Sziget 3 – parttalan dumák, karakán muzsikák

Bizony első napi fáradalmaim után az utolsó perceket is kihasználtam a pihenésre mielőtt ismét elkezdtem volna rúgni a Sziget porát. Így volt már délután öt óra is mire betévedtem a Magic Mirror Sátorba. A Nicsen nekem vágyam semmi utolsó percein tűnődve vártam ott egy nagy beszélgetésre a filmről, vártam a Barátok közt Misijét, vártam Mundruczó Kornélt, s egyre világosabbá vált ebből számomra, hogy itt valamiképpen megpróbálják majd összeegyeztetni a mozgóképet a melegek oly sok vihart kavart sátrának szellemével. Ám se Misit, se Kornélt nem kaptam, beértem hát Durst György producerrel, Königer Miklós Berlinbe szakadt filmrendezővel és Madamme Kioval, a plusz két mázsás kategóriában induló travesztivel. Az Albert Györgyi moderálta diskurzusba meglehetős nehéz volt mindhárom résztvevőt értelmesen bekapcsolni, utóbbiak önhibáján kívül, hisz csakhamar kiderült, nincs téma a levegőben, volt ott szó mindenről, a másság elfogadásáról, Berlin helyzetéről a világ metropoliszainak élbolyában, és arról, hogy milyen semmi pénzből filmet csinálni. Az ott eltöltött félóra számomra egyetlen hasznos tanulsága: a traveszti nem egyenlő a transzvesztivel, míg előbbi csak beöltözik nőnek, addig utóbbi nőként is él. Miután Kio és Königer idő előtt távozott, én is jobbnak láttam hasonlóan cselekedni.

Míg a Nagyszínpad felé poroszkáltam, összefutottam a szintén témahiányban szenvedő Sziget-híradós ismerőseimmel, ledugtam hát fejemet a legközelebbi TOI-TOI WC ürítőnyílásán, hogy jobb kedvre derítsem őket. Hiába szemeztem azonban néhány pillanatig különféle alsótáji végtermékek válogatott darabjaival, a produkcióm nem aratott osztatlan sikert barátaim körében, minthogy nem bélsártól csöpögő ajkakkal vigyorogtam bele kamerájukba, miután a mélyszondázásból kiemeltem koponyámat. Én azonban nem csüggedtem, rendíthetetlenül törtem tovább minden Sziget-színpadok legnagyobbika felé, s meg is lett a jutalmam. Egy rendkívül hangos Noir Désir koncertet találtam ott, és a francia alter rock veteránjainak sanzonpunkja az első meggyőző nagyszínpadi produkciónak bizonyult számomra az idén. Pedig ekkor még csak nem is tudtam, hogy ez a nap általam látott koncertjei közül a legkevésbé izgalmas, ugyanis erőt vettem magamon, otthagytam a gallokat, hogy a rockabilly nemzetközi nyelvén görgető honfitársaimból is elcsípjek még valamit a Wanted Sátorban. A Mistery Gang a 2001-es Sziget „so far” legtutibb buliját nyomta, mikor én odaérkeztem. Gyorsan le is parkoltam a nyakkendős trió B-középje mögé, és csak néztem a kőkemény jampecokat, ahogy pörgetik a csajokat. Tetkó, barkó, pomádé, felhajtott gallér és leopárdmintás cipő, ahogy az elvárható.

Felvillanyozott hangulatban értem így az ÉS Sátorba, és itt is táncra leltem. Csak az a baj, hogy itt ültek, és beszéltek róla. Grunwalsky Ferenc és Bozsik Yvette többnyire csak hallgatták Rényi András esztéta és koreográfus értelmes, ámde nem túl érdekfeszítő fejtegetéseit a test kifejező képességéről s korunk növekvő testkultuszáról. Közben a közönség közt helyett foglaló Jancsó (80) Miklós picit csajozott, picit mérges volt, majd elvonult. Megnéztem, hogy hová. A Magyar Hírlap Szabadiskolájában akadtam rá, ahol az öreg már javában „hisztorizott”. Mikor végre Kamondi Zoltánhoz került a szó, ő nyomban elkezdte generációjának szokásos kesergését, és a politikára terelte a szót, erre azonban Miki bácsi hamar leteremtette: francba a politikával, a film a vásznon van, végül közölte, hogy valamennyien gyilkosok vagyunk, és visszavonult az ÉS Sátorba. Az öreg távoztával hallatlan űr támadt a sátorban, szerencsétlen moderátor próbált mondatokat fűzni, csak éppen kérdéseket nem volt képes megfogalmazni – s az űrben keletkezett vákuum szép lassan kiszippantotta a hallgatóságot is. Mágnesként követtem hát Jancsót vissza az ÉS Sátorba, hogy belefüleljek, hogy tud beszélgetni Jancsó, Grunwalsky és Vágvölgyi B. András a filmről. Megint csak egy jó nagy általános téma – egy újabb parttalan disputa. Minthogy ez már a negyedik volt aznap, jobbnak láttam lemondani elmém mozgatásáról, s inkább átadtam magam az auditív örömöknek.

Ismét megvolt a böjtje annak, hogy jól végződhessen a Sziget-napom, hisz az utóbbi év legnagyobb felfedezettje, a Bérczesi Róbert vezette Hiperkarma csak jó háromnegyed órás késés után kezdte el koncertjét az Est Színpadon. Az eredmény felemás volt: egy részről unalmas, okoskodó szövegekkel telített, egymásra hajazó, lassúcska nótákat hallhattunk, más részről olyan szinten elmés groove-okra építő pörgős dalokon táthattuk a szánkat, hogy végül elfeledhettük a vértelen nóták minden negatívumát, s beigazolódni látszott Bérczesi egyedülálló tehetsége az eredetiségre nem nagyon hajlamos magyar zenei szcénában. A Hiperkarmát azonban nem élvezhettem végig, mert az én karmám másfelé vezetett tovább. Végre elbandukoltam a mindentől távoli perifériára szorított Metál Színpadhoz. A Sziget-színpadok fekete bárányát eldugottsága ellenére a kemény zene elkötelezett híveinek hihetetlen méretű és hangulatú tábora töltötte meg az Ignite koncertjén. A Téglás Zoli vezette kaliforniai banda az Offspringhez hasonlítható profi hardcore-punkban nyomult, a példaként felemlített együttes zenéjének minden nyállal dúsított limonádé jellege nélkül. Mikor aztán az Atlanti-óceán partjára szakadt hazánkfia és bandája zárónótaként előadta a „A csitári hegyek alatt…” kezdetű népdalunk HC-feldolgozását, a hazafias közönség lenyűgöző tombolásba kezdett (stage diving, lábdobogás, húszezer ember egyszerre énekel és hasonlók). Nemzeti öntudattól dagadó keblekkel, kifejezetten elégedetten tértem hát haza a Szigetről péntek éjjel abban a hitben megacélosodva, hogy érdemes lesz ide visszatérni az elkövetkező napokban is.


<sub>lag

(Sziget-fotók: Gőzsy Kati)</sub>