Woody Allen

Szintén zenész

A rádió mellé bújva hallgatta a korabeli sztárok felvételeit

Woody Allen bolondulásig rajong a jazzért, zsenge gyermekként kapott rá a műfajra, mikor a rádió mellé bújva hallgatta a korabeli sztárok felvételeit, kik -szemben a mai Top 20 szereplőinek javával - még megérdemelten váltak sztárokká. Count Basie, Benny Goodman, Glen Miller, Artie Shaw és társaik, a bigband korszak ragyogó csillagai voltak a legfontosabb inspirációk, majd szélesedett a horizont. Persze imádja Charlie Parkert és Coltrane-t, Monkot, Cole Portert és az ötvenes-hatvanas évek nagyjait, de szíve a régi nagyokért dobog, kiket a csöves rádió mellé bújva fülelt egykoron.

Woody Allen hithű jazzrajongó és aktív jazz-zenész. Filmügyi erényei és gyengeségei eme habitusából erednek: az általa írt-rendezett mozikban kiegyensúlyozott tempó, tradicionális hangszerelés, visszatérő melódiák, megszokott motívumok köszöntik a nézőt, immáron sok-sok éve. Mondják egyesek, betegesen viszolyog a változástól, nem hajlandó újítani – de miért is tenne így? A Woody Allen által teremtett filmnyelv abszolút unikális a kinematográfia történetében, látásmódja, írói- rendezői eszköztára pedig nyilvánvaló korlátoltsága ellenére is lenyűgöző. Közel negyven filmet dirigált, ötvennél is többet írt, és ha akadnak is köztük gyengébb darabok (mert akadnak), illessék a katalógus a legszigorúbb szelekcióval, a tucatnyi kiváló mozin felül legalább további fél tucat nemes veretű és örökérvényű, bármikor újranézhető mestermű akad fent a rostán. Fogd a pénzt és fuss, 1969; Annie Hall, 1977;  Manhattan, 1979; Csillagporos emlékek, 1980; Kairó bíbor rózsája, 1985; Zelig, 1983; Férjek és feleségek, 1992, A világ második legjobb gitárosa, 1999 - oppsz, megszaladt a kéz, hisz ez már hét, pedig még korántsem teljes a lista. Nagyon-nagyon kevés rendező akad széles e világban, ki ilyesmit állíthat magáról, három zseniális alkotás felett már bárkinek helye van a mozgókép egyetemes történetét összefoglaló panoptikumban.

Filmjeiben kerüli a mesterkéltséget és a disszonanciát, a kakofóniát és a hamisságot, egészséges muzikalitása oly magabiztos és magával ragadó. Természetes hangzatokkal, gömbölyű és hosszan zengő hangokkal operál, egyszerűségre és eleganciára törekszik, és remekül gazdálkodik a hangok közti csenddel. Woody Allen nagyon sokat tud a harmóniákról és a dallamvezetésről, az analógia szemérmetlenül kínálja fel magát: a jellemek, mint rafinált harmóniák dolgoznak össze, az elegáns dallamvezetés pedig szépen ívelt dramaturgiát eredményez. Ezáltal teremt olyasféle atmoszférát, amely roppant emberi, intim és elbűvölő, amelyben élvezet elmerülni, mert kedves a szívnek, kedves a fülnek, kedves a szemnek. „Ha a filmem még legalább egy embert nyomorúságba taszít, úgy érzem, elvégeztem a munkám.”. Minő tévedés: egy Woody Allen film megtekintése után mosolyogva jönnek ki a nézők a vetítőből. És közben, a végefőcím alatt is szól a jazz.

A jazzben megvalósítható a hibátlan harmónia, amely az életben megteremthetetlen

A régi korok jazz-zenéje egyrészt meghatározza Allen-filmek hangulatát és struktúráját, másrészt konkrét dramaturgiai utalásokat is találhatunk szép számban. A Játszd újra, Sam (1972) főszereplője „végzetes választás” előtt áll, mikor döntenie kell, milyen zenét rakjon fel randevú előtt: Oscar Peterson, vagy Bartók? (A párbajból persze a jazz kerül ki győztesen.) A Manhattan (1979) című darabot végigkíséri Gershwin zenéje, a Rádió aranykora (1987) bűbájos rege az önkéntes szobafogság éveiről, miként a ’20-as években játszódó Bullets Over Broadway (1994) is jókora muzikális támogatást kapott, erősítendő az egyébként is remekül elkapott korhangulatot. A két évre rá bemutatott Everyone Says I Love You (felénk a Varázsige: I love you címen futott) kiváltképpen nagy gesztus, mókás kuriózum, egyedülálló tétel az életmű egészét tekintve: Allen egy kvázi-musicalt rendezett, amelyben mindenki dalra fakadt egy-két jelenet erejéig. Edward Norton, Drew Barrymore, Julia Roberts és más szupersztárok danásznak fülsértően fals hangon, égetik magukat önként és boldogan, bizonyítván az örökbecsű tételt, hogy a zene mindenkié, de sajnos csak kevesen értenek hozzá. Rejtély, miként vette rá őket a rendező erre az image-romboló cselekedetre: a húszmillió dollárt nyomó Julia Roberts énekesnőként olyannyira béna, hogy a néző kifejezetten szánja esetlenségét. Semmi digitális utómunka, semmi manipuláció: noha a hamis részeket könnyedén korrigálhatták volna a modern stúdiótechnika segítségével, minden megmaradt úgy, miként megszületett.

Ha tematikai oldalról közelítünk Woody Allen és a jazz bensőséges viszonyához, a Világ második legjobb gitárosa (Sweet and Lowdown, 1999) – a szerző véleménye szerint a kritika aljas módon alulértékelte ezt a kiváló mozit - lenne az abszolút toposz. Emmet Ray tragikus, egyszersmind szívmelengető története nyílt, szenvedélyes szerelmi vallomás a ’30-as évek jazz zenéje iránt, és bár egy sosemvolt személy által állít emléket a korszaknak, szerfelett cseles módon szövi össze a fikciót a valósággal. A film mély meghajlás Django Reinhardt zsenialitása előtt: a szörnyen kevély Emmet Ray sírva fakad, mikor „annak a francia cigánynak” a felvételeit hallgatja, ha pedig szembetalálkozik imádott-gyűlölt riválisával, aléltan rogy földre – ki is állhatna meg a nagy Django színe előtt? Kiváltképpen szimpatikussá teszi a mozit, hogy Woody Allen más rendezőkhöz hasonlóan nem kívánta szépíteni a dolgokat, a legkevésbé sem óhajtotta az erkölcs ormára emelni, vagy metafizikai lénnyé, holmi földi istenséggé tenni Emmet Ray figuráját, nem teremt rajongásra biztató hazug illúziókat: a világ második legjobb gitárosa kleptomániás, részeges, elképesztően ostoba, felvágós és kiállhatatlan fickóként került celluloidra. A zseniális Emmet Ray voltaképpen egy kültelki surmó, de imádnivaló surmó (Woody Allen filmjeiben még a legaljasabb figura is szimpatikus), ki ha játszani kezd, csodát művel és minden bűne megbocsáttatik. A Világ második legjobb gitárosa a zene univerzális hatalmával és a géniusz törvényszerűen bekövetkező drámájával szembesíti a nézőt: a jazzben tetten érhető a tökéletes szépség, megvalósítható a hibátlan harmónia, amely az életben megteremthetetlen, ki pedig ezt vágyja, előbb vagy utóbb karambolozik a valósággal, és összeroppan.
Le merem fogadni, hogy Woody Allen többre tartja a zenészeket, mint az írókat – egyik legkiválóbb mozijában legalábbis erre utal, félre nem érthető módon. A briliáns Annie Hallban (1977) Paul Simon figurája, a minden hájjal megkent, mézes-mázas modorú, kellemkedő producer-ördög lecsapja kezéről élete szerelmét, mániákus elszántsággal, saját neurózisára is fittyet hányva -repülőgépre ül, autót bérel, élesztőpürét rendel - harcol érte, mégsem képes visszaszerezni a nőt. A bolyongó Annie korántsem volt holmi bevehetetlen csúcs Alvy Singer számára, de miután Tony Lacey mellett énekesnővé érett, immáron elérhetetlenné vált. Halmozott kudarc: az író-komikus sem a zenei producerrel, sem az énekesnővel szemben nem bír semmiféle hatalommal, intellektusa lepereg róluk.

Woody Allen filmjeiben főcímtől végefőcímig jazz szól, klasszikusok és eredeti szerzemények vegyesen. Mivel ő maga nem tud komponálni, leginkább Dick Hymannel dolgoztat. A veterán szerző többek közt oly kiváló alkotásokhoz járult hozzá, mint a Zelig, a Csillagporos emlékek, a Világ második legjobb gitárosa, az Everyone says I love you, a Kairó bíbor rózsája, neve szinte valamennyi Woody Allen filmzenében tetten érhető, ha csak egyetlen dal erejéig is. Persze, miként a rendező maga, ő is veterán jazzista.
Woody Allen oly odaadással adózik a régi korok zenéje iránt, hogy technikai téren sem köt kompromisszumot: a Dolby Digital korban kereskedelmi szempontból legalábbis konkrét érnyiszálásként értékelhető, hogy tagadja a modern hangtechnika zsarnoki hatalmát, és filmjeit konok módon mono hanggal készíti. Sokan ostoba pazarlásnak titulálják eme szokását, fanyalognak felette, hogy nem használja a high-tech leleményeket, ám a rendező véleménye szerint azok a filmek és zenék, amelyek igazán nagy hatást gyakoroltak rá, mind monóban szóltak – minek akkor stereo 5.1, urambocsá’ 6.1 hangzás? Jóval több ez, mint olcsó nosztalgia: az elegáns minimalizmus gesztusa.

Wild man blues A legkevésbé se kapkodnak, örömből muzsikálnak

Emlékeznek a Fogd a pénzt és fuss (1969) ama jelenetére, mikor Woody Allen aktuális alteregója csellózni tanul, ám kevéssé bizonyul tehetségesnek, és a fülsértő nyikorgást berekesztendő, kivágja az ablakon a hangszert? Meglehet, a rendező is felhalmozott némi frusztrációt zenei tanulmányai során: nem lehetett idősebb a gyermekkorú Virgilnél, mikor először vette kézbe a klarinétot. Woody Allen, bár ifjúkorától tanulja a hangszert és három évtizede játszik közönség előtt, inkább műkedvelő amatőrnek, mintsem valódi zenésznek titulálja önnön magát. Óriások árnyékában állva roppant visszafogottan nyilatkozik képességeiről: „...tudok játszani, nem jól, de tudok, viszont  nem  tudnék leírni egyetlen hangot sem, még ha az életem is múlna rajta, nem tudnám, hol kezdjem el, azt sem tudnám, hol kezdjem el a dalírást. Csak játszom, egy kicsit tudok improvizálni, nem valami remekül, de azért ez elég az egyszerű New Orleans muzsikához, de hogy leüljek és írjak.... sohasem írtam egyetlen dalszöveget sem, és sohasem tudnám, hogy írjak meg egy dalt...”. A New Orleans Jazz Band felvételeit hallgatva nem tűnik alaptalannak az önirónia: New York City vezérneurotikusa elfújja, mit el kell fújnia, kellően kooperál a zenekar tagjaival, géniusznak azonban távolról sem nevezhető. Inkább a lelkesedés és az alázat, mint a tobzódó zsenialitás munkál benne - mindemellett bőséggel akadnak olyan zenészek, kik már az előbbiek okán is példát vehetnének róla. A New Orleans Jazz Band a ’20-as évek jazzét játssza, olyasféle muzsikát, amelyet Woody Allen filmjeiben is rendszeresen felhasznál. A héttagú zenekar adott ki lemezt (Wild Man Blues), az európai turnéjukon rögzített felvételekből hasonló című dokumentumfilm készült (rend.: Barbara Kopple, 1997), és úton van egy DVD is (Woody Allen Jazz Band: Live at the Campidoglio). Ennyi jött össze harminc év alatt - a legkevésbé sem kapkodnak, nem pénzért, hanem örömből muzsikálnak. Bizonyosan érdemes beugrani egy fellépésükre.

Hölgyeim és Uraim, Woody Allen zenekara, a New Orleans Jazz Band hétfőnként játszik a The Carlyle klubban (Madison avenue , NYC)! 8.30 körül kezdenek, asztalfoglalás a (212) 5707189 telefonszámon lehetséges.