Tolvajok fejedelme: Quentin Jerome Tarantino

Szintén zenész

Csak újságban látott Bösendorfer zongorát Quentin Jerome Tarantino

„Mert ez egy ragyogó film. Mulatságos, agresszív, Harvey Keitel és Tim Roth játszik benne meg minden. És kurva jó zenéje van.” – ítélkezik a Campionship Vinyl elitista vezérgenyája Quentin Tarantino Kutyaszorítóban című filmje felett, a Pop, csajok, satöbbi című regényben. Aki olvasta Nick Hornby könyvét, tudja, hogy Barry elsődleges fegyverneme a kompromisszummentes verbális mészárlás, csak vasár- és ünnepnapokon méltat, akkor, ha szokatlanul nagy kegyet kíván gyakorolni. Miért annyira „kurva jó” az a bizonyos zene?
Bizonyos, hogy nem az eredetisége okán. Tarantino cseppet sem hasonul a korábban tárgyalt rendezőkhöz (Lynch, Jarmusch), szembeötlő különbség, hogy eddigi filmjeiben egyáltalán nem használt saját zenét. Egyszerűen nem vesződik ilyesmivel, ő nem az a típus, aki Philip Glass vagy Michael Nyman társaságát kívánja, legjobb esetben is csak újságban látott Bösendorfer zongorát, de nem a nappalijában. Poros külvárosi hangstúdióban potmétereket tekergetni, aggódó tekintettel figyelmezni a keverőpult kijelzőit, értetlenkedő zenészeket tutujgatni, rosszul beállított mikrofonok felett mantrázni: nem cool. Lazán, zsebből kivágni a tuti megoldást: na ez cool.

„I love Pop Culture”, hangzott Tarantino programbeszéddel egyenértékű válasza, mikor a Rolling Stone magazin riportere megkapargatta kicsinyt a témát („A dialógusokból és a cselekményből ítélve te a nyugati popkultúra szakértője vagy.”). A popkultúra pedig direkt és egyenes, nem tűri sem a szofisztikált kitérőket, sem a különcködő megoldásokat: QT filmjeiben a kocsi Chevrolet, a kaja hamburger, a figurák viccesen elnagyolt karikatúrák, a zene pedig kommerciális slágerkonzerv. Olcsó és könnyen fogyasztható, magas élvezeti értékű, tápláló tömegtermék.

Nincs olyan wurlitzer, amelyből ne lehetne előcsalni Ponyvaregény

Tarantino nem teremt, hanem reciklizál. Másoktól nyúl. Méghozzá gátlástalanul – moziban is, zenében is. És pofátlanul ügyesen csinálja: milliók falják élvezettel az általa összeállított gyorsmenüt. Nem létezik még egy filmzene, amely annyit pörgött volna a hordozható lejátszókban, mint a Ponyvaregény soundtrackje. Nincs olyan wurlitzer, amelyből ne lehetne előcsalni a lemez egynéhány dalát. Nemigen akad tisztességes cédégyűjtemény, amely nélkülözné. Hangfalak ezreit hajszolták halálba ezzel a kompilációval. Volt idő, hogy minden házibuliban és kocsmában ez bömbölt. A Ponyvaregény zenéjét mindenki ismeri.

Az egyedi arcszerkezetű direktor saját bevallása szerint zenehallgatásra berendezett szobájában gyűjti a filmes ötleteket, addig pörgeti a lemezeket, még beindul a millió dolláros agy. „A film személyiségét a kiválasztott zene által találom meg (...). Ha már tudom, mit is akarok csinálni, akkor egyszerűen alámerülök a lemezgyűjteményemben, és megkeresem azt a dalt, amelyik megadja a mozi tempóját.” Akad éppen miből kitúrni, hisz Tarantino sok-sok folyóméternyi oldie kollekció felett rendelkezik: surf music, Motown funk, Philadelphia soul, rock’n’roll, régimódi r&b, csupa retro cuccok. Mindent gyűjt és mindenre emlékszik, és mindig tudja, hová érdemes nyúlni.

Gyorsabban elterjedt, mint a Kurnyikova-vírus Dick Dale, a szörfzene feltalálója

„Számomra nagyon fontos a főcím, mert ez az a pont, amikor a mozik többsége megmutatja, milyen is. Egy cool jelenet és zene, vagy csak egyetlen hang, akármilyen zene –bármilyen döntést is hozol- megadja a mozi hangvételét, ezért nagyon fontos.” Hogy mennyire nem a levegőbe beszél, arra álljon itt egy közismert eset és annak főbb vonzatai. A Ponyvaregény Dick Dale „Misirlou” című dalával robban be – akad moziba járó ember, kinek esetleg valami más kattanna be, mikor meghallja azt a bizonyos gitárfutamot? Tömegek buktak rá, vadiúj slágerként üdvözölték, pedig a „Misirlou” ugyancsak vén jószág: szerzője, Dick Dale a kaliforniai szörfzene feltalálója és –névleg- koronával illetett királya, az ötvenes-hatvanas években számított igazán menő arcnak. Tarantino ismerte és elismerte a kilencvenes évek elején erősen hanyagolt zseni érdemeit, ezt a dalt akarta, más zenével el sem képzelhette a Ponyvaregény nyitányát. Személyesen kereste fel Dale-t, hogy elkunyerálja a kompozíciót: „A „Misirlou” egy mestermű. Mint A Jó, a Rossz és a Csúf. Mint a Ben Hur.” Szédítően nagy dumát lökött, nem csoda, hogy megkapta a dalt, a többi pedig már történelem: mindketten jól, nagyon-nagyon jól jöttek ki a buliból, nem mellesleg tekintélyes retro-mániát gerjesztettek. A kedves közönség már a főcímtől hanyatt vágta magát, a Ponyvaregényt a nézősereg és a kritika vállvetve menesztette mennybe, példás egységbe forrva méltatták a kivételesen ütős filmzenét (el is kelt néhány példányban: ’95-ben az ötödik legjobban teljesítő soundtrack volt, az egyetlen Parents’ Advisory címkével kitüntetett lemez a Top 10-ben, csak az Oroszlánkirály és a Pocahontas, meg a hasonló családi cukrozott taknyok futottak nála vidámabban). Dick Dale jelentős rehabilitáción esett át: a rákövetkező években több lemezt adott el, mint az előző harminc során összesen, ráadásul új, személyre szabott custom shop gitárt készített neki a Fender cég (a kereskedelmi forgalomban hozzáférhető Dick Dale Stratocaster listaára eléri a 3000 USD-t – a „King of Surf Guitar” címke nagy brand, nem adják olcsón a birtoklás mámorító élményét). Egyéb hozadék, némely trendbéli változások: a kaliforniai szörfgitár-hangzás divatja gyorsabban elterjedt, mint a Kurnyikova-vírus, tizenéves garázsmatadorok rúgták sarokba a torzítókat és kötötték reverb effektbe a hangszert. Mindez pedig egyetlen embernek volt köszönhető, aki merőben önös érdekből leporolta azt a bizonyos dalt, és beletolta pármillió mozilátogató arcába.

Groovy basszusfutamra vonulnak a gengszterek Kutyaszorítóban

„Azon dolgok egyike, amiért nagyon cool dolog zenét használni a filmhez, hogy ha jól csinálod, ha jó jelenethez jó dalt választasz; ha tényleg jó dalt raksz a jelenethez, hát az a legtöbb, amit egy filmért megtehetsz. (...) És amikor jól csinálod, amikor jól célzol, akkor eléred a hatást, és sohasem tudsz többé arra a dalra gondolni anélkül, hogy ne gondolnál a mozira.” Tarantino filmjeiben az adott jelenet könyörtelenül kisajátítja a mellé/alá/fölé pakolt  nótát, mintha az direkt a mozgókép számára készült volna. A Kutyaszorítóban George Baker „Little Green Bag” című slágerével nyit, groovy basszusfutamra vonulnak a Blues Brothers mintára fazonírozott gengszterek - a majmolók és a filmes hivatkozások száma egyaránt tekintélyes, a QT által teremtett kontextust ezer egyéb helyen került idézésre. A mozi híres (nemkülönben hírhedt) csonkolási akcióját a „Stuck in the Middle with You” vezeti fel: a dal ’74-ben az ötödik helyig jutott a listán, ami nem rossz teljesítmény, mégsem menthette volna meg az eleve egynyári cikknek szánt darabot a totális feledéstől, ha tizennyolc év múltán nem rehabilitálja egy mocskos szájú filmes. Bárhol, bármily körülmények közt szólaljon meg a „Stuck in...”, feltétlen reflexként jön vele a mozgókép - Mr. Blonde (Michael Madsen) „összezsaruzza” a kezét, borotvát ragad és fület nyiszál, némi táncikálás-danászás után pedig jöhet a bőségesen mért benzinfürdő, a cigaretta és a klasszikussá érett kérdés, miszerint „Is it as good for you as it is for me?”. A jelenethez illesztett dal stabilan rögzült: amit Tarantino egyszer odaragaszt, az ott is marad. Nagyon érti ez a pasas, árukapcsolásból hatalmas jeles, irigyelhetik a reklámszakemberek.

Menő soul és blaxpotation Pam Grier is dalol egyet

A kultusz persze ápolásra szorul, így a Jackie Brown is hasonló szabályok mentén keletkezett (menő soul és blaxpotation felvételek sorjáznak a lemezen, még Pam Grier, a főszereplő is dalol egyet), a bemutatás előtt álló Kill Bill főcímzenéje pedig minden másnál hamarabb felkerült a film hivatalos honlapjára, letölthetővé tették, hadd hallgassa a sokaság. Persze átvett darab, japán eredetű cucc: nagy ütem, nagy tempó, nagy gitár, nagyot szól. Üzenete nyilvánvaló: srácok-lányok, nagy filmet kaptok (mindemellett a bosszú témakörében fogant mozinak, ha minden igaz, immáron eredeti zenéje is lesz, Ennio Morricone, RZA és –nana, nana...!- Lars Ulrich kompozíciók, megtöretik hát a hagyomány).

Quentin Jerome Tarantino az elfeledett egynyári popslágerek mindentudó muzeológusa. Az agya, mint egy hetvenes évekbeli juke box, poros kislemezek ezreit tárolja. Némi renoválás után bármikor bevethető, potenciálban gazdag dalokat őriz – csak oda kell nyúlni értük, ha úgy hozza a szükség, és megvan az aktuális cool stuff, az új retro-divat, amelyre közönség és szakma egyaránt rágerjed, mert az ellenállás értelmetlen és fölösleges.