„Térképek, tervrajzok, diagramok”
Peter Greenaway
Ahogy egy enciklopédista provokatőrhöz illik, interjújában Peter Greenaway ismét a film elmulasztott lehetőségeiről és új kifejezési módok születéséről értekezik, kímélet nélkül.
filmhu: A festészettel is foglalkozó nemzetközi hírű filmrendezők egyike, David Lynch úgy fogalmaz, amikor fest, „hívatlanul előbukkanó képeket ragad meg és rögzít”. Számára a folyamat „akció és reakció a festékkel”, amelyben kevés a tudatosság. Ön ezzel szemben azt vallja, festményei egy „több fronton folytatott spekulatív vizsgálódás részei”. Egyértelműen előre kitervelt, intellektuális tanulmányokról beszélhetünk?
Peter Greenaway: Aki ismeri a filmjeimet, láthatja, hogy nagyon tudatos munkák, hogy úgy mondjam, művileg megkonstruáltak. Jóllehet képtelenség mindenre kiterjedő felügyeletet gyakorolni, gyakran felrótták már nekem, hogy szinte mániákusan törekszem az alkotás minden részletének kézben tartására. Ez nyilvánvalóan a természetemből adódó vonás, ugyanakkor azért is járok el így, mert a film szerintem mérhetetlenül mesterséges műfaj.
Elmondható, hogy angol hátterem ellenére nem érdekel különösebben a naturalizmus és a realizmus, ami az angol televíziót és filmművészetet általánosan uralja. Gondoljunk csak az angol film utóbbi nagyjaira, például Ken Loachra, Mike Leigh-re, ők is ezt a vonulatot képviselik. Számomra ez nem kifejezetten érdekes, sőt némileg antagonisztikusnak találom, mert a film szerintem nem valósíthatja meg teljesen a naturalizmus vagy realizmus gondolatkörét, lévén annyira mesterséges médium. Újrakonstruálja az időt, a szubjektív nézőpontot, egy premier plán esetében például fogalmunk sincs, mit csinál az illető a lábával, és így tovább. Ezt a legjobb elfogadni, és eszerint eljárni. Így aztán, ha valaki megnéz egy Greenaway-filmet, tudja, hogy nem az élet egy szeletét látja, hanem mesterséges produktumot. Ezeket az elveket pedig, azt hiszem, javarészt a festészetből tanultam.
Értem, hogy mire utalnak David Lynch szavai, de ha valaki körülnéz az én képeim között, láthatja, hogy leginkább az agyunkat célzó, intellektuálisan szerkesztett darabok. Megjelenik bennük az anyag öntörvényűsége, amennyiben a festék izgalmas folyását, cseppenését tekintjük, de ami igazán fontos, az a pontosság, az irányítás. Mert a tematika újra és újra térképek, tervrajzok és diagramok.
filmhu: Sokszor idézték már azt a kijelentését, mely szerint a hagyományos narratív struktúrákat követő film ideje lejárt, át kell adnia helyét a „valódi, tiszta filmnek”, amely már nem csupán illusztrált regény, vagy lefényképezett színház lesz.
P.G.: Igen, azt szoktam mondani, hogy igazi filmet még aligha láttunk. Amit ismerünk, az inkább a szöveg illusztrálásának 107 éve volt. Sokatmondó tény, hogy a közelmúlt talán három legnagyobb mozieseménye a Gyűrűk ura, a Harry Potter és a Pókember voltak. Két regényadaptáció és egy képregény-feldolgozás. Ez is mutatja, hogy a film nem éppen magabiztos médium, nem magából, mint filmből indul ki, hanem más műfajokat transzformál. Mondhatunk bárkit, Woody Allentől Scorsesén, Spielbergen át a magyar rendezőkig, filmjeik gyaníthatóan elsősorban szövegen alapulnak, és csak másodsorban képeken. Erre igyekszem rátapintani, amikor azt kérdezem: „Láttunk-e már egyáltalán filmet?” Ha pedig azt válaszoljuk, hogy igen, akkor is felmerül, hogy már elkéstünk vele. Egy dátumot szoktam idézni, 1983. szeptember 30-át, amikortól a televízió távirányítója végleg betört a háztartásokba. Ezzel megjelent a választás, ami azóta ezerszer szofisztikáltabb lett. A film ugyanakkor alapvetően passzív médium maradt, mint apáink és nagyapáink idejében, akik számára ideális volt. De vajon hogyan válhat aktív médiummá a jelenkori képzelet számára, amely megszokta, hogy internetes böngészésen, számítógépes képfomáláson keresztül alkosson képet a világról? Engem ez a kérdés foglalkoztat.
filmhu: Valóban ennyire a küszöbön állna egy új mozgóképes forradalom?
P.G.: A nyugati világban minden esztétikai technológiának behatárolt életideje volt. Sorolhatnánk a példákat, kezdve mondjuk a quattrocento freskófestészetével. Mind körülbelül három generáción át tartott, apáról fiúra és unokára. Ha a filmet vesszük, Eizenstein megalkotja a szókincset, Orson Welles, hogy amerikai példát mondjak, konszolidálja, majd végül Godard kidobja az egészet. Apa, fiú, unoka. Az esztétikai technológiák sorsa, valahol hetven és száz év között. Az utolsó radikális, újító mozit a hetvenes évek német rendezőitől láthattuk. Herzog, Fassbinder, a korai Wenders, ők tettek valamit a film intellektuális újraértelmezéséért. Azóta utánzóké, ismétlőké a terep, akik átalakítják és átfogalmazzák mindazt, amit untig ismerünk.
filmhu: És Öné, aki új struktúrákat és provokatív témákat kutat...
P.G.: Ami engem illet, részben természetes érdeklődésből, másrészt talán stratégiainak is nevezhető okokból, igyekszem olyan témákat és gondolatokat megfilmesíteni, amiket nem szokás. Vegyük például a Párnakönyvet, amely végső soron a kalligráfiáról szól. Ki tudna még egy filmet mondani, amely a kalligráfiáról szól? És ezzel visszakanyarodunk a szövegeket illusztráló mozitörténet problematikájához, amely csak nem hagy nyugodni. A filmek szövegként kezdik életüket, ahelyett hogy képeken alapulnának. A Párnakönyv is erre reflektál, mert témája a kép és a szöveg közötti harc. A film általános állapotát illető megjegyzéseim mögött egyébként az az elszomorító gondolat áll, hogy a film többre lett volna képes. Jobbnak kellett volna lennie. Annak idején úgy üdvözölték, mint a huszadik század nagyszerű új médiumát, és ezt bizony nem aknázta ki megfelelően. A mozi leginkább pénzcsináló funkciójával tűnik ki, franchise-rendszerben dolgozik, az érdekes ötleteket lebutító Hollywood vezetésével, és így vált manipulatív, eszképista médiummá, amely még most, 107 év után sem tekinthető igazi művészeti műfajnak.
filmhu: Új multimédiás terve, a Tulse Luper bőröndjei ezeket az elveket követi, amennyiben új minőséget kíván létrehozni vele. A hírek szerint szétbontja a játékfilm kereteit, kiterjed a televízió, a dvd, illetve a cd-rom csatornáira is, ahol valamennyi médium tulajdonképpen a többi hiperszövegének tekinthető. Hogyan fog mindez megvalósulni?
P.G.: Ezt a projektet semmiképpen sem tudnám egyedül felügyelni, rengeteg munkatársam van. Főként Hollandiában dolgozunk, ahol külön számítógépparkot állítottunk fel, kifejezetten ehhez a tervhez. A producerünk ugyanúgy híve az új technológiáknak mint én. Úgy számítom, hogy három és fél alatt valósulhat meg a teljes mű. Már megkezdtük a forgatást Spanyolországban, high-definition tv, illetve mini-dv technikával, 9 kamerával, októberben jövünk Magyarországra, de utazunk majd Luxemburgba, Angliába, Olaszországba, Walesbe és Belgiumba is. Mivel nem csak játékfilmben gondolkodunk, hanem más médiumokban is, hatalmas mennyiségű képanyagra van szükségünk. A leginkább attól tartok, hogy miként lehet ezt az adatmennyiséget megszerkeszteni. Mert amennyi órát a forgatásra szánunk, annak sokszorosát fogjuk eltölteni tv- és számítógépmonitorok előtt... -
filmhu:Véleménye szerint van igény a kifejezés és a befogadás ezirányú bővítésére? Mennyiben nyitott erre a globalizáció közönsége?
P.G.: Az egyik amerikai művész, akit nagyra tartok, John Cage, a zeneszerző. ő mondta, hogy ha egy műalkotásba húsz százalék újdonságot csempészünk, automatikusan elveszítjük a közönség nyolcvan százalékát. De majd idővel felzárkóznak! Cage azt mondta, 15 évre van szükség, de ez szerintem optimista becslés. Hogy XX. századi festészeti példát mondjak, az emberek nagy átlaga mostanra már majdnem megbarátkozott az impresszionizmussal, ami 150 év késést jelent, viszont a kubizmus akadályát még nemigen sikerült átugraniuk. De nincs mitől tartani, ez tanulási folyamat, minden újdonságot meg kell tanulni dekódolni. A művészetnek pedig kötelessége újra feltalálni magát, különben a világ megragadt volna a barlangrajzok szintjén. És a művésznek törekednie kell rá, hogy saját kora technikáját felhasználva alkosson. A nagy művészek megtették ezt. A mi korunk technológiáját pedig a poszt-digitális-Guttenberg forradalom adja.
