Vécsei Márton: Nem egy kiugrott festő vagyok

Interjú a Diamond Club elsőfilmes rendezőjével

Filmhu: Elvégezted a Képzőművészeti Egyetem festő szakát, majd a az SZFE rendező szakát. Mi történt azóta?

Vécsei Márton: Amikor befejeztem a filmrendező szakot, volt már egy játékfilm-tervem, amelyet Peer Krisztiánnal kezdtünk el írni 2000-ben, Út a csillogásba volt a címe. Ezzel a könyvvel eljutottunk a Sundance projektfejlesztő workshopjára, valamint 2004-ben Amszterdamba, a Binger Film Institute-ba, amely arra specializálódott, hogy a kiválasztott rendezők-írók az első forgatókönyvüket a lehető legtökéletesebbre csiszolják. Az egész nagyon izgalmas interakció volt, az Amszerdamban töltött fél év alatt többet tanultam a filmkészítésről, mint az egész főiskola alatt. Rengeteg filmet néztünk, és részletesen elemeztük a forgatókönyveket. Az Út a csillogásba filmötlet közben fokozatosan átalakult a Budaiak című forgatókönyvvé, amely egy Szabadsághegyen felnőtt zenészről és az ő környezetéről szól. Mindhárom filmötlet, a most készülő Diamond Club is Így jöttem-film, vagyis arról a közegről szól, ahonnan érkezem, úgyhogy nagy kérdés lesz a Diamond Club után, hogy újra neki akarok-e még futni egyáltalán a Budaiaknak…

Filmhu: Ha azt a könyvet fejlesztgettétek éveken keresztül, miért nem annak ugrottatok neki?

V.M.: A Budaiak drága film lett volna, ezért inkább megpróbáltam egy olyan alapstruktúrát kitalálni, ami nagyon kevés pénzből is leforgatható. Ugyanis hiába voltak a hátunk mögött neves forgatókönyv-fejlesztő workshopok, többször pályáztunk a Budaiakkal, mégsem kaptunk rá pénzt. A Diamond Clubot az a düh indította el, hogy nem akarok tovább várni arra, hogy egyszer majd talán adnak valamennyi pénzt, akkor is kevesebbet, mint kellene, és akkor sem lehet majd azt és úgy megcsinálni, ahogyan szeretném.


Filmhu: Ez alatt az idő alatt készítettél dokumentumfilmeket is....

V.M.: Vettünk egy házat Erdélyben, és Amszerdam után félig kiköltöztem oda. Nagyon kíváncsivá tett az a világ, teljesen ismeretlen közeg egy olyan budai gyereknek, amilyen én voltam. Semmit nem tudtam az egészről, és rettentő izgalmas volt, kicsit olyan, mintha száz évvel visszamennék az időben. Ebből az élményből készült a Messzi távol című dokumentumfilmem, az alatt a két év alatt, amelyet ott töltöttem. Sok szempontból ez a kedvencem az eddigi filmjeim közül, a humora, és egy csomó más dolog miatt. A dokumentumfilm hatalmas szabadságot ad! A Panoráma Budapestnél is azt élveztem nagyon, hogy szabadon lehet vágni, szinte végtelen mennyiségű anyagod van, és ettől a jelenetek hihetetlen könnyedséget kapnak.

Erdély után a Született lúzerek című HBO-sorozathoz forgattam két epizódot, ez nagyon fontos tapasztalat volt, műteremben forgattunk, kézben lehetett tartani az egészet, a stilizáció és a hatásvadászat szinte elvárás volt, teljesen elengedhettem a képzeletemet, és olyan dolgokat próbálhattam ki, amiket egyébként sosem. Nyáron forgattam még, szintén az HBO-nak, milliárdos szülők gyerekeiről egy dokumentumfilm-sorozatot, többek között ezért is húzódott viszonylag sokáig a Diamond Club forgatása.

Két évvel ezelőtt indítottuk el a cégünket, a Pipacs Filmet, ahol csinálunk reklámokat is. Semmiféle elvi problémám nincs a reklámfilmkészítéssel, annál is inkább, mivel a Kisképzőben alkalmazott grafika szakra jártam, és megtanultam, hogy az ember megrendelésre is csinál dolgokat, tökéletesen hozzá tartozik az élethez, hogy meg kell felelni valakinek, szabályok, megkötések vannak, nem teljes művészi szabadság.

Filmhu: És hogy jön a képbe a Farkasember című rövidfilmed, amely a 39. Filmszemlén szerepelt?

V.M.: A Farkasember a Budaiak előtanulmányaként született, amelyben arra a kérdésre kerestük a választ, hogy hol csúszott el a főszereplő testvérpár kapcsolata, mi volt az a pont, amikor eltávolodtak egymástól. A főhős olyan típusú figura volt, mint Peer Krisztián, az ő gyerekkorából találtuk a történetet is. Egyébként is sok ilyen figura van a környezetemben, mindig is foglalkoztattak az önsorsrontó karakterek.


Filmhu: Tehát a Diamond Club főszerelője is a Farkasemberben szereplő, azóta felnőtt kisfiú?

V.M.: A legfontosabb közös vonás az, hogy a Budaiakban, és a Diamond Clubban is egy szörnyeteg a főszereplő, aki nem mellesleg művész. Ez azért különösen fontos számomra, mert ezt a küzdelmet nagyon gyakran láttam a közvetlen környezetemben. A művészt, aki magában a művészetben próbálja totálisan megélni a világot.

Filmhu: És az önéletrajzodból, miszerint festő szakon végeztél, rosszul következtettem arra, hogy ezek önéletrajzi ihletésű vagy legalábbis személyesebb történetek?

V.M.: Én alapvetően sosem akartam festészettel foglalkozni, csak valahogy a Kisképző után evidens volt, hogy a Képzőre menjek, viszont azt is tudtam, hogy akkor még nem vettek volna fel a rendező szakra. Tizenhat éves koromtól tudom, hogy filmeket akarok csinálni. A Képzőn is főleg fotóztam, a vizuális alapozásra fektettem hangsúlyt, a képkészítés számos módjával találkoztam, és emellett rengeteget írtam, és játszottam az egyetemi színpadon is. Szóval nem egy kiugrott festő vagyok, ez csak úgymond időhúzás volt, nagyon tudatosan arra készültem, hogy majd sikerrel felvételizzek az SZFE rendező szakára, ami 1998-ban meg is történt.

Filmhu: A film erről a figuráról szól, a közegről vagy a művészet mindenhatóságáról?

V.M.: A főszereplő férfi csak egy katalizátor, a Tenki Réka által megformált Adél a film főszereplője, egy nagyon jó körülmények között élő, elkényeztetett budai úrilány, aki iszonyú pluszokkal kezdi az életet, mégis valami hiányzik belőle. Arról szól a film, hogy ez a lány ebben az elképesztő biztonságban és védettségben hogyan lel rá Richárdra, az Uglár Csaba által alakított művészre, és hogyan próbálja megmenteni, amikor rájön, hogy egy művészeti akciónak titulált öngyilkosságra készül. A történet egy mondatban összefoglalható premisszája a következő: Ne akarj egy olyan embert megmenteni, aki nem akarja, hogy megmentsék.

Mivel nagyon kevés pénzünk volt a filmre - tízmillió forintból forgott – úgy találtam ki, hogy minden egyes napon egy jelenetet forgatunk, és így, a tíz hosszú jelenetből fog összeállni a játékfilm. Olyan helyszíneket választottunk, amelyek jól mutatnak, ahol lámpa nélkül tudunk forgatni, és 360 fokban körbe tudjuk járni a helyszínt a kamerával. Azt gondoltuk, hogy ezzel a módszerrel akár tíz nap alatt dobozba kerülhet a film. Aztán kiderült, hogy ez kissé naiv elképzelés volt. Bizonyos izgalmas részletek, illetve az egyes karakterek értelmi, dramaturgiai és érzelmi motivációi nem születtek meg pontosan, a túlfeszített tempó miatt. Ezért ősszel forgattunk hozzá még öt napot, és később még egyet. Gyakorlatilag az első tíz napban felskicceltünk egy rajzot, a második etapban pedig kidolgoztuk a részleteket. A Diamond Clubbal az volt a célom, hogy egy olyan filmet csináljak, ami tökéletesen érthető, az elejétől a végéig nyomon követhető története van, és egy fokkal nagyobb számú közönség érdeklődésére tarthat számot, mint egy úgynevezett művészfilm.


Filmhu: Az öngyilkosság valós motiváció ennél a pasinál? Nem túl gyáva ő ehhez?

V.M.: Ő egy olyan beteg, exhibicionista figura, akinek ez benne van a sorsában. Volt ilyen ismerősöm. Uglár Csaba egyébként is művész, így olyan életet él, hogy van, hogy 8-10 napig nem alszik, leugrik a Margit-hídról, ha épp ahhoz szottyan kedve. Ha van egy kiállításmegnyitója szerdán, akkor az azt megelőző hét teljes őrület – ez önmagában remek dokumentumfilm-téma lenne. Úgy kell megvágni a filmet, hogy ennek a pasinak elhiggyük azt, hogy el fog menni a végsőkig, hiszen mindent egy lapra tesz fel. Aztán jön ez a lány, és megpróbálja keresztülhúzni a számításait. És ez rohadtul dühítő, ha az embernek van egy nagyon erős akarata, legyen az akár jó, akár rossz formájú, és abba egy másik ember beleavatkozik. Nem akarom mentegetni ezt a karaktert, de azt gondolom, hogy az ő féktelen dühe is megérthető.

Filmhu: És a lány motivációja másodrendű?

V.M.: Az, hogy beleszeret ebbe a figurába, illetve, hogy ez egyfajta kiszabadulási kísérlet? Nem, igazából akkor jó, ha mind két motivációt tökéletesen meg tudjuk érteni, bár nem feltétlenül fogjuk elfogadni ezeket.

Filmhu: Éreztem a filmelőzetesben némi cseh újhullámos hangulatot, illetve egyfajta ironikus, itt-ott feketébe hajló humort.

V.M.: Igen, a rendezői koncepcióban is leírtam a cseh újhullámos jelleget, amely abban fog leginkább kiütközni, hogy habár Richárd mozgatja a szálakat, ő minden szituációnak a katalizátora, de nem ő, hanem a rá adott reakciók az igazán érdekesek.



Filmhu: Hogyan találtál rá Uglár Csabára, a főszereplőre?

V.M.: Csabát nagyon régóta ismerem, több rövidfilmemben, és a Panoráma Budapest című fikciós dokumentumfilmemben is szerepelt. Amikor húsz éves voltam, két figura volt a környezetemben, akikkel kapcsolatban azt éreztem valamely rejtélyes okból, hogy ők tudnák megjeleníteni az alteregómat a filmvásznon. Egyikük Csabi volt, a másik pedig Barta Bandika, akivel a forgatókönyvet írtuk….

Filmhu: Hihetetlenül karakteres figurák, helyszínek és látványelemek jellemzik a filmet, legalábbis, amennyit láttam belőle. Mennyi részed volt ennek a kitalálásában, felépítésében? A festő éned előtör ilyenkor?

V.M.: Számomra nagyon lényeges, hogy érzelmileg valahogyan viszonyuljak ahhoz a helyszínhez, ahol forgatni fogunk. Egyfajta posztkommunista hangulat lengi át a film különböző színtereit, de ez mégsem retro-érzés, nem valaminek a visszasírása, hanem sokkal inkább egy fura egyveleg, amit nem tudunk pontosan behatárolni, amely egyszerre nagyszabású és egyben elidegenítő is. Nagyon fontos továbbá a filmben a ruhák és a helyszínek viszonya. Vizuálisan mindig is vonzott a rajzfilmek világa, és a Csabára adott egyenruhától, illetve Réka stewardess-ruhájától teljesen stilizáltak lettek a főszereplők, a film szinte bármelyik pillanatban átfordulhat rajzfilmbe, és lehet, hogy át is fog. Nagyon szeretek stilizált figurákkal játszani egy valós térben, ez számomra nagyon sok jelentést hordoz, bár bennem ez sokkal inkább az ösztönök szintjén zajlik, mintsem hogy tudatos szimbólumalkotásról volna szó. Remélem, hogy ez mások számára is fog valamiféle jelentéssel bírni.

Filmhu: Hogyan alakult a produkció háttere?

V.M.: Kísérleti moziként indult az egész, saját cégünk, a Pipacs Film és az Inforg gyártásában, amely szép lassan kinőtte magát játékfilmmé. A Pipacs Film 2008-as megalakulásakor megállapodtunk abban, hogy a Diamond Club című filmet mindenképpen elkészítjük, akár támogatásból, akár önerőből. Így Kondákor Linda casting directorral és Szántó Gábor gyártásvezetővel közösen mindhárman producerei is vagyunk a készülő filmnek. Óriási erőfeszítésbe került a cégnek, hogy komoly állami támogatás hiányában többszöri nekifutásra leforgathassuk a filmet, és ehhez más koprodukciós partnerekre is szükségünk volt. A Laokoon Film lámpákkal és kamerával segítette a forgatást, most pedig, a TV2-vel együtt Bodzsár István és az Unio Film szállt be, hogy a film megszülessen. De ahhoz hogy filmkópia készülhessen még további támogatásra van szükségünk.


Filmhu: Az, hogy saját cég a gyártó, inkább kötöttséget vagy szabadságot ad?

V.M.: Nem igazán szabadságot ad, sokkal inkább rákényszerít arra, pontosan ismerve az anyagi lehetőségeinket, hogy megtaláljam a legjobb megoldásokat, ha nem akarok túl nagy kompromisszumokba belemenni. Nagyon sok ember dolgozott ebben a filmben szívességből, amit azért lehet elfogadni, mert a cég szokott reklámokat is forgatni, így a másik oldalon ezt munkával tudjuk úgymond meghálálni. Így végül a forgatásnak nem volt szegényszaga, a filmnek pedig végképp nem lesz az. Az operatőröm Szügyi Balázs, akivel együtt végeztünk a Főiskolán, és gyakran dolgozunk együtt. És megemlíteném még Zakál Editet, aki konzultánsként és dramaturgként segíti a filmet, illetve Kiss Wandát, a film vágóját.

Filmhu: A címe és a világa alapján is sejthető, hogy nem pusztán magyar piacra készül a film. Az októberi hazai bemutatón felül hol szeretnétek leginkább előrukkolni a Diamond Clubbal?

V.M.: A vágyaimban természetesen egy olyan mozi víziója él, ami érdekli az embereket, függetlenül attól hogy hol játsszák. Ugyanakkor van egy olyan érzésem, hogy ez a film külföldön jobban fog működni, mint Magyarországon. Sosem volt célom, hogy fesztiválfilmet csináljak, inkább arra próbálok törekedni, hogy minél több ember számára érthetőek legyenek a munkáim, én pedig mindeközben a lehető legnagyobb alkotói szabadságot élvezhessem.