Varga Livius (Quimby): „Sanzonos, ritmikus tánczene”
- Biztos százezerszer mondtátok már, de honnan a Quimby?
- Úgy kaptuk. Volt egy srác, Bostonból jött, Quimbynek hívták. Amikor nevet kerestünk, mondta, vegyük fel az övét. És lőn… A saját magazinját is magáról nevezte el. Az meg egy ilyen megmondós újság volt. Képregény politikai meg erotikus témákkal. Bejött neki. Nekünk is.
- Példaképeteknek tartjátok Nick Cavet, Tom Waitset. Ez a hangulatos kocsmazenés, dörmögős dolog kicsit mixelődött az Ékszerelmére albumon.
- De ez már régen volt. Az elején, mikor még nem voltak saját számaink, sok Tom Waits-et és Nick Cave-et játszottunk. Ez jól ment nekünk. De volt ott Iggy Pop is. Aztán az első albumunk is ilyen kocsmás-sanzonos, borongós lett, mint a példaképeinké.
- Most merre haladtok?
- Verőce felé. Effotra. Visszajövünk, aztán folytatjuk az új lemezt. Egyelőre a számítógépes vázlatoknál tartunk. De ez nagyon fontos, mert ez adja meg az alapokat. A ritmusosság megmarad. A ritmusszekció bluesalapokat játszik majd hátul, és ha nekem kell megmondanom, hát egy ilyen tempós, sanzonos ritmikus tánczene lesz belőle.
- Melyik lemezetekre hasonlít majd a leginkább? Mire számíthatunk?
- Úgy fogalmaznék, hogy megmarad a legutolsó album tempója és a Jerry dallamossága, csak sokkal szenvedélyesebb formában
- Címe?
- Az mindig az utolsó pillanatban dől el. De ősszel megjelenik.
- Mennyire jött be nektek a szaxofonról trombitára való váltás?
- Ó! Hát Bodi már legenda a hazai könnyűzenében. Játszott a Palermóban (Boogie Gang), ami nekünk nagy kedvencünk volt, és az Andersenben. De az már megszűnt. És billentyűzik is, úgyhogy igyekszünk ezt is kihasználni. Szóval beállt közénk és megtetszett. Nem volt kérdés, hogy marad-e. Nagyon fontos, hogy kivel zenél az ember. A technikai része is fontos, de ez egy többtényezős dolog. Szóval nem az volt a lényeg, hogy szaxofon vagy trombita.
- Tom Waits emlékzenélésre készültök. Mi ez?
- A Tibi is megtanult egy-két számot, én is készültem, de többen leszünk.
- De minek az apropóján?
- Ez egy ilyen sajátos Kodovics Péter ötlet. Arra gondolt, hogy jó dolog lesz, megszervezte, elhívott pár embert.
- A legutóbbi album feldolgozásos jellege azért volt, mert untátok az eredeti verziókat, aztán ez annyira bejött, hogy album lett, vagy más nem jutott eszetekbe?
- Az eredeti ötlet az volt, hogy remixet csinálunk magunkból. Elkészült három szám, döntőbe jutott kettő, a lemezre került egy. Aztán egyre többen kerestek meg minket, hogy akarnak minket remixelni. Összegyűltek vagy 26-an, szimpátiaszavazás alapján bekerült öt, hozzámixeltünk részleteket az élőkoncertekből és kész volt a lemez. Mindenféle dolog rákerült, ami egyébként nem szokásos nálunk. Szóval egyveleg lett.
- Ennyi koncertezés mellett jut időtök stúdiómunkára?
- Nem is az idővel van a baj. A kiadó fukar. Nincs pénz. Persze az ember igényei mindig magasabbak, mint amennyit megkaphat. De ami hiányzik, azt megpróbáljuk találékonysággal pótolni. Nem gondolkodunk azon, hogy mit lehet megcsinálni, hanem inkább megpróbáljuk megcsinálni. Meg nehéz úgy rendes eladásokat produkálni, hogy folyamatosan másolnak minket. A mi közönségünk számára luxusnak számít megvenni egy albumot. Annak idején mi is másoltuk a kazettákat. Hát ők meg már cd-t írnak.
- Szerinted mit mutat az, hogy minden fesztiválon ugyanazok a fellépők? Egyetlen fesztiválnak sincs egyénisége?
- Az a helyzet, hogy kicsi a piac. Belterjes a zenekarok világa is, meg a fesztiválszervezőké is. Mindenki biztosra akar menni. Még a kisszínpadokon sem kísérleteznek. Lassú a cserélődés, úgyhogy a fiatalok hálátlan körülmények között indulnak. Tényleg nincs egyéni arca a fesztiváloknak. De mondjuk fejlődik a partykultúra. Ott azért megmutathatják magukat a freestylerek, a hip-hopposok… Ha az ember keresi, megtalálja őket.
- Ott van például a Zene Napja. Tele olyan fellépőkkel, akiket soha máskor nem láthatsz. És mégse mennek el az emberek. Ez miért van?
- Az emberek 80 százaléka az autóban ülve, a kereskedelmi rádiókat hallgatva szerzi a zenei kultúráját. Aki egészen egyszerű dolgokhoz szokik, annak a „nagyon jó” idegen. Fura nekik, hogy nincs dúdolható refrén. Az én hét éves fiam is a sztárzenéket hallgatja, mert ezek hasonlítanak a legjobban a gyerekdalokhoz. Dallamosak, szépek, … Azért élete során mindenki fejlődik – valamerre. A fiam is kezd más dolgokat meghallgatni. Nem én mondtam neki!
- Mennyire vesztek részt a videoklipek megalkotásában?
- A híresebb klipjeinket Antal Nimród csinálta. ő dolgozik a Sub Bass Monsternek és Dopemannek. Szeretjük a kreativitását. Elmondja, hogy mit talált ki, ez cizellálódik egy reggeli kávé mellett és estére már meg is szerveződik a forgatás.
- És mennyi idő van a forgatásra?
- Egy nap. Mert minden nap dupla költség.
- Miért nem történik mostanában semmi a weboldalatokon?
- A Web nálunk mostohagyerek. Nincs köztünk igazi komputerekhez értő ember. Bele kéne süllyedni ebbe a kultúrába. Már szeretnénk egy számítógépet a zenélés miatt is, csak még gyűjtünk rá. Aztán belehúzunk.
- A ti zenétek mennyire eladható külföldön?
- Most kacsingatunk arrafelé. Ez erősen szervezési probléma is. Most talán lesz időnk rá. De voltunk már külföldön. És az emberek vették a zenénket. Szerintem ezt abból lehet lemérni, hogy táncoltak rá. Jártunk Németországban, Csehországban, Szlovákiában. Készülünk Újvidékre, Erdélybe, meg Hollandiába is nagyon szeretnénk elmenni. De az embernek hallatnia kell magáról. Csak úgy nem fogják megkeresni.
- Filmzenék?
- Írtunk már zenét egy animációs filmhez. Ez volt a Hilda’s story. Az Ékszerelmére remixváltozatát vágtuk alá. A Ponyvapottinghoz is a mi számainkat használták.
- És a Pizzás…Milyen volt a forgatás hangulata?
- Egy rövid kis megjelenésünk van benne. Csak egy napra csöppentünk az egészbe. Jó kis csapat volt ott. Haverok természetesen. Nekünk ott jó volt. Iszogattunk, hogy a hangulatot fenntartsuk. Mi voltunk a Pizzás barátai, valamiféle homelessek, akik furcsa szürrealista vízióként jelennek meg a filmen. Éldegélnek ott lenn, énekelnek a Pizzás menyasszonyának. Én vagyok a szószólójuk.
