Zelki János: A vagon

„...és elindultunk az ismeretlen felé”

Zelki János dokumentumfilmjének témája nemcsak azért időszerű, mert a napokban, január 27-én volt hatvankét éve, hogy felszabadították az auschwitz-birkenaui haláltábort, hanem mert A vagonban is megszólaló történész szakértő, doktor Vági Zoltán szerint a magyarországi holokauszt jól feltárt folyamatában a marhavagonok embertelen körülményeiről még mindig nem tudunk eleget, mivel az érintettek valamiért erről nem beszélnek, így ez az agyonhallgatott „Utazás” már-már mitikussá fejlődött („A vagonról rossz beszélnünk. Az olyan infernó, hogy nem fordulhatott elő. Az nem volt” – mondja az egyik szereplő). Ezt a csendet töri most meg művével a rendező, kinek munkájában a gondos kutatómunka eredményeként több mint harminc túlélő szólal meg.

Ez a magas szám ugyanakkor egyszerre jelenti az előnyét és a hátrányát a műnek. Mivel új és új megszólalók kerülnek képbe (még a film utolsó tíz percében is lép be új szereplő), az eddig feltáratlan témát sok oldalról és igen alaposan sikerül körbejárni. Több mint két tucat ember osztja meg velünk tapasztalatait, emlékeit, sokszor ellentétes élményeit (valaki például a csendőrök jóindulatát emlegeti, és azt, hogy a helyi lakosság milyen kedves volt velük, más pedig éppen az ellenkezőjéről számol be). Hátrányt jelent viszont, hogy ilyen nagy számú új „ismerőst” lehetetlen számon tartani, és követhetetlenné válik, ki kicsoda, ki mit mondott néhány perccel ezelőtt, pedig számos egyéb elem (feliratok a nevekkel, lakhelyekkel, régi fényképek megmutatása) szolgálja, hogy az egymás után következő megszólalók nevet és arcot, külön egyedi jellegzetességeket kapjanak.

Nem esik a szentimentalizmus csapdájába

Jórészt a szereplők segítik elő azt is, hogy A vagon nem esik a(z ennél a témánál különösen nehezen elkerülhető) szentimentalizmus csapdájába. A körülbelül harminc hozzászóló közül mindössze hárman küszködnek könnyeikkel, a többiek inkább egykedvűen, egyesek még némi humorral is mesélnek arról, milyen volt a marhavagonokban utazni három-négy napon keresztül, hatvan-százharminc emberrel, esetenként terhes nőkkel, kicsi gyerekekkel és haldoklókkal, majd halottakkal összezárva. Megtudjuk, hogy nemcsak a levegőtlenséggel, a bűzzel, a forrósággal, az éhséggel, a szomjúsággal kellett megküzdeniük, hanem a szégyenérzetükkel is. Ennek kapcsán egyesek a világ legtermészetesebb dolgaként beszélnek naturális részletekről, az emberi anyagcseréhez és szükségletekhez kapcsolódó kis- és nagydolgokról, mások viszont még most is szégyenérzetükkel küzdenek: „Nem akarom megismételni, hogy miket mondtak” – szemérmeskedik az egyik tanú.

A megszólalók mindegyike saját otthonában nyilatkozott az alkotóknak, így igazán közel kerülhetünk hozzájuk, ahogy egy színes, csíkos kanapén, kisasztalka mellett, díszekkel teli vitrin, apró menóra, virágmintás tapéta, telipakolt könyvespolc előtt, hintaszékben vagy fotelben ülve, otthonosan világító lámpa közelében vagy éppen zöldellő kertben mesélnek. Ezek az egyéni jellegzetességek sokat enyhítenek a „beszélő fejek” monotonitásán, a rendező ráadásul egyéb trükköket is bevet. Munkájában benne hagyott olyan keresetlen részeket, mint például egy, a beszélgetést megszakító, váratlan telefonhívás, egy hallókészülék sípolása, de van olyan jelenet is, ahol az – egy kávéházban találkozó – Auschwitz-túlélő idős hölgyek egymás szavába vágva, sőt egymással párhuzamosan beszélnek, így szinte traccsparti jelleget kap a tragikus visszaemlékezés.

A még természetesen így is igen gyakori érzelmes hangokat a fentebb már említett Vági Zoltán történész megszólalásai ellenpontozzák. A vagont több alkalommal szakítják meg különböző betétek. Ezek egy részében a szakértő előadását hallgathatjuk – ahogy kell: Vági egy vélhetően egyetemi előadóteremben, a táblára dátumokat írva, a projektorra fényképeket vetítve sorolja a száraz tényeket, adatokat. Szakértelme, kívülállása sokat segít abban, hogy ne (csak) könnyeinket nyelve érzékenyüljünk el, hanem objektív szemlélői maradhassunk a hiánypótló dokumentumfilmnek. A műben ugyanakkor a megrázó beszámolóknak egyéb ellentétpárjai is akadnak: a visszaemlékezéseket megszakító betétek másik fajtájában szinte már tapintatlanul vidám korabeli híradórészleteket láthatunk. Beszámolókat, melyek egy vízilóbébi születéséről, a nemzetközi fodrászversenyről, Budapest nyári divatjáról, cukorkagyártásól vagy hajóhintaversenyről tudósítanak.

Mindezeknek az eszközöknek arányos használatával Zelki János filmjében elkerüli az érzelgősséget, de az érzéketlenséget is. Tovább beszél arról, amiről nem lehet eleget beszélni, sőt a holokauszt új területét tárja fel. Munkája egyszerre lett hiteles, objektív, mégis gyöngéd és empatikus, amely az „isteni szerencse” szavakkal, egy igazán előremutató üzenettel fejeződik be.