Szaladják István: Madárszabadító, felhő, szél

Ég és föld összeér

filmhu: Hogyan készült el a Madárszabadító?

Szaladják István: Magyar szinten példátlan összefogás eredményeképpen készülhetett el, tudniillik négy koprodukciós cég vállalt szerepet a filmben - egyelőre. Tárgyaltunk egy orosz féllel is, ez azonban sajnos függőben maradt. A négy koprodukciós partner: Muhi András (Inforg Stúdió), Major István (Filmteam), Csáky Attila (Cameo film), illetve Mécs Mónika és Mesterházi Ernő (M&M film) produkciós cége. Nyugodtan mondhatom, hogy mindnyájuknak nélkülözhetetlen szerepe volt a film létrejöttében. A költségvetés úgy állt össze, hogy a rövidfilmes kuratóriumtól nyertünk kilenc millió forintot, a Történelmi Filmalapítványtól tíz milliót, a többi pénzt pedig a négy koproducer adta össze, s úgy tűnik, hogy külső forrást is sikerült bevonnunk: reményünk van a Matáv támogatásának elnyerésére. A Madárszabadító eredetileg kisjátékfilmként indult, 40-45 percesnek képzeltem, de a forgatás során kiderült, hogy a képek tempója alapján akár nagyjátékfilmmé is kinőheti magát. Persze ez egyáltalán nem biztos, a vágás még előttünk áll.

filmhu: Hajlandó vagy kompromisszumokat kötni annak érdekében, hogy a Madárszabadító elérje egy rendes nagyjátékfilm hosszát?

Sz. I.: Legfontosabb, hogy jó, szép film legyen! Ha a formáját 50 vagy 60 percben adja ki, akkor nem fogom nagyjátékfilm-hosszra vágni. Ha az eredmény ne adj’ isten 68 perc volna, akkor természetesen bevállalom, mert 68 perces filmet nem érdemes csinálni. De a vágószobában még az is kiderülhet, hogy nem jól éreztem, és csak 40 perc van benne, amint azt eredetileg is gondoltam. Azért vagyok bizonytalan a hosszt illetően, mert néha megpróbáltam kilépni a jelenetek hagyományos feldolgozási módjából.

filmhu: Mennyire vagy elégedett a forgatott anyaggal, milyen módosításokat követeltek a körülmények a forgatókönyvhöz képest?

Sz. I.: Tulajdonképpen csak azért vagyok picit elégedetlen, mert az időjárás sok nehézséget okozott. A történetet ragyogó fényben képzeltem, de a rövid forgatási idő miatt sajnos jó néhány jelenetet borúban és esőben kellett fölvennünk. Egyes beállításokat nem is tudtam felvenni. Ha kicsit több mint 12 nap állt volna rendelkezésünkre, alkalmazhattam volna fénydramaturgiát, csak hát sajnos szorított az idő.

filmhu: Azzal, hogy az oroszországi koprodukciós lehetőségek meghiúsulni látszanak, az Orosz-magyar kulturális évvel kapcsolatos rendezvényekkel is megszűnik a viszony?

Sz. I.: Az orosz-magyar kulturális év keretében mindenképpen szeretnénk bemutatni a filmet, függetlenül attól, hogy találunk orosz partnert vagy sem. Ez akkor is egy orosz nyelvű, gyökerét tekintve orosz szellemiségű film, olyannyira, hogy Alekszandr Markov, az Afanaszijt, a zarándokot játszó színész, maga is mélyen hívő ember, mi több a közeljövőben maga is zarándokútra indul. Neki egyébként a film szellemisége ellen nemhogy kifogása nem volt, de feltétlen azonosságot vállalt vele.

filmhu: Elárulsz valamit a történetről, a film világáról?

Sz. I.: A Madárszabadító, felhő, szél orosz nyelvű film, és idehaza felirattal lesz látható. Oroszországban játszódik, s bár nincs meghatározott ideje, szerintem valamikor az 1850-es évek és az 1900-as évek között. A szereplők mindnyájan oroszok, kivéve a főszereplőt. Ő egy örmény festő, Robert Ovakimjan. A parasztfiút Danyiil Oszipov játssza.

A film cselekménye két nyári napot ölel fel, ám elképzelhető, hogy a filmidő másképp adja ki, és többnek, három vagy négy napnak fogjuk érezni.
Egy különös, öntörvényű ember - a Madárszabadító - és egy parasztfiú találkozásáról szól. Mivel útjuk egy irányba vezet, a fiú csatlakozik ehhez furcsa emberhez, majd mikor a közös vándorlás során szóba kerülnek élet és halál kérdései, az áldozathozatal fontossága, a fiú előtt egy új világ nyílik meg.
A Madárszabadító szabad és felszabadult; olyan tudással rendelkező ember, aki túl van a hétköznapi tudat világán.

filmhu: Mi a parasztok szerepe a filmben?

Útjuk egy irányba vezet. Robert Ovakimjan és Danyiil Oszipov

Sz. I.: A madárszabadító kívül áll ezen a világon - helyesebben éppen ő van leginkább benne, de a hétköznapi tudatosság őt képtelen megérteni. A filmben ezt a hétköznapi, előítéletes tudatot a parasztok képviselik. Épp emiatt a madárszabadító létét feleslegesnek tartják, őt magát gyűlölettel, idegenként szemlélik.
 
Voltaképp megértésünk csupán a tudatunk határáig ér el. Ha ez a tudat szűk, ha nem tágítjuk ki, ha az érzékeinket nem tisztítjuk ki, és a „megértéseink” csak nagyon szűk körben következnek be, akkor ellenszenv, ítélet - értem ezen a megítélést is - gyűlölet és ellenségeskedés születik. Így képtelenek vagyunk megérteni egy másfajta gondolkodást, vagy egyáltalán elfogadni a másik lényt, és nem csak azért, mert nem tudunk túllépni a saját korlátainkon, hanem mert legtöbbször nem is akarunk túllépni rajtuk. Nem akarunk szembesülni azzal, hogy magunknak állítottuk föl ezeket a korlátokat, holott pontosan tudjuk, hogy ezen a korláton túl is van világ. A parasztok valójában nem is a madárszabadítót gyűlölik, hanem amit képvisel, azt, ami túl van önmaguk, megértésük korlátain, a szabadságot. Ezeket a korlátokat csak áldozattal lehet túllépni, de ők ezt az áldozatot nem hajlandók meghozni.

Persze hozzá kell tennem, hogy ezt csak most mondom, így egyenesen nincsen benne a filmben, a parasztok inkább epizodisták.

filmhu: Hogyan vetnéd össze az Aranymadárt a Madárszabadítóval?

Sz. I.: A két filmnek alapvetően más a célja. Bármennyire is tagadnám, azért mindkét esetben szerettem volna valamit mondani, illetve elérni a filmmel. Az Aranymadárral egy fényteli halált szerettem volna bemutatni. A Madárszabadítóban nem a halálkép a fontos, hanem valami igazságnak a „lehozása” és közvetítése. Ebben a filmben egy elementáris tapasztalatról, vagy épp egy emberről szeretnék beszélni, aki vagy ami megváltoztathatja az életünket. Esetleg felszabadíthat, megrögzöttségeket oldozhat fel. Azt hiszem mindannyiunk életében vannak ilyen emberek, vagy kellett, hogy legyenek, ha észrevettük őket. S egy ilyen tapasztalat is meglephet, eljöhet, mert mindig itt van, épp mellettünk. Az lenne a jó, ha a Madárszabadító hírhozó lenne, közvetítene valami olyat, ami jelen van a világban, csak nem vesszük észre, mert nem figyelünk rá - mint a madarak üzenete. Az Aranymadár célja a fényteli halál leírása volt, a Madárszabadító célja már inkább egyfajta szolgálat.

filmhu: Keleti filozófia hatása érződik az Aranymadáron és a Madárszabadítón is, a közeg mégis jellegzetesen európai. Hogyan fér meg egymással a két kultúrkör, hogyan reagálnak egymásra?

Sz. I.: Pontosítok; nem filozófiát mondanék, hanem „élethez való hozzáállást”. Természetesen más a két közeg, de - maradva a Madárszabadítónál - Oroszország sokkal de sokkal keletibb világ Európánál. Az orosz emberek léthez való hozzáállása, a transzcendentalitás iránt való érzéke, spiritualitása is sokkal keletibb, és jóval mélyebb, mint a mienk. Ezért is helyeztem a filmet ebbe a közegbe.
 
Azonban feltétlenül el kell mondanom, hogy a dolgok közti különbségek és megnevezések látszólagosak. Valójában mindenhol ugyanarról beszélünk, csak egy kicsit más megközelítésben, más nyelven. Közhellyel élve: „Minden út a hegy csúcsára vezet”, tehát a különbség nem különbség, inkább azonosság, és úgy vélem, mi több hiszek benne, hogy ez a fajta léthez való hozzáállás fölszívja a kulturális különbségeket.

filmhu: Ezek a különbségek, vagy ez a fajta azonosság hogyan nyilvánul meg az orosz tájban?

Sz. I.: A Madárszabadító azért játszódik ebben a tájban, és azért beszél orosz nyelven, mert abban a kulturális közegben hosszú ideig léteztek magányos vándorok, létezett zarándoklat, mi több, a zarándoklat a mai napig is létezik. A mi kulturális környezetünkben már réges-régen kihalt ez a rítus. Spanyolországban volna még elképzelhető a film, ahol szintén létezik zarándoklat, de hozzám mindenképpen közelebb áll az orosz kultúra, arról nem is beszélve, hogy a film zenéjét orosz nyelvű zarándok-énekekből szeretném összeállítani.

filmhu: Bárminemű spiritualitást a lehető legnehezebb filmen közvetíteni a képek konkrétsága miatt. Te hogyan találtál rá a saját „spirituális terepedre”, a tájra, búzára, felhőre, szélre, fákra?

Sz. I.:  Ahol felnőttem, az ég a földdel összeér. És ebben a térben a magány nem az elszigetelődés magánya, hanem a lenyűgöző megértésé. Egyedül vagy, de ott megszűnik a magány, mert megérted a helyed az ég alatt.  Bár a Madárszabadító vizuális közegét tekintve nem annyira sík, sokkal inkább dombvidéken játszódik, de engem ez esetben az itt fellelt kalászerdő, az ég, és a két emberi alak találkozása vonzott igazán. Más szemszögből nézve mindig szerettem az egyszerűt, világosat, tisztát, a kevés elemből álló képeket. Ég, föld, ember; ég, föld, fa, ember. Szerettem volna egy szép filmet csinálni.

filmhu: Lehet manapság olyan tiszta zenét írni, ami passzol ehhez a világhoz?

Sz. I.: Ez majdhogynem a film kulcskérdésének bizonyul. Meggyőződésem, hogy az, aki nem rendelkezik spirituális tapasztalattal, de legalábbis gyakorlattal, ilyen tisztaságú zenét, mint amiket használni szeretnék, nem képes írni. Függetlenül attól, mekkora művész az illető, az alkotásán mindenképp foltot hagy az élete. Manapság lehetetlen olyan tiszta zenét komponálni, mint azok a XV-XVII. századi zarándokénekek, amiket választottam, hacsak nem olyasvalaki írja, aki teszem azt maga is zarándok.

filmhu: Hogyan hangolod össze a zene és a képek tempóját?

A korláton túl is van világ. Robert Ovakimjan

Sz. I.: Nagyon nehéz összehangolni a kettőt. Előre tudtam, hogy mit szeretnék felhasználni, viszont a forgatáson nem hallgathattam az anyagot, s olykor a tempót sajnos el is tévesztettem. Nem vagyok benne biztos, hogy amit eredetileg elképzeltem fel tudom majd használni a filmben. Persze lehetséges, hogy a vágás során egymásra talál a film az eredeti zenével - remélem, így lesz. Vannak eszközök, amelyek segítségével a képek és a zene tempója alakítható, de azt is el tudom képzelni, hogy nem pusztán tempó-kérdésről van szó, hanem másról. A képeknek legalább olyan tisztáknak, világosaknak kell lenniük, mint a zene, és könnyen lehet, hogy sem a képek, sem az én lelkem nem olyan tiszták, hogy a film elbírja ezt a fajta zenei hangzást.

filmhu: Milyen volt Gózon Franciscóval dolgozni? Nem okozott feszültséget, hogy alapvetően magad is operatőr vagy?

Sz. I.: Alapvetően? Alapvetően szabadok vagyunk. De visszatérve: Francisco a barátom, érti s érzi azt a világot, amit szeretnék létrehozni, ezért maximálisan alárendelte magát az elképzeléseimnek. Természetesen tett javaslatokat, amiket olykor megfogadtam, olykor nem, sokszor kérdeztem is, tehát nagyon harmonikusan dolgoztunk együtt. Neki sokkal nehezebb dolga volt, mert alkalmazkodnia kellett hozzám, ám ezt minden nehézség nélkül meg tudta tenni, egyrészt a barátság okán, másrészt Ő is nagyon hitt a filmben.

filmhu: És a színészvezetés terén mik voltak a tapasztalataid? Az Aranymadárban a narrációból fakadóan minimális feladatod volt e téren, most viszont mindjárt orosz nyelven kellett instruálnod.

Sz. I.: A Madárszabadítóban tolmács segítségével vezettem a színészeket, épp ezért nagyon kellett figyelnem, hogy mindig pontos legyek. Nem árt tudni, hogy mindössze tizenkét nap volt a forgatási idő, ami egy 70 percesnek képzelt film esetében eléggé feszes intervallum. Többek között azért is kértem fel Franciscót, mert egyedül nem bírtam volna el a rendezés, a kamera és a színészvezetés együttes terhét.

filmhu: Ez a történet teátrális, vagy eszköztelen színészi játékot igényelt?

Sz.I.: Én az utóbbit szeretem, az alkatomhoz ez áll közel, ezért a főszereplő felépítésénél is erre törekedtem. Egyébiránt - minthogy festőművész az illető -, eleve nem is tudott volna látványos eszközökkel operálni, valószínűleg hamisnak éreztem volna.

A kisfiút a maga természetességében szerettem volna viszontlátni a vásznon, és úgy érzem, sikerült is hoznia magát.

filmhu: Lassan azt mondhatjuk, hogy Európában kisajátítod a tájat, amelyben a filmjeid játszódnak. Mik a további terveid? A továbbiakban is felhasználod, vagy egy ideig pihenteted a kalászerdőt?

Sz. I.: Ezt a világot valóban a magaménak érzem, nem is akarok elszakadni tőle. Van egy nagy lovagfilm-tervem, aminek egyik oldala szintén ez a napos, fényteli, búzaföldekkel szegélyezett világ, a másik oldal már inkább a komplementere, sötét fenyvesekkel. De ez még nagyon messze van…
A Bíbortekercs című szamurájfilm-tervem is hasonló, csak ott ugyanez a világ rizsföldekre van átültetve. Az igazság az, hogy még nem ismerem elég jól a koreai illetve a japán tájat, de biztos vagyok benne, hogy ott is meg fogom találni a kontrasztot a világosabb búza, rizs és ég, valamint a hegyek között.
A legfontosabbnak minden esetben a fényt, fényteliséget tartom. Ha valamihez, ehhez biztosan mindig ragaszkodni fogok.