Wannabe-rocksztárok

"Majdnem" híresek

Keanu Reeves közepesen rossz filmszínészként sokkalta jelentősebb sikert érhetett el

Az a tény, hogy Keanu Reeves közepesen rossz filmszínészként sokkalta jelentősebb sikert érhetett el, mint hasonló képességű zenészként, híven példázza: az amerikai zenebiznisz még mindig nehezebben tűri a csekély talentummal bíró figurákat. Reeves 23 éves korában, önerőből ismerkedett meg a basszusgitárral, majd egy hirtelen felindulásból elkövetett garázs-zenélés után megalapította a Dogstar nevű bandát. A színész 32 éves volt az első hivatalos hangzóanyag (Quattro Formaggi, 1996) megjelenése idején, bohócnak kissé öregecske, ennek ellenére további lemezek is készültek (Our little visionary; Happy ending). A Dogstar, miként mondani szokás, mérsékelt sikert aratott: a zenekar az önálló kiadványokon túl szerepelt válogatáslemezeken, koncertezett, illetve kisebb-nagyobb fesztiválokon is megfordult szerte Amerikában. Reeves bevallása szerint főképpen a turnékat imádta, mert ingyért kapta a sört és dőltek a nők, bejött neki a rock’n’roll világa – képességeit és tudását figyelembe véve érthető, hogy ajándéknak tűnt számára az élet nevű mozi minden olyan snittje, mikor a rocksztár szerepében csaponghatott. Mert a Dogstar mutatványa valahol a B-közép alsó szegmensében helyezkedik el, esetleg lentebb: fantáziátlan post-grunge zenéjüket az erős dalok és a sziporkázó zenei megoldások teljes hiánya jellemzi, legfeljebb annyi írható javukra, hogy nagyon szeretik a Morphine-t, a Joy Division-t és a The Clash-t. A sztárszínész színpadi alakítása sem nevezhető felkavarónak, Reeves folyton a basszusgitár nyakát figyeli, hangszerkezelése bizonytalan, figyelemreméltó megmozdulásai nemigen akadnak. Zenésznek ugyan borzalmas ő, de kérem, ki merne egy ilyen széparcú szupersztárt ledobálni a színpadról?! Kész szerencse, hogy a Dogstar a rajongók melegszívű fogadtatása ellenére is megtette azt a szívességet, mellyel tartozott az emberiségnek: feloszlott.

Az ex-gladiátor munkaköri leírása szerint a banda frontembere

A 30 Odd Foot of Grunts - a csapat biztos befutó a leghülyébb nevű zenekarok versenyén - Russel Crowe számára kínál lehetőséget sokoldalú tehetsége kibontakoztatására. Az ex-gladiátor munkaköri leírása szerint a banda frontembere: a hollywoodi híresség gitárt és mikrofont egyaránt abuzál, sőt, dalszerzésben is jeleskedik. A csapat eddiglen két lemezzel és számos maxival sújtotta a világot, az egyik kiadványon még egy Meg Ryan-Russel Crowe duett - kavartak akkoriban - is helyet kapott, a dal címe önmagában is döbbenetet keltő: Meg Ryan/Russel Crowe song. Amint a fenti lelemény is sejtetni engedi, legkevesebb két feltétel beteljesülése szükségeltetik hozzá, hogy valaki élvezhesse a 30 Odd Foot of Grunts lemezeit: elkötelezett rajongás és súlyos hallószervi károsodás. De hogy mennyire hűdekínos Russel Crowe énekesi magakelletése, az akkor derül ki, mikor mellé áll valaki, ki történetesen ért is a zenéléshez: a Chrissie Hynde-dal (The Pretenders) előadott duett (Never Be Alone) például kimagyarázhatatlan minőségbéli különbségeket mutat. A lelkes közönséget persze mindez kevéssé zavarja, alig tudnak betelni avval, hogy kedvencük nyilvánosan basszamegezik és sört iszik a színpadon, időnként pedig, ha leül a hangulat, vitatható minőségű show-elemként még az Oscar-díjat is meglengeti – sehogy se lesz ez jó, Russel.

A művésznő éneklés helyett szenvelgő hangon motyog és unottan kapirgál

Keanu Reeves legalább volt olyan előzékeny, hogy műkedvelő amatőrként soha nem vette komolyan saját magát, Russel Crowe hasonlóképpen tart némi a távolságot, Milla Jovovich ellenben ambiciózus és „ihletett”. Ha akad a hollywoodi wannabe-rocksztárok közt erősen aggasztó jelenség, úgy ő lenne az: a csillagszemű kisasszony ugyanis elvárja, hogy kétes értékű produkcióját komolyan vegyék. Zenei preferenciáit tekintve az eszes brit popzene (Portishead, Radiohead, s mindenek előtt PJ Harvey) üthetett nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket a híres szépség hallóközpontján, de a jó ízléssel válogatott példaképek még semmire sem jelentenek garanciát. Bár Jovovich előszeretettel hivatkozik gyermekkori zongoratanulmányaira és artisztikusan pózol a nyakában lógó Fender Telecasterrel (szexinek szexi), az időközben feloszlott –figyelem: már megint egy hülye név - Plastic Has Memory zenéje érdektelen és kopár, semmivel sem magával ragadóbb, mint Steven Seagal countryzenei ámokfutása. A művésznő éneklés helyett szenvelgő hangon motyog és unottan kapirgál, ennyire ugyan bárki megtanulhat danászni-gitározni, ráadásul a nem hivatalos koncertfelvételek tanulsága szerint élőben tovább romlik a helyzet. A Plastic Has Memory már a múlté, Jovovich azonban aktív: a kísérőzenészektől ballasztjától megszabadult hölgy Milla néven nemrég jelentetett meg egy dalt az Underworld filmzenealbumán, jelenleg pedig önálló debütlemezén munkál Danny Lohner hathatós segítségével – kérdéses, hogy a Nine Inch Nails basszusgitáros-stúdiózsenije képes lesz-e életet és erőt varázsolni a felettébb bárgyú próbálkozásba.

Johnny Depp ügye jóval komolyabb, hisz ő már színészi karriere előtt komolyan foglalkozott a muzsikálással, szenvedélye pedig máig kitart. Mint gitáros, bőven átlag felett teljesít, és kiváltképpen kellemes a szívnek, hogy kevéssé a sátánian gonosz villanygitár bűvölését, mintsem inkább a sokkalta kifinomultabb dobro (fémtestű, rezonátoros gitár, főként üvegnyakkal játsszák) pengetését részesíti előnyben - férfiasan markáns választásával Depp elsősorban az autentikus delta-blues mellett kötelezte el magát. A színész számos zenekarban tevékenykedett (The Kids, P - utóbbi korrekt sztárkollektíva volt a Sex Pistols-ból ismert  Steve Jones-szal, vagy a Red Hot Chilliben játszó Flea-val) és további kultikus zenészek mellett is megfordult, rögzített dalt Iggy Pop, a Dead Kennedys és Shane MacGowan (ex-Pogues, Popes) társaságában, valamint felbukkant a Lemonheads „It’s a shame about the ray” klipjében. Legtöbbek által ismert, leghallgatottabb zenei megnyilvánulása az Oasis mellett esett meg, mikor a karibi térség egyik szigetén véletlenül összefutott Noel Gallagherrel, a heves poharazgatás pedig közös gitármolesztálásba fordult. Depp mutatott egy témát a veszettül híres és népszerű muzsikusnak, amely passzolt a zenekar Fade in-out dalához, s miután a brit munkásosztály jeles képviselője ekkorra már A verzió: hangszerképtelenné itta magát, B verzió: elégtelen tudása okán folyton belebotlott a trükkös gitárfutamba, maga a színész játszotta fel a gitársávokat és a szólót. A fémtestű rezonátoros később a Csokoládé című filmben is előkerült, tényleg Depp szólaltatta meg a hangszert, külső támogatás és instruktorok nélkül – így mentette meg a zenéhez kicsit is értő embereket az olyasféle kellemetlen élménytől, amelyet a Világ második legjobb gitárosa című, egyébiránt magával ragadóan csodálatos Woody Allen filmben Sean Penn nem túl hiteles fogólap-taperolása okoz.

Bruce Willis a Loose Goose nevű rhytm’n’blues bandát erősítette

A hollywoodi wannabe-rocksztárok általános bénaságával összevetve Johnny Depp nagyon cool fickó, Bruce Willis azonban még inkább, hisz a szerény kezdetekben zenészként szerzett keresete által egyenlítette ki havi lakbérszámláit. A leendő színész a Loose Goose nevű rhytm’n’blues bandát erősítette szaxofon- és harmonikajátékával, majd ’87-ben – ekkor már javában benne volt a Simlis és a szende című sorozatban - lemeznyi blues-dallal jelentkezett. A The Return of Bruno album platina-státuszig szárnyalt, a kiadvány kereskedelmi sikere overdrive-fokozatba kapcsolta az immáron énekesként is helytálló Willis karrierét, ki nem pusztán koncertezett és további lemezeket készített, de még a nagy Brian Setzer mellett is felbukkant, sőt, harmonikajátéka hallható a Mester Live Nude Guitars albumán! Az atlétatrikós akciósztár jelenlegi zenekarával –The Accelerators - sokat és sokfelé játszik, anno bejárták a Planet Hollywood hálózat éttermeit és a House of Blues klubokat, jó hazafiként pedig soha nem mond nemet, ha a külhonban szolgáló amerikai katonák szórakoztatására kérik fel – ilyenkor talán az idevágó Elvis dalt, a G.I. Bluest is eljátssza. S bár Hollywood húszmilliós szupersztárja nem volt, nem is lesz soha igazán jó muzsikus, Willis szimpatikus wannabe, mert ismeri önnön korlátjait, és nem akar többnek látszani, mint ami, ráadásul szívből-lélekből játszik – ha valaha is lesz harmadik Blues Brother mozi, kéretik bevenni az öreg Brunót.

Menő hollywoodi színésznek lenni nagyon jó, de rocksztárnak lenni még jobb, a fenti példák legjava mégis azt mutatja, hogy okosabb döntés ellenállni a kísértésnek. Muzsikusból vált már híres, sőt, akár remek színész is, ám az út visszafelé nem járható. Ezért, ha azt látná a Kedves Olvasó, hogy kedvenc színésze az első sikerektől megmámorosodván hangszert ragad és zenei fronton is érvényesülni kíván, inkább ragadja el tőle az instrumentumot - mindenkinek jobb lesz így.