Titanic: Che – Az argentin

Cuba Libre

Baloldali mítosz, marxista gondolkodó, gerillaharcos, író és orvos egy személyben, aki mélyen hitt az „imperializmus elleni harcban”, abban hogy minden bajok és egyenlőtlenségek forrása a rothadó kapitalizmus. (Épp’ ezért olyan ironikus, hogy mitikus alakját hogyan használja fel a mai napig a „karvalytőke” dollár milliárdokra szert téve).

Baloldali mítosz, marxista gondolkodó, gerillaharcos, író és orvos

Hogy kicsoda volt valójában Ernesto „Che” Guevara, valószínű, hogy csak a történészek tudják (vagy legalább is sejteni vélik/vitatkoznak róla). A popkultúra és a történelemkönyvek kereszttüzébe került összezavarodott mozilátogatót egy-egy, a hősről szóló biopic segítheti csak ki, mely céljaként tűzi ki a kacskaringós életút felvázolását.

Hogy Steven Soderbergh eposzi hosszúságú, két részes, összességében közel négy órás Che Guevara-portréja ilyen, teljességre törekvő film-e, tökéletes bizonyossággal nem állítható, lévén csak az első etap, a Che – Az argentin bemutatóján vagyunk túl,  a második rész – a jelentését tovább árnyaló – a Che – A gerilla premierje várat még magára. Nem könnyű hát mérleget vonni úgy, hogy az argentin forradalmár története épp a Havannába történő bevonulás előtt véget ér, és csak a külföldi sajtóból tudható, hogy a második felvonás – a sikeres kubai hadjárat ellenpontjaként – a sikertelen bolíviaira koncentrál.

Minden mozgalmassága ellenére – tökéletesen statikus

Az mindenesetre már az első rész után is nyilvánvaló, hogy Soderbergh nem egy aprólékos, tényfeltáró, a forradalmár motivációit részletesen kitárgyaló moziban gondolkodott. A Che – Az argentin alkalmatlan arra, hogy a történelemvizsgára készülve a segítségünkre legyen (épp, hogy csak érintjük a rakétaválságot, a Kubát sújtó embargót, és az sem körvonalazódik, hogy milyen szerepet tölt is be az USA valójában a szigetország életében), és arra sem, hogy közelebb kerüljünk általa az „emberhez”, megkedveljük, vagy éppenséggel megutáljuk Che Guevarát.
 
A rendező mozija – minden mozgalmassága ellenére – tökéletesen statikus mű. Che-ről (akit minden mesterségbeli tudását felvonultatva kelt életre Benicio Del Toro) annyi derül ki csupán, hogy forradalmár, asztmától szenved, Fidel Castro jó barátja és elsőszámú stratégája, orvos és elkötelezett baloldali, de arról, hogyan és miért lett ilyenné, semmit sem tudunk meg. A Che – Az argentin olyan, mintha a marxista ideológia leképezése volna; ahogy a gerillavezérről, úgy a bajtársakról is alig derül ki valami: itt nincsenek egyének, csak az eszme, a cél, a harc létezik, minden a forradalomnak, a nagy menetelésnek, a közös tettnek rendelődik alá. A film az „egységben az erő” elvét hirdeti: többször látjuk, ahogy a gerillák a sebesültjeiket ápolják, vagy a bajtársakat mentik, mint azt, hogy miként támadják az ellenséges csapatokat, az amerikaiak pénzelte diktátor, Batista tábornok seregeit.

Minden a nagy menetelésnek rendelődik alá

Steven Soderbergh filmjének javát a forradalmi csapatok 1958-as előrenyomulása teszi ki – ezekbe a jelenetekbe ékelődik kaleidoszkóp-szerűen a többi szcéna: Che az ENSZ-ben tett látogatása 1964-ből, a Castróval történő első találkozás 1955-ből, vagy az amerikai tévének adott interjú. 
Mindkét rész Che saját írásain alapul – az elsőnek a Reminiscences of the Cuban Revolutionary War, míg a film második részének a Bolíviai napló képezi az alapját. Ennek köszönhetően a film a forradalom hétköznapi arcát mutatja be: nincsenek „hőstettek”, nincsenek anekdoták, csak logisztika, pragmatizmus és stratégia. A harc azonban csak azért járhat sikerrel, mert az ideológia szolgálatában áll. Éppen ezért a Che – Az argentin lényegében az ártatlanság, az idealizmus filmje, igazi tündérmese, melyben a kitartás, a bajtársiasság, a hit ereje győzedelmeskedik az imperializmus sárkánya felett, hogy végül elnyerje méltó jutalmát, Havannát.