Tizenhat év alkohol

Real Wild Child

Minden alkoholbetegnek megvan a maga sztorija – a motivációk különbözőek, a történet ellenben ugyanaz: hogyan süllyed az első pohár után egyre mélyebbre, hogyan próbál változtatni ezen, és hogy ez a változtatás hogyan sikerül, vagy mint az esetek többségében, hogyan nem.

Richard Jobson rendező főhősének, Frankie-nek (Kevin McKidd) a története abban különbözik a többi szenvedélybetegétől, hogy alkoholizmusa a punk virágkora idején jut a zenitjére, és skót lévén nem kövidinkát, hanem whisky-t töltöget magába. Ezzel el is mondtam a film érdemeit: a „no future” életérzés, Iggy Pop és a Sex Pistols, skinhead-szerelés, a nyolcvanas évek Skóciája, a vörös téglás külváros, a pubok világa retro hangulatot teremt, és sokkal inkább meghatározójává válik a mozinak, mint maga a főhős története.

Merthogy ez utóbbi kissé közhelyesre sikeredetett – a filmet nézve végig az az érzésem, mintha egy pszichoterápiás kezelés egyes állomásai elevenednének meg: „sanyarú” gyermekkor, ifjan a punk bandák agressziója, a szerelem, mely felemel, és porba taszít, visszaesés, csalódás, kísértés, újra visszaesés, züllés, önsegélyező csoport, harc a zsibbasztó környezet ellen, és persze az elkerülhetetlen vég.

Felemel és porba taszít... Tizenhat év alkohol

Jobson némi stilizációval próbál egyéni hangulatot teremteni a klisék között – a Tizenhat év alkohol egyes jelenetei a teatralitás határát súrolják: kékes, pirosas fények világítják meg a punk banda tagjait, akik ördögi kísértőként hősünket mindenütt utolérik, de legfőképpen szűk sikátorokban; a mama és a papa pókhálóba gabalyodva tűnik fel a családi fészekben, áldozatuk, a kis Frankie zsákmányállatként tekint rájuk; a film alatt hallható már-már irodalmi narráció eszmefuttatás a hitről, a reményről, és persze a szeretetről, mely utóbbinak hiánya egyszerre oka és okozata, hogy hősünk whiskybe fojtja a világfájdalmát.

Jobson mozija közepes film, semmiképpen sem kiemelkedő alkotás – szenvedélybeteg témában, legyen szó alkoholizmusról vagy kábítószer-függésről, születtek már felkavaróbb, meghatározóbb művek a filmtörténet során.

A Tizenhat év alkohol a csendesebb, elégikusabb mozik közé tartozik, inkább elbeszél, mint megmutat, sem falat kaparó, ürülékében fetrengő szenvedélybetegeket, sem pedig a végstádium kínjait nem láthatjuk a vásznon, hallani viszont hallunk felőlük, bizonyítván, hogy mindez ott munkál a háttérben.

A Tizenhat év alkoholnak, bármily meglepő, humora is van, még ha ez, a téma miatt, ritkán bukkan fel – a szerelmes Frankie botladozásai, köszönhetően a karizmatikus főszereplőnek, Kevin McKiddnek, kifejezetten megkapóak, a film egyébként is elsősorban a színész visszafogott, elfojtott energiával teli játéka miatt kötheti le a nézőt, aki ha hősünk problémájával nem is képes azonosulni, de legalább meghallgatja és végignézi azt.