Valóságsokk

Valóságshow-konferencia

Oki - Ki a pernahajder?

Az ELTE BTK Művészetelméleti és Médiakutatási Intézet a tavalyi, a szeptember 11-i merényletekkel foglalkozó konferencia után idén is megkísérelt egy sokakat foglalkoztató ügynek, s az azt elemzőknek fórumot biztosítani Valóságsokk címmel. 

Szombat délután fél három van, helyszín az ELTE Múzeum körúti épülete, az épp zajló kerekasztal-beszélgetés vendégei: Kolosi Péter, az RTL Klub programigazgatója, Radnai Péter, a Big Brother producere. Az ember szeme elkerekedik, amint Kolosi kiejti száján a következő mondatot: „Okinak ma meghalt a kislánya, ezért mi felajánlottuk neki, hogy kimehet a Villából”. Még jobban elkerekedik, mikor a fenti szóhasználatot kifogásoló György Péternek („akinek meghal a gyermeke, az oda megy, ahová akar”) Kolosi válasz gyanánt egyszerűen elmeséli, milyen ember is ez az Oki (egy pernahajder).

A két kereskedelmi tévés szereplése az amúgy élvezetes előadás-sorozat legsiralmasabb fejezete. Péterék csak ülnek, beszélnek, s közben képtelenek szabadulni azon meggyőződésüktől, hogy a valóságshow egy multimédia-forradalom, Gesamtkunstwerk, a közjót szolgálja, nézése-gyártása üdvös dolog a készítőknek, a játékosoknak, s az ország népének egyaránt. Ők amúgy soha nem hoznak hibás döntéseket, hiszen vagy kényszerűségből cselekednek (a piacon farkastörvények uralkodnak, meg ott vannak, ugye, a nézői igények), vagy a dolgok csak úgy történnek maguktól. A TV2 kénytelen feltornászni nézettségét, amire az RTL-nek muszáj válaszolnia. Radnai és Kolosi tulajdonképpen állampolgári kötelességét teljesíti, mikor reality-show készít.

Péterék arról beszélnek: a kereskedelmi televíziózás hatalmasat lendíthet a hazai kisebbségek elfogadtatásán, példaként hozzák erre a „Roma-hetet”, de elfelejtik, hogy a két show játékosai közt nem kapott szerepet egy árva roma sem.

Péterék együtt örülnek annak, hogy a lapok címoldalán a politikusokat végre civilek váltják fel, arról a tényről azonban hallgatnak, hogy igen nagy különbség van civil (az ilyen-olyan „Szabik”) és civil (például bizonyos Kertész) közt, s hogy mi jobban járunk, ha utóbbival vannak tele a lapok.  

Brazil szappanopera vagy valóságshow

Nézem a két fiatalembert, akik idővel önmaguk paródiáiként arról kezdenek diskurálni, hogy melyikük kezdett tárgyalásokba a holland Endemollal, illetve kinek jutott előbb eszébe, hogy bulvárlapot csempésszen be a játékosokhoz. A mélypont az, mikor Péterék úgy próbálják elhárítani a bírálatokat, hogy elárulják: volt már ezeknél rosszabb műsoruk is. (Találóan jegyezte meg Csepeli György a konferencia végén: elegendő lenne nekünk egyetlen kereskedelmi csatorna is, hiszen a kettő már réges-régen egy.)

E kitérőt leszámítva persze a rendezvény próbált másról szólni. Kicsit sűrűre szőtt programja felölelte a reality show jelenét (nézettségi mutatók, kukkulók jogai), lehetséges előzményeit (a nyilvánosság egykori értelmezése, a voyeurizmus evolúciója, reality-történet), s a jövőt (hová vezet mindez?).

A nézettség mutatók alapján persze tarolnak a valóságshow-k, s mint azt Bozsonyi Károly előadásában elmondta, azok egyértelműen megváltoztatták a nézői szokásokat. A kisfalvak lakóinál ez nem is meglepetés, hiszen a szűkös csatornakínálat miatt mást nem is tudnak nézni, meglepőbb azonban, hogy a budapesti diplomások csaknem 20%-a képes leülni a Való Világot nézni. Mester Tamás a szélessávú internet-hozzáférések számának ugrásszerű növekedéséről beszélt, bár nem fejtette ki, mitől annyira biztos abban, hogy az átalánydíjas dial-up megoldásoktól korábban megfosztott előfizetők most éppen a valóságshow-k kedvéért fizetik ki a magas havidíjakat, s nem másért (például mert neteznének).

A történeti panel Németh György előadásával indult, aki rávilágított: az ókori görögöknél a magánélet és a közélet nem vált el élesen egymástól, a polisok kisszámú közösségei nem ismerték az általunk ismert intimitásigényt és a privacy fogalmát. Nem is igen volt mit kukkolni, minden nyilvánosan zajlott, s a közösségi nézelődésnek még intézményesített formája is volt, úgy hívjuk: színház.

Évi népszerűségi indexe 17-én

A leselkedésnek az emberi szocializációban szintén igen nagy szerepe van - mondta Ragó Anett, aki előadásában arra is kitért: fajtársaink megfigyelése, a velük való akaratlan azonosulás bonyolult, biológiailag-kulturálisan rögzített folyamat, melynek során a megfigyeltet automatikusan magunkhoz hasonló szándékkal rendelkező lényként fogjuk fel. Így nincs is nagy különbség egy brazil szappanopera és egy valóságshow nézése között, csupán az, hogy ez utóbbit gladiátorjátékként fogjuk fel, ahol a szavazások során egyeseket kedvünkre ki tudunk szadizni.

A kukkoltak jogaival Mayer Erika foglalkozott, aki megemlítette: ismeri a játékosokkal kötött szerződések tartalmát, azokról azonban nem beszél. Ezt kifejezetten rosszul tette, hiszen a résztvevők által aláírt szerződések – mint külföldi példákból ez megismerhető - köszönő viszonyban sincsenek a törvényességgel, alapjogokat sértenek. Elfelejtette megemlíteni, hogy a játékosok a produkció iránti „példátlan mértékű személyes elkötelezettségük” ellenértékeként gyakorlatilag semmit nem kapnak: szerzői- és saját képmáshoz fűződő jogaikról jó előre lemondanak, mialatt a csatorna milliárdokat keres velük. Hasonló méltánytalanság esetében talán nem kellene azzal elintézni a dolgot, hogy „a játékosok beleegyeztek”, hiszen ez teljesen indifferens: a jelentkezőknek kifizetett minimális bér nincs arányban az érte kapott szolgáltatással. (Mielőtt arra hivatkoznánk, hogy mindez csak játék: ugye nem gondoljuk, hogy mondjuk Havas H. ingyen activityzik Szulákkal?)

A végére jöttek a nagyágyúk. Radnóti Sándor a reality-műfajnál sokkal valóságosabbnak nevezte a sportközvetítéseket, Almási professzor pedig a befogadás-esztétika szempontjából közelített: hogyan teremti meg a kereskedelem az abszolút közönséget. A néző nem a képernyőt nézi, hanem azt, hogy a másik nézi-e, s ha nézi, lehet miről beszélgetni, fejünkben megjelenik az a kép, amit a másik látott, így alakul ki a „kollektív nézés”. A televíziók már azt a panelt is beépítették az ember agyába, amely azt követeli: „Manipuláljatok engem! Nem akarjuk, hogy vége legyen!”. Ezért húzzák ezeket a műsorokat, mint a rétestésztát. 

Györgyi várja a sültgalambot

Csepeli György a valóságshow-k által reprezentált állandó versengést, konfliktusteremtés helyett a szeretet közvetítését javasolta, György Péter pedig a valódi tartalom és teljesítmény nélküli karrierekre hívta fel a figyelmet.

A valóságshow tehát nem istentől való dolog. Bár a leskelődésnek komoly hagyományai vannak, mások figyelése és utánzása pedig az emberi szocializációhoz szervesen kapcsolódó magatartásforma, maga a „reality-show” egyszerűen egy mostanában felkapott brand-name, amelyen egyesek betegre keresik magukat, ötlettelen, ambíciómentes iparosmunkával. A reality-műfajnak itthon most zajlik tündöklése, rövidesen pedig bekövetkezik bukása, s a semmitmondó jellegtelenségből lassan átküzdi magát a feledés homályába.