Szirmai Márton: „Egy nagyjátékfilm árából negyven kisjátékfilm kihozható"

Interjú a Legenda rendezőjével

 

filmhu: Legenda című kisfilmed kísérőfilmként megy a mozikban, az Együtt az ég alatt című német film előtt, ami nem gyakori jelenség. Miért érzed mégis indokolatlanul nagynak a felhajtást, ami övezi ezt a filmet?

Szirmai Márton: Gondolom, ezt azért kérdezed, mert furcsán reagáltam az interjú felkérésre. Szerintem ez inkább alkati kérdés, én nem szeretek szerepelni. Ehhez képest most szinte egy időben jelenik meg velem interjú a Fimvilágban, a Filmkultúrában és a Mozinetben is. Örülök, ha hírt adnak a filmemről, de magamról nem szeretek beszélni, nem tartom magam annyira érdekesnek attól, hogy csináltam egy érdekesebb filmet.

filmhu: A XV. kerületi Csokonai Művelődési Központ gyártási pályázatán nyert megosztott fődíjat Legenda című filmed terve. Mióta hevert a fiókban ez a történet?

Sz.M.: Ennek korábbi verziójával több ízben pályáztam az MMKA-hoz, a tervek szerint ez lett volna életem második kisfilmje. Mindenféle műfajjal próbálkoztunk, volt animációs és dokumentarista verzió is. A Csokonai és annak vezetője, Tóth Lajos jóvoltából valósulhatott meg végül ez a film. Lajos egy ’bolond’ ember, egy olyan művház vezetője, ahol meglehetősen burjánzó a kulturális élet. Neki valamiért fontos a kisjátékfilm, mint műfaj, ami annak tükrében érdekes, hogy két éve nem írnak ki  kisfilmes pályázatot Magyarországon. Valószínűleg Lajos ezt nem vezette le, de azt állítom, hogy egy kisfilm jövedelmezőbb lehet, mint egy nagyjátékfilm – és korántsem ’közpénz elherdálás’, aminek sokan tekintik. (A Rákospalotai önkormányzat idén is kiírta kisjátékfilmes pályázatát. - szerk.)

Szirmai Márton (fotó: Valuska Gábor)

filmhu: Hogyan térül meg egy kisfilm?

Sz.M.: Egy nagyjátékfilm árából negyven kisjátékfilm kihozható. Ha negyvenből csak egy van olyan jó, hogy világhírű lesz – mint a Maestro vagy a Before dawn – akkor ez sokkal nagyobb hírverést csinál az országnak, mint egy nagyjátékfilm. Fajlagosan sokkal több köztük a sikeres alkotás. Szerethető műfaj, terjed a neten, és adók formájában hosszútávon meg is térül. Per pillanat pénzügyileg és kulturálisan is jó befektetés lenne az államnak, nem meglepő tehát, hogy ellehetetleníti.

filmhu: A Művháztól kapott 500 ezer forint támogatás volt az összköltségvetése a Legendának?

Sz.M.: Igen. Ha nincs sok pénz egy filmre, akkor úgy kell tárgyalni a stábtagokkal, színészekkel, hogy ezt őszintén elmondjuk: jöjjön kevés pénzért, vagy jöjjön ingyen. Hogy kijöttünk a pénzből, az nagy részben Naszódi Katinak köszönhető, aki egy ragyogó gyártásvezető. Életemben nem találkoztam még ilyen fegyelmezett gyártásvezetővel – ha a megkérdezése nélkül 500 forinttal túlléptük a költségvetést, akkor leszúrt, hogy ezt meg kell beszélnünk előre, hiszen így kevesebb pénz jut majd valamire. Így fértünk bele a költségvetésbe, de ez nem jelenti azt, hogy ennyiből leforgatható ez a film. A Szalontüdő is egymillióból készült, de egy évvel később nem tudtam volna ezt összehozni, mert az embereknek el kell felejteniük, hogy mennyit szívtak velem, ráadásul sokan tök ingyen.... (nevet)

Tímár Éva a Legendában

filmhu: Stábtagjaid nagyjából állandóak és követhetőek, viszont színészválasztási metódusod kívülről meglehetősen rapszódikusnak tűnik. Kíváncsi lennék rá, hogy miért lett a Szalontüdő főszereplője Ascher Tamás rendező, vagy hogyan lesz Anger Zsoltból, Hajdu Szabolcsból vagy Török-Illés Orsolyából statiszta?

Sz.M.: Nincs e-mögött tudatos döntés vagy marketingstratégia – meg van írva két-három figura, és ezekhez kell olyan arcokat keresni, akik nem lesznek hiteltelenek az adott szerepben. Akkoriban készítettem egy fotó-adatbázist, amelyben színházi súgótól kezdve sokféle ember ’megfordult’ – a Szalontüdő szakadt figurájára három megfelelő embert találtam ebben az adatbázisban, és már csak a geg kedvéért is Aschert választottam a szerepre. A Legenda nehezebb ügy volt, mert idősek a szereplők – Magyarországon nem könnyű idős színészeket találni. Tímár Éva szerencsére rögtön elvállalta a szerepet, így hozzá kellett férjet keresni. Hajdu Szabolcs karaktere megegyezett azzal, aki a fejemben volt a 30-as bohém képzőművész tanár szerepére és rá is ért a forgatás napján, ami egy vasárnapra esett, szóval be lehetett rántani a feleségét, Török-Illyést Orsolyát és a gyerekeket is.

filmhu: Tímár Évának voltak aggályai?

Sz.M.: Leültünk egy padra, elolvasta a másfél oldalas forgatókönyvet, és elmesélte, hogy most jön egy társulati ülésről, és pont úgy érzi magát, mint a Legenda főszereplője. Hogy róla szól ez a film. A film egy reális hazai életmodellt mutat be – szomorú, hogy valóban ez a realitás. A történet egyben egy városi legenda, amit tíz éve hallottam. Próbáltam felkutatni a valódi rajztanárnőt, kerestem is egy hónapig anno, de sajnos nem sikerült megtalálnom.

Szirmai Márton (fotó: Valuska Gábor)

filmhu: Nem jellemző rád a drámai hangvétel, sokkal inkább a távolságtartó, kissé groteszk fogalmazásmód. Mégis, ebben a történetben a drámaisága fogott meg?

Sz.M.: Amikor 3-4 éve megírtam ezt a forgatókönyvet, egészen mást láttam bele, mint ma. Kicsit komplexebb lett a történet, hiszen a személyes drámán túl a szerelemről is szól, és a kis hazugságokról. Nem Magyarország társadalmi problémáinak a halmaza foglalkoztat, pusztán hallottam tíz éve egy történetet, ami megérintett, és volt róla egy vízióm, amely egy 5-10 perces, csattanós történetben elmesélhető.

filmhu: Ha valóban nem érdekelnek a szociális problémák, hogy van energiád éveken át, szerelemből dokumentumfilmeket forgatni?

Sz.M.: Erről nem szokás beszélni, de alapvetően az ember azért csinál filmet, hogy neki jó legyen. Ha az ismerőseimnek, a családomnak tetszik, vagy ha a nézőknek örömet okozok, természetesen az is visszahat rám, de az alapmotiváció a saját magamnak való örömszerzés, szellemi kielégülés – hiszen ösztönlények vagyunk. Ha a Süllyedő falu című filmnél az motivált volna, hogy segítsem az ott élőket abban, hogy pénzt szerezzenek, nem biztos, hogy nekifogtam volna, mert ennek semmi értelme. Az motivál, hogy el tudjam mesélni, eljusson minél több emberhez, és, ha nem is pont Meggyesbodzás profitál ebből, de talán tíz év múlva valakiknek eszükbe jut majd egy döntéshelyzetben ez a történet. Ez egy nagyon áttételes asszociáció. A dráma, meg a társadalmi probléma ilyen módon bennem van, ezekről készítek filmet, de nem ezek megoldása a filmek célja. Ez túlságosan naiv elképzelés lenne. A játékfilm tervem például egy zsánerfilm, egy vígjáték – noha természetesen ennek is vannak mélyebb rétegei.

Kun Vilmos a Legendában

filmhu: Mennyi energiád jut arra, hogy a Legenda útját egyengesd?

Sz.M.: Ha azt kérdezed, hogy a munkám mellett jut-e rá időm, akkor a válasz egy határozott igen. Ez egy kötelező kör, ezt senki nem csinálja meg helyettem, erre rá kell szánni havi két napot. Bevittem a Magyar Filmunióba is egy fesztivál listát, ott a 100 fesztiválból négyet jelöltek be, hogy oda nevezik a filmet, a többinél ezt én intézem.  Minden lehetőséget meg kell ragadnom, hogy a film minél több emberhez eljuthasson. Idővel nyilván a netre is feltesszük.

filmhu: Mesélsz kicsit az NKA-nál támogatást nyert animációdról?

SZ.M.: Találkoztam egy grafikuslány, Agócs Írisz munkáival, aki ugyan filmben még nem dolgozott, de nagyon tehetséges illusztrátor. Őt kértem meg, hogy dolgozzon ezen a tíz perces történeten, amely azt boncolgatja, mi történik a mesefigurákkal az ismert történetük után. Tóth Barna producer szárnyai alatt álltunk össze egy-két MOME hallgató részvételével, így pályáztunk több helyre és kaptunk végül az NKA-tól egy szerény összeget.

Agócs Írisz vázlata a készülő animációhoz

filmhu: Van most megvalósításra váró dokumentumfilm terved?

Sz.M.: Igen. Például statisztikailag bizonyítható, hogy Magyarország a legszomorúbb ország a világon. Évek óta vezetjük a mezőnyt, bár tavaly japán megelőzött minket. Én viszont nem érzem annyira szomorúnak magam, mint ahogyan azt a statisztikusok állítják rólam, mint magyar állampolgárról.  Ez az ellentmondás foglalkoztat. Ha valami érdekes Magyarország kapcsán egy külföldi néző számára, az az, ha valamiben legek vagyunk. Engem ennek a témának az ironikus, esszéisztikus feldogozása érdekel, egy gondolkodós, több műfajt felvonultató filmet el tudnék képzelni, amelynek egy verziója már papírra van vetve.

filmhu: Hogy látod Magyarországon a kisfilmtámogatás jövőjét?

Sz.M.: Mostanában nem foglalkoztam ezzel, mert lefoglalnak a folyamatban lévő dolgok, de például a Csokonai Művelődési Ház ismét ki fog írni egy pályázatot, ez ott most már hagyomány. Hozzá kell tennem, hogy van Budapesten ez a kis isten háta mögötti művelődési ház, amely pont úgy bonyolítja a pályáztatást, ahogyan egy európai országban kellene: van egy független zsűri, jeligések a  pályázatok, és az általuk jónak tartott néhány forgatókönyv alkotóit behívták és elbeszélgettek velük, majd hosszas vita során döntötték el, hogy kit támogassanak, melyik film mennyi pénzből készülhet el. A Művelődési Ház segítette az elkészült filmek PR-ját, egyengette a további sorsukat – egy gyártócéget nem láttam még Magyarországon ennyire lelkesnek, mint őket. Ezen túl nem látok semmi esélyt arra, hogy helyreálljon a kisfilmtámogatási rendszer, hiszen az NKA-nál épp most szűnt meg ez a rovat, az NMHH sem foglalkozik ennek a műfajnak a támogatásával és nem gondolom, hogy bárki a közeljövőben megérti, hogy az utánpótlás sorsa forog kockán. Nekem most nincs okom panaszra, de az, hogy Szimler Bálint, Reisz Gábor vagy Simonyi Balázs és sok más tehetség nem készíthet kisfilmet – az egy elmaradt kulturális haszon, amely számokban kifejezhetetlen. Azt persze azért kipróbálnám egyszer, hogy milyen, ha van a költségvetésben egy rendező rovat, és egy saját film kivételesen nem viszi a pénzt...