Titanic: Test/Antitest
Kerry Dye Douglas-interjú
Kip Polyard már 10 hónapja nem hagyta el lakását, tökéletes baktériummentes környezetet teremtett maga köré. Élete, akkor fordul fel, amikor a szomszédba egy femme fatale, Celine költözik. A Test/Antitest című amerikai szatirikus noir, a New York-i neurózis állapotát mutatja meg és a beavatkozás és védekezés szimbólumán keresztül mesél a szerelemről és a félelmeink legyőzéséről. A 15. Titanic Nemzetközi Filmfesztiválon beszélgettünk a film forgatókönyvét is jegyző rendezővel, Kerry Dye Douglas-szel. (A film társrendezője Jordan Hoffmann.)
Filmhu: Miért lehet az, hogy New York, amelyet multikulturális és toleráns városként tartanak számon, sokakat mégis arra késztet, hogy bezárkózzon? Példa lehet erre Woody Allen és karakterei. Ez speciálisan New York-i jelenség, vagy játszódhatna máshol is a történet?
Kerry Dye Douglas: Nem vagyok meggyőződve arról, hogy ez csak New Yorkra igaz. De biztosan van valami rendkívüli ebben a városban. Nagyon zsúfolt, de ugyanakkor barátságos is. Különös itt az élet. A magánélet a nagy nyilvánosság előtt zajlik. Minden nap emberek ezreivel találkozhatsz. Nagyon nehéz szabad teret találni a magánszférádhoz. Ezt nem mindenki tudja megoldani, komoly kihívás. Kip, a főszereplő, elérte az a pontot, hogy képtelen harcolni a szabadságért, ezért zárkózik be.
 |
| Képtelen harcolni a szabadságért |
Filmhu: A kényszerbetegség napjainkra egyre „népszerűbb” kór, egyre nagyobb publicitást kap. Ez lenne korunk betegsége?
Kerry Dye Douglas: A neurózist ma máshogy definiálják, mint korábban. Az hiszem mindig bennünk volt, csak máshogy hívták. Például a 17. században boszorkányoknak, vagy őrülteknek nevezték a neurotikusokat. Talán annyi változott, hogy a legkülönfélébb viselkedések iránt is elfogadóbb lett a társadalom, együtt kell élnünk ezzel. Ma a neurotikusok már nincsenek kitaszítva, egy kis bolondsággal élhetünk ebben a világban. Már nem zárják őket börtönbe vagy elmegyógyintézetbe. Mindig is voltak furcsa figurák, de végre találtunk nekik helyet a társadalomban.
Filmhu: Szándékosan kötötte össze ezt a neurózist a New York-i valósággal? A neurózis metaforája az ottani létnek?
Kerry Dye Douglas: Igen. New York az a város, amelynek mindent be kell fogadnia, máshogy nem is lehetne, ahogy mondta is, multikulturális hely. New Yorkban mindenkit szívesen látnak, megvan a maguk helye a hóbortosabb embereknek is. Abban a városban az lehetsz, aki akarsz, olyan lehetsz amilyen vagy, ezért is élek ott. Ott mindenki neurotikus, ezt már megszoktam, lehet, hogy én sem vagyok normális.
 |
| A neurózist ma máshogy definiálják, mint korábban |
Filmhu: Saját élményeire is támaszkodott a forgatókönyv megírásánál. A történetnek mely részei kitaláltak és melyek valóságosak?
Kerry Dye Douglas: A mániákusság és megrögzöttség olyan állapotok, amiket én is átéltem tinédzserként. Szóval a részletekben van hasonlóság, például a folyamatos kézmosás kényszere saját élményen alapul. Amikor lányokkal randiztam nem mertem megérinteni őket, mert féltem a baktériumoktól. Nekem is az volt a kihívás, mint Kipnek, legyőzni a félelmemet. Végül felülkerekedett a női nem iránti vágy a kézmosás mániámon. Ezekből sokat tettem a filmbe, például amikor Kip megcsókolja Celine-t nem akarja megérinteni. Kipnek el kell határoznia, hogy beengedi-e az életébe a lányt, az életébe, amely tökéletesen meg van tervezve, tökéletesen kiszámítható, de a nő megjelenésével ez mind felborul.
Filmhu: Filmjét egy kritika úgy jellemezte, hogy a beavatkozás és védekezés metaforája. Mennyire gondolja ezt igaznak?
Kerry Dye Douglas: A legfontosabb az volt a forgatókönyv írásakor, hogy a karakterek különböző módon távolságot tartanak egymással és nem csak fizikai távolságról van szó, Celine-ben például inkább érzelmi vonalon érhető tetten. A film arról is szól, hogy az emberek hogyan tudnak átlépni ezen az érzelmi és fizikai távolságon.
 |
| Nem csak fizikai távolságról van szó |
Filmhu: Egyre több filmet jellemeznek noir és komédia keveredéseként. Az ön filmjét is írták már le így. Igaznak gondolja ezt a megállapítást?
Kerry Dye Douglas: Nem mondanám, hogy filmem noir lenne, vannak noir elemei, de ugyanúgy megtalálhatóak benne a romantikus komédia jellemzői. Az egyik legszórakoztatóbb az volt, hogy összekeverhettem ezeket a zsánereket. Kíváncsi voltam, mi lesz a végeredmény, ha beleteszünk egy tipikus noir karaktert, egy femme fatale-t, és mi lenne, ha nem csak olyan dolgok motiválnák a cselekedeteit, mint a pénz, vagy hogy meg akar ölni valakit. Végül is egy ilyen csavart is tettem a történetbe.
Filmhu: Miért választotta épp ezt a címet?
Kerry Dye Douglas: Kipet is a kettősség jellemzi, koszos – nem koszos. Kimenni, vagy bent maradni a lakásban, ez végső soron Kip bináris gondolkodását fejezi ki.
Filmhu: Hogyan látja az amerikai független film helyzetét? Kiket tart etalonnak ma?
Kerry Dye Douglas: Amióta létezik a videó, elképesztően megnőtt a gyártott filmek száma, manapság nagyon egyszerűvé vált a filmkészítés. Mindenki filmeket csinál, demokratizálódott a műfaj. Ez most egy meglehetősen zavaros időszak. Nem nagyon tudnék kiemelni neveket, talán John Saylest (Lone Star, Kiállítva) mondanám. Régebben a Coen testvéreket, vagy Tarantinót és Cronenberget említettem volna, de ők már nem készítenek függetlenfilmeket, egyszerűen kommercializálódtak. Akit most imádok a Kontroll és az Elhagyott szoba rendezője Antal Nimród, az a fickó nagyszerű.
