Szász János: Ópium
Homályzóna
A Csáth Géza specialistának (Witman fiúk) tekinthető Szász János új moziját ismét az orvos-író, gyakorló pszichiáter művei inspirálták. Az Ópium Csáth azonos című novelláján és két naplón, az író saját életére vonatkozó feljegyzésein, valamint egy olyan íráson alapul (Egy elmebeteg nő naplója), mely egyszerre szépirodalom és kórrajz, egy pszichiátriai beteg, S. G. kisasszony esettanulmánya.
 |
| A maga módján orvos és páciens egyaránt függő |
Szász a három művet professzionális módon rakta össze. A film fogaskerekei tökéletesen illeszkednek egymáshoz, az írásokból csak annyi és ott hangzik el, amennyi a dialógusokhoz, a történetvezetéshez feltétlenül szükséges – a szereplők szájából, értő narrációjában természetesnek hat minden mondat. Nem szöveghű irodalmi adaptáció és nem is életrajzi film hát ez a mozi, hanem olyan fikció, amely Csáth klasszikus műveit gondolja tovább, azokból kerekít ki egy olyan történetet, amely akár így is eshetett volna.
A film főszereplője, a pszichiáter Dr. Brenner József (Ulrich Thomsen) 1913-ban munkát vállal egy elmegyógyintézetben. Az intézet Moravcsik doktor (László Zsolt) vezetésével a konzervatív pszichiátria híve; hidegzuhany, elektrosokk, izoláció, ha ismerik is hírből a pszichiátria legújabb eredményeit – a beszédterápián, a múlt feltérképezésén alapuló pszichoanalízist – mindenképpen fenntartásokkal kezelik. Brenner nem csupán az új iskola híveként lóg ki a környezetből, hanem annak köszönhetően is, hogy van egy másik élete, mi több, másik két élete: íróként, novellistakánt is ismert, ráadásul ópiumfüggő.
A kórház egyik kezeltje, Klein Gizella (Kirsti Stubö) hamar felkelti doktorunk érdeklődését –a nő szép is, mi több grafomán, mely tény az éppen alkotói válsággal küszködő orvost tökéletesen lenyűgözi; míg ő hónapok óta képtelen egy épkézláb mondatot papírra vetni, páciense megszállottan írja tele naplóját arról a „Lényről, aki felágaskodik benne”. Szász mozijának a címe mindkét főszereplőre utal hát – a maga módján orvos és páciens egyaránt függő; csak míg Brennert a drogok repítik egy más világba, kezeltje az írásban talál megnyugvást, az állandó körmölés oldja csupán a feszültségét.
 |
| Thomsen és Stubö tökéletes választás a főszerepekre |
A biztonságos határokat mindkét hősünk átlépi – az őrület, a kábítószer-függőség, valamint az az erotikától terhelt, kiszolgáltatottságon alapuló viszony, mely orvos és páciens között formálódik, majd beteljesedik, komoly erkölcsi kérdéseket vet fel. A mozi a plágium problematikáját is megpendíti – Brenner saját írásaihoz a lány naplóiból meríti az inspirációt; az esetleges következményekkel nem törődve Gizellát nem csupán nőként, de múzsaként is kihasználja. Szász mégsem prédikál, nem alkot értékítéletet, egyszerűen csak ábrázol – a néző maga döntheti el, hogy hogyan viszonyul a film két, sötét oldalt megjárt karakteréhez.
Thomsen és Stubö tökéletes választás a főszerepekre – míg a Brennert alakító Dogma-színész visszafogott, férfias precizitással játszik, a színésznő olyan intenzív fájdalmat jelenít meg a vásznon, amely egy percre sem csúszik át a teatralitásba. A színészi játék mellett a mozi másik intenzív hatása a képek erejében rejlik – a Moravcsik-klinika idejétmúlt, ijesztő orvosi gépei (Szöllősi Géza art designer munkái), a klinika helyszínéül szolgáló komáromi Monostori-erőd, a környező erdő Máthé Tibor operatőr képein az első pillanatoktól kezdve valósággal beszippantják a nézőt.
 |
| A Moravcsik-klinika idejétmúlt, ijesztő orvosi gépei Szöllősi Géza art designer munkái - fotó: Szandtner Dániel |
Egységes, minden ízében átgondolt film az Ópium, melyben minden motívum, a zenék kiválasztástól kezdve, a gondosan szerkesztett irodalmi szövegeken át a mellékszereplők színészi játékáig a helyén van. Szász méltán lehet büszke rá.
