UPC kontra Mezzo

Einstand

Idén száz éve jelent meg könyvalakban A Pál utcai fiúk, érdemes újra elővenni, mert nincs aktuálisabb és izgalmasabb olvasmány a demokráciában. Mert miről is szól Molnár Ferenc regénye: egy demokratikus közösségről, amelynek el akarják venni a játékát, a szabadságát, előbb az üveggolyóit, aztán a grundját. És persze két eltérő világszemlélet konfliktusáról, két mikro-társadalomról, az egyik a vezérelvre épül a másik a szabadságra. A Pál utcai fiúk közösségének is van vezetője, de nincs vezére. A grund népe természetesen nem az abszolút, hanem a lehetséges legnagyobb szabadság világát hozta létre. A 100%-os szabadság ugyanis nem lehetséges, az én szabadságom óhatatlanul korlátozza másvalaki szabadságát, a társadalomban, ha nem akar a teljes anarchiába zuhanni, ezért van szükség az értelmes kompromisszumra, szabadsága egy kis részéről kinek-kinek le kell mondania, hogy a nagyobbik részét gyakorolni és élvezni tudja. Akár a közlekedésben: nem azért kell megállni a piros lámpánál, hogy az ember valami hülye szabálynak engedelmeskedjék, hanem mert ez az önkorlátozás biztosítja mindenki testi épségét.

A vörösingesek, a mindenkori politikai vagy gazdasági haszonelvűség megszállottjai nem így gondolkodnak, vezérelvük az önzés, kizárólag saját pillanatnyi érdekük vezeti őket, semmiféle együttműködésre nem hajlandók senkivel, már csak azért sem, mert saját magukat tartják az egyedül üdvözítő eszme, ízlés, módszer letéteményesének. Márpedig, ha ez így van, akkor ennek csakis egy logikus következménye lehet: az agresszió, minden más eszme, praxis, ízlés eltörlése vagy bekebelezése.

Az efféle mentalitás gyors és hatásos terjedésére már a rendszerváltás kezdetén számítani lehetett. Einstand című cikkemben (Filmvilág 1990 /3.) borítékoltam a magyar kultúra várható sorsát. Azóta einstandok sorozatát élhette át a magyar kultúra: a legújabb a Mezzo esete a UPC-vel. A kábeltévé-társaság úgy döntött, hogy megszünteti a hazai kínálatban egyetlen (!) – a felméréseik szerint alacsony nézettségű - komolyzenei csatorna, a Mezzo, közvetítését.
„2007. április 1-től a Családi csomagot az AXN csatorna műsorával gazdagítjuk. Az AXN a Discovery Channel helyén lesz elérhető. A Discovery Channel az Alap csomagba kerül, a Mezzo jelenlegi helyére, a Mezzo megszűnik kínálatunkban.”
Ebben a döntésben – melyet a UPC természetesen (?) antidemokratikusan, a vele szerződött ügyfelek megkérdezése nélkül hozott  – pontosan azt a fajta arrogancia és rövidlátó butaság figyelhető meg, mint amit a mások ízlését, véleményét, birtokát tiszteletben nem tartó vörösingeseknél láthatunk. 

A UPC-nek persze szíve joga, hogy így döntsön (remélem, hogy törvényi joga azért nincs az egyoldalú szerződésszegésre), senkit sem lehet kötelezni arra, hogy akkor is gyártson vagy szolgáltasson valamit, ha nincs rá többé lehetősége, pénze, vagy akár csak kedve. Megvan róla a véleményem, üzleti szempontból is súlyos tévedésnek tartom. Az „arculatépítés” szempontjából pedig katasztrofálisnak. Innentől a UPC bízvást tekintheti magát „a kultúra és komolyzene büszke ellenségének.”

A biztosítékot mégsem ez verte ki nálam, hanem hogy megint akadt olyan nagy tudású és jó nevű értelmiségi, aki azonnal ideológiával is megsegítette a rossz és arrogáns döntést. Az érvelés lényege: amire nincs kereslet, annak vesznie kell, nem kár érte, tűnjön el a süllyesztőben, csak a széplelkű bölcsészek sírnak utána.

Ezt csak az gondolhatja, aki nem nézi a Mezzót. Az ott látható koncerteken nem néhány unott értelmiségi tévelyeg, merő sznobériából, ott tömegek sereglenek, lelkesen és látható élvezettel hallgatják az operát, szimfóniát, jazzt vagy épp Norah Jonest, ez minden csak nem katakomba kultúra. (De ha az volna is, miért, hogy a politikai játszmákban aggályos kisebbségvédők, ha kultúráról van szó, azonnal bolsevikok lesznek.) A Mezzo nem csak azért remek tévé, mert fantasztikusan jó zenéket sugárzott, hanem mert jó és igaz hírt is hozott: a kultúra köszöni, jól van, él és virul – ha nem is nálunk, de legalább Franciaországban. Ha hagyják.

Szerencsére nem a Mezzo szűnik meg, hanem „csak” magyarországi sugárzása. Valahol valaki eldöntötte, hogy nekünk – végtére is nem vagyunk franciák -- semmi szükségünk.

Katakomba kultúra? A Mezzo francia programfüzetének címlapja

Ma is csak azt tudom mondani az efféle szűkösen haszonelvű, neofita okoskodásra, amit 1990-ben írtam:
„A kultúrának Európában nem volna mitől félnie, megélne a szelleméből. Csakhogy Magyarország még nem jutott el Európába, és mint azt a művészetek és tudományok feláldozása előre jelzi, úgy látszik, hogy nem is fog. Már megint nem vagyunk sehol, tévelygünk az Átmenetben. Már nincs szocializmus, még nincs kapitalizmus. Vajon meddig tart majd, amíg a „tőkés társadalom alapjait lerakjuk”? Újabb negyven évbe?…”

„A kapitalizmusban ugyanis nem hiszik azt, hogy egy regény, egy film, vagy egy találmány „egyedüli értékmérője a rá való fizetőképes kereslet”. Feltehetően azért is van ez így, mert ott a gazdaságban valóban piaci mércével mérnek (míg nálunk jelenleg piacosítás címén – nemesi szabadsággal, jobbágyszolgasággal – a balkáni feudalizmus van újjászületőben), nem kényszerülnek rá, hogy a kultúrán demonstrálják, ők aztán kereslet-kínálat számtanán nevelkedett, (tinta) kékvérű kapitalisták…”

(A kultúra támogatása sokak szerint ) „olyan luxus, amit mi, szegény kelet-európaiak nem engedhetünk meg magunknak. Csak hát ezt a régiót, ha valami, akkor éppen ez a „pazarlás” a szellemi erők túlhabzása tartotta meg minden romlás ellenére Európában. Nyugat-Európa és Amerika nem azért engedheti meg magának a művészet és a tudomány bőkezű támogatását, mert gazdag, azért gazdag, mert a szellemet a gazdaság motorjának tekinti. A szocialista nagytőkés egyelőre nem nagyon érti, hogy mire is volna jó neki ez a bölcsekből és komédiásokból álló szolganépség, de azért – feltéve, hogy „megdolgoznak érte” – vet nekik némi maradékot. Erről a „jótékonykodásról” csak annyit: még ebben a megbéklyózott, kegyelemkenyéren tartott magyar szellemi életben is több tőke rejlik, mint a frissen alapított bankok trezorjaiban. Talán föl kéne szabadítani végre. Ezért hát jobb volna, ha a bankfiú nem nevetne a csóró értelmiségin. És visszaadná az üveggolyókat: kár lenne, ha egyszer majd sírva kellene ráébrednie az ő távlatai is bennük tükröződtek.”

Elvégeztetett?
Mielőtt elhisszük: olvassuk újra A Pál utcai fiúkat.