki mást tud, mást ismer. S ahogy a Kezdők+Álmodozók kezdeményezés tagjai tették, a magyar film mai helyzetének jobbítása csak a segítőkész párbeszéden múlik. Ötletek, címek, egyéb segítségek megosztásával, vagy egy szerteágazó vitafórum megszervezésével.
