Szomorú vasárnap

Titanic hajónapló 4.

Atom Egoyan, Jean-Paul Civeyrac, Jacques Rivette – három rendező négy filmje tette igen szomorúvá és fárasztóvá az első vasárnapot a Titanic Fesztiválon. Az örmény származású Egoyan, aki kiváló filmjeivel (A kárbecslő, Exotica, Felícia utazása etc.) már nem egyszer bizonyította rátermettségét, új mozijával, az Ararát című filmmel meglehetősen melléfogott.

Az örmény történelem egyik legsötétebb időszakát és annak mai napig tartó hatását bemutató film, sokat markolt, de annál kevesebbet fogott. A filmben főszerepet alakító két család, melyeknek sorsán keresztül feltárul az örmény történelem, pont olyan laza szállal kapcsolódik egymáshoz, mint a történelmi múlt és kortárs időszak jelenetekre szakadó, egységes film benyomását a legnagyobb jóindulattal sem keltő mozi képei.

Raffi és a nyugdíj előtt álló David a vámnál találkozik egymással, az előbbi egy, a török nagykövet elleni merényletben életét vesztő örmény szabadságharcos fia, az utóbbi pedig vámtiszt. Beszélgetésük során tárul fel a két család tagjainak lazán összefüggő személyes sorsa, flashbackek formájában pedig a sorsukat alakító örmény-török művészet és történelem. Raffi anyját, a híres művészettörténészt, aki egy híres örmény festő örökségének kutatója (a festő megszállottan festegetve néhány múltidéző kép erejéig maga is megjelenik a filmen), szakértőnek kérik fel egy, az örmény történelemről forgatott filmhez, mely a törökök örmények ellen elkövetett népirtását igyekszik bemutatni. A török származású David fia, színészként vesz részt a forgatáson, ahol egy gaz muzulmán hálás szerepét formálhatja meg…  

A film tankönyvízű, patetikus és dramaturgiai hibáktól sem mentes – kusza, egymásba gabalyodó személyes sorsokon, a filmforgatás hosszú jelenetein, a vámnál folytatott történelemórán és az örmény múltból felvillanó flashbackeken keresztül próbálja kollektív emlékezésre és bűntudatra bírni egyre fáradtabb nézőjét, aki sajnos a csábításnak könnyedén ellen tud állni.

Nem kevésbé kimerítő próbálkozás a francia Jean-Paul Civeyrac két filmjének, a Fantomok és a Ha a férfi gyengéden szeret… c. alkotásoknak a befogadása sem. Mindkét film egzisztenciális kérdéseket feszeget néhány bonyolult párkapcsolat feltárásának ürügyén –a művészieskedőre fazonírozott képnyelv, a hosszú, lírainak szánt, komolyzenével aláfestett snittek azonban hiteltelenné teszik még az elgondolkodtató tartalmat is.

A Fantomok mai Párizsában rejtélyes eltűnések nyugtalanítják a lakosságot. A halottjával társalgó Mouche, a volt szerelme szellemével küszködő Antoine és a többi szereplő életében néhány elfeledett, a múltból felbukkanó szereplő jelenlétén keresztül lassan világossá válik, hogy az eltűnés a film központi metaforája, és az egyetemes ember sorsot hivatott bemutatni. A mindennapjainkban valamikor központi szerepet játszó barátok, szerelmek egy szép napon mind szellemi, mind emocionális, mind pedig fizikai értelmében eltűnnek az életünkből. És az alól fájó, de egyikünk sem kivétel.

Civeyrac másik filmjének, a Ha a férfi gyengéden szeret… c. mozinak a hőse, Raoul lánglelkű költőként a szerelembe szerelmes. Kétségbeesetten keresi állandó vonzalma tárgyát, míg egy szép napon megismerkedik a halállal már jegyességet kötött, kábítószeres Jeanne-nel, akivel hiszi, megtapasztalhatja az igaz szerelmet. A film kettőjük vergődését mutatja be, mely végül a lány halálával végződik. A film a Fantomoknál feszesebb ritmusú, rövidebb mozi egy tartós és mély érzelmekre képtelen hősről és annak hasonló érzelmi zavarokkal küszködő környezetéről.

Jóval távolságtartóbb és ironikusabb szemléletű film Jacques Rivette Ki tudja… c. filmje, mely szintén néhány egymásba bonyolódó párkapcsolaton keresztül bontogatja hősei szemünk láttára formálódó, végül azonban változatlannak bizonyuló sorsát. A film első párja, a színész és a színésznő egy turné során érkezik Párizsba. A színésznő volt kedvesét keresi fel, míg a színész egy Pirandello-kézirat kutatása kapcsán egy bájos, fiatal könyvtároslányt. A szálak és az érzelmek egyre bonyolódnak, idővel kiderül, Párizs egy nagy falu, a könyvtároslány féltestvére a színésznő volt kedvese jelenlegi feleségének udvarol.

Rivette filmje a maga embert próbáló 150 percével, dramaturgiai baklövései ellenére is a nap „fénypontja” volt. Igaz, keresés-motívumával és a színház-a-filmben metaszituációjával, a Ki tudja… sem a filmművészet csúcsa, sokkal inkább a posztmodern művészetfelfogás jól fejlett állatorvosi lova.