Varga Ágota: Leszármazottak
„Minden kisebb, mint az emlékeimben”
A rendező eddigi munkáitól eltérően (Fekete lista – cigány munkaszolgálatosok 1944-ben, Porrajmos – cigány holokauszt) Endre Zsigmond nagyapjáról és apjáról szóló visszaemlékezésein keresztül mutatja meg az ellenségkép-gyártás, az áldozat- és bűnbak-keresés pusztító mechanizmusát, amelyhez – az Endre-dinasztia esetében – a XX. század során jelentős hatalom is társult.
A húsz évig Argentínában élő – majd a rendszerváltozást követően újra Magyarországra települő – hajdani katonatiszt, a nagyapja keresztnevét viselő Endre Zsigmond dédapja még Napóleon seregei ellen harcolt. A nagyapa – nemzetgyűlési, országgyűlési képviselő, haláláig a Felsőház tagja – 1918-ban, Kiskunfélegyházán a Károlyi-rezsim elleni, ún. jászkun „redemptio” legfőbb szervezője. Endre Zsigmond (kinek famíliáját az egyik forrás a „magyar fehérterror „Corleone családjá”-nak nevezi) a kun parasztgazdákban kívánta föllobbantani a kun szeparatizmus tüzét, így szándékozva kiépíteni az újfajta magyar Vendée-t a demokratikus Budapest ellen. A Gömbös-kormány idején Baky László vette át a Belügyminisztérium csendőri osztályát; ekkor Baky leginkább a Pest megyei ellenforradalmi, prefasiszta különítményes világ organizáló dinasztiájára, az Endre családra támaszkodott.
Endre Zsigmond nyolcvan évesen önkezével vetett véget életének.
Fia, Endre László (1895-1946) 1923-tól a gödöllői járás szolgabírája, 1938-tól Pest vármegye alispánja. 1937-ben Szálasival megalapítja a Magyar Nemzetiszocialista Pártot. 1940 után az érvényben lévő rendeleteken túl is korlátozó intézkedéseket foganatosít Pest vármegyében a zsidósággal szemben, majd 1944. áprilisától szeptemberig, a Sztójay-kormány belügyi államtitkáraként ő lesz a deportálások fő szervezője.
Bizonyára sokak számára újszerűnek hat majd az Endre Zsigmond által – büszkén, legalábbis önérzetesen - előadott történelmi adalék: apja jelentős szerepet vállalt az ún. Baky-puccsban. 1944. június 27-én – Horthy Miklósnak ellenszegülve – Baky László, a csendőrség irányítója (ezek szerint Endrével együtt) jelentős csendőri erőket mozgósít a fővárosi zsidóság deportálásának lebonyolítására. Mint ismeretes, Horthy – aki tartott a puccstól, és akkoriban már ellenőrizte a deportálásokat – a csendőrség leszerelésére egy páncélos és egy gyalogsági ezredet rendelt Budapestre.
A kormányzó 1944. szeptemberében hivatalosan is felmentette Bakyt, Endrét és a vidéki zsidóság deportálásával megbízott Jaross Andort.
1945. március-áprilisban az Endre-család Ausztriában és Németországban él, majd Endre László a szövetségesek fogságába kerül (fiától megtudtuk, apját a titkára felesége adta az amerikaiak kezére). 1946-ban Endre Lászlót a Népbíróság háborús bűnökért kötél általi halálra ítéli.
Varga Ágota filmjében Endre Zsigmond csak a számára „szépet-jót” őrzi: fölolvassa, hogyan méltatta az apját Bajcsy-Zsilinszky Endre egy újság hasábjain, 1928-ban – mint követendő ideált, az új magyar „embertípust”. „Akkor még ő is így gondolkodott” – jegyzi meg rezignáltan. Elmondja, apja hogyan járt közre Horthy fiának ügyében New Yorkban, Fordnál – aki, csak úgy, mint az ő családja, a „zsidó terjeszkedést” tartotta a kor legnagyobb veszedelmének. Hosszan sorolja, ki mindenki járt nagyapja birtokán – többek között Klebelsberg Kunó, Teleki Pál, Bethlen István, Hóman Bálint, mutatja a fekete-fehér fotókat nagyapja aranylakodalmáról. Megosztja velünk, hogy ’34-ben Mussolini, a pápa és Róma kormányzója fogadta apját – és családját – az olasz fővárosban. Újságcikket látunk az Első Fajvédelmi Kiállításról. Ám amikor Varga Ágota arra kéri őt, olvassa fel a Magyar Közigazgatás 1934-es számában apja „javaslatait” a cigány-kérdés „megnyugtató” rendezésére, határozottan elutasítja azt. Nem beszél Endre László Eichmannhoz fűződő kapcsolatáról sem. (Eichmann egyébiránt ’44 októberében barátja velemi birtokán húzódott meg a nyilas puccsig.) Ugyanakkor: idéz apja börtönből írt leveléből – melyben Endre László a zsidóság elleni küzdelmet „élet-halál harc”-nak nevezi, és meggyőződése, hogy az elmúlt hónapok történései őt igazolják.
Föltűnő, ahogyan Endre Zsigmond apja államtitkári működésének csupán néhány hónapjáról hajlandó megnyilatkozni, és a hatalmas dossziéba kizárólag a „dicső” múltról szóló újságcikkeket, írásokat fűzte le.
Ugyanakkor, az idős férfi nem mutat semmiféle hajlandóságot a múlt megszépítésére: nem „korrigál”. Elmondja, a pesti zsidóság „kitelepítése”-kor (egyszer sem használja a deportálás szót) apja – második feleségével – a Balatonon vitorlázott. Mindemellett nem titkolja (ellenkezőleg!) nacionalista-antiszemita meggyőződését. Ám érvei nincsenek. Amikor apja leveléből olvas föl egy részletet, egyértelművé válik, annak mondatait, szóhasználatát használja, ismétli.
Az „apja fia” nem „értelmez” újra, nem reflektál; elfogad. Igazolást ad – leginkább saját magának.
Varga Ágota riporteri „technikája” egyszerre bravúros és megindítóan emberi. „Engedi”, hogy filmje főszereplője elmesélje a saját (család)történetét, miközben sokáig nem szembesíti a történelmi tényekkel beszélgetőtársát. Sőt: valójában egyáltalán nem szembesít-ütköztet. Rákérdez.
Auschwitz fölszabadításának hatvanadik évfordulója után két nappal – az Inforg „családias” hangulatú szakmai bemutatóján - hallgattam-néztem Endre Zsigmond holokauszt-tagadót, aki a gödörben fekvő, meztelen holttest-hegyet – egy német érsekre hivatkozva – lebombázott embertömegnek tekinti. Auschwitz az ő szemében munka-, és nem megsemmisítő tábor – azt vallja, munkaképes embereket megölni teljességgel ellentmond a racionalitás szabályainak. A dokumentumfilm főszereplője holokauszt-túlélőt még nem látott, gázkamrák szerinte nem léteztek, a beszámolók számára hiteltelenek, az emlékezők megbízhatatlanok.
Az alkotó ezt követően játssza le Endre Zsigmondnak a gyerekeivel készített telefonbeszélgetést. Fiának négy gyermeke van, Argentínában él, nem kíván hazajönni, felesége külföldi – egyik gyermekét sem nevezte el Zsigmondnak, Lászlónak. Apja nacionalista, fajgyűlölő meggyőződését károsnak tartja, nagyapja naplójába senkinek sem enged betekintést – emellett kedvesen közli, jobban örült volna, hogy arra kérik, emlékezzen Nobel-díjas rokonaira. Endre Zsigmond – szintúgy Argentínában élő – lánya elveti a nacionalizmus minden formáját.
Endre Zsigmond - kilencvenhat perc során - kétszer tűnt reménytelenül elveszettnek: mikor elmondta, apja milyen kifinomultsággal terített meg magának a börtönben, kivégzése előtt (megrendítő, mikor a mondat végére érve szótlanul rendezgetni kezdi a dossziéját), majd a gyermekeivel készített telefonbeszélgetés meghallgatása közben és után.
A kitűnő dokumentumfilm alkotója megosztotta közönségével: noha nem került bele a munkájába, főszereplője azt mondta neki: lehet, hogy a fiának és a lányának van igaza. Lehet, hogy a magány fölülkerekedik az eszméken is.
Varga Ágota olyan embert mutat meg, akit a gyűlölete sodort önkéntes száműzetésbe, akinek – végeredményben – nincsenek még „saját” emlékei sem, mert egész életében az apja múltját ápolta. Endre Zsigmond kétszer is úgy fogalmaz: „Minden sokkal kisebb lett, mint az emlékeimben.” Derűlátó pillanataimban hajlamos vagyok elhinni: egyszer talán mindaz eltűnik a világból, amely Endre Zsigmond emlékeit táplálta és ébren tartotta.
