...Zongorán játszik: Dirty Harry!

Szintén zenész

Jöttek a kisebb-nagyobb szerepek, némi befutás

Miután szert tett némi tapasztalatra, bejárta az Oakland környékén lévő bárokat, standareket játszott a gyaníthatóan nem túl fényes kricsmikben (felvétel nem maradt fenn ezekből az időkből). Ha kedvenc előadóit kérdezik, mai napig ebből a korból szemezget: Count Basie, Thelonious Monk, Dave Brubeck, Charlie Parker, Duke Ellington és társaik, egytől-egyig klasszikussá nemesedett zenészóriások. Eastwood eleinte profi muzsikusként kívánt boldogulni, karriert mégis színészként épített: jöttek a kisebb-nagyobb szerepek, némi befutás, a Rawhide című tévésorozat már hét éven keresztül forgott, közben és utána pedig olyan örökbecsű mozikban szerepelt főbenjáró módon, mint a Sergio Leone által rendezett western-trilógia, a Kelly hősei, vagy a Dirty Harry-sorozat – sorolni is felesleges, hisz valamennyi filmbarát ismeri ezeket a tételeket.

Első munkájának főcímdalát önkezűleg szerezte Play Misty for Me (1971)

Clint Eastwood a ’70-es évek elején kezdett el komolyan foglalkozni a rendezéssel, az előzmények ismeretében nem meglepő, hogy első munkájának (Play Misty for Me, 1971) főcímdalát önkezűleg szerezte. Az a tény, hogy Eastwood már fiatal korában magáévá tette a jazz-zenészek habitusát, jelentősen befolyásolta rendezői szokásait: emberünk úgy rendez, miként egy jazz-standardet játszani illik – mondhatni, kedvenc zenészei stílusában dirigál. Hollywood utolsó tisztességben megőszült sztárja gondosan kidolgozza a hangszerelést, szépen felvezeti a harmóniákat, hagyja, hogy finoman kikacsintsanak a karakterek (csapongásról ebben a fázisban szó sem lehet!), időt ad a főtéma kibontakozására, felidéz egy-egy klasszikus motívumot, elegáns szólókkal kínálja meg a főszereplőket, majd decensen zárja a mozit. Nem kapkod, nem keveri össze a szólamokat, kerüli a fölösleges hangokat, és ami a legfontosabb, soha nem nyúl mellé - az ősz zongorista keze hibát nem véthet. Eastwood nem szereti a fölös sallangokat, ezért nem kettőzi a hangszereket, vonósszekciót sem alkalmaz: olyan karaktereket pakol filmjeibe, kik kiegészítik, nem pedig kioltják egymást (remek példa erre az Unforgiven). Tény, hogy manapság kevésbé divatos ez a hozzáállás, és a fiatalabb mozilátogatók harsányabb tempóra, erőszakosabb impulzusokra, nagyobb mozgásra vágynak – Eastwood azonban nem kívánja mindenki ízlését kiszolgálni. Ő azok számára rendez és játszik, akik a basszusszólam tiszta forrását a nagybőgőben, és nem az aktív elektronikával szerelt Warwick basszusgitárban vélik felfedezni. Nem feltétlen kell, hogy repedjen a dobhártya, a halláskárosodás korántsem kötelező utóhatása egy mozinak - visszafogottabb eszközökkel is dolgozhat a film. Michael Bay tízmillió dollárt is eldurrogtathat fél perc alatt speciális effektusokra, mégsem tudja ábrázolni azt a feszültséget, amit Eastwood egyetlen pillantása közvetít. Mert nagy hatalom a minimalizmus, komoly erény az elegancia.

A film tiszteletadás Charlie Parker személye, zenéje és élete előtt Bird (1988)

Az Eastwood-féle rendezői katalógus talán legfontosabb és -minden vitán felül- legcsodálatosabb darabja az 1988-ban bemutatott Bird. A film tiszteletadás Charlie Parker személye, zenéje és élete előtt: a rendező rendszeresen látogatta Parker koncertjeit, ezen alkalmakat máig élete legfontosabb élményei közt említi – mélyen személyes ügynek, mondhatni kötelességének érezte, hogy leforgassa a mozit. A fájdalmasan korán, alig 34 évesen elhunyt zsenit az ifjú Forest Whitaker keltette életre, és aki látta, tudja jól: szívszorongató alakítást nyújtott (nem mintha oly jelentőségteljes tény lenne, de Cannes-ban a legjobb színésznek járó díjat utalták ki számára ezért az alakításért). A mozi minden egyes kockájából süt az alázat és a tisztelet, ilyesféle ihletett darab tízévente, ha születik. Kevés mozgóképre vitt életrajz fogható a Birdhöz.

A Charlie Parker életét feldolgozó mozi után, ha már lendületben volt, Eastwood felvállalta a Thelonious Monk: Straight, No Chaser  című dokumentumfilm executive produceri teendőit – no tessék, még egy jazz-biográfia.

Clint Eastwood, mióta saját magát dirigálja, filmzeneként – az elhagyhatatlan szimfonikusok mellett - csakis jazzt társít a mozgóképhez. Jó ízléssel válogat és kér fel, magától értetődő módon zeneszerzőként is részt vesz a munkálatokban. Az Unforgiven (1992) óta valamennyi filmjéhez (szépen, sorban: The Bridges of Madison County, Absolute Power, Midnight in the Garden of Good and Evil, True Crime, Space Cowboys, Blood Work, Mystic River) hozzáteszi saját tehetségét: néha dalt ír, máskor témákat komponál. Szerzeményeit maga játssza fel, nem idegen tőle sem a hangszer (a zongorán kívül, köszöni szépen, gitáron is remekül elboldogul), sem a stúdiókörnyezet, sem a zenekar, szólistaként és csapatjátékosként egyaránt jól teljesít. Ha szemezgetni kell a fentiek közül, úgy a legkiválóbb filmzene címét minden bizonnyal a Midnigh in the Garden ... viszi: a mozi cselekménye délen játszódik, a francia stílusban épült házakkal határolt, fasorokkal tarkított utcák fülledt hangulatához pedig csakis jazz illeszthető. Az Eastwood által szerkesztett soundtrack parádés all-star válogatás, szerepel rajta Cassandra Wilson (a Világ Legjobb Kortárs Énekesnője), kd lang, Diana Krall, Tony Bennett, Joshua Redman, Alison Krauss, de még Kevin Spacey is dalra fakad – utóbbi kevéssé emlékezetes pillanat, de némi jóindulattal megbocsátható. Magától értetődő módon a rendező eredeti szerzeményei is megszólalnak a filmben.

Carnegie Hall: utolsó megálló a mennyország előtt

Clint Eastwood soha nem vált hivatásos zenésszé, mégis megkapta azt, amire egy jazz-zenész vágyhat. 1997-ben szélesvásznú luxusálom teljesült be, mikor a színész-rendező meghívást kapott a jazz Mekkájaként méltán híressé vált Carnegie Hallban. Jazz-zenészek számára a Carnegie Hall: utolsó megálló a mennyország előtt. A mélyen barázdált arcú, ősz gentleman odalépett a mikrofonhoz, finoman megigazította kifogástalan nyakkendőjét, majd a következő szavakkal konferálta fel a nagy eseményt: „Hölgyeim és Uraim, a nevem Clint Eastwood, és imádom a jazzt.”. Udvariasan biccentett a zenekar felé, majd zongorához ült, és nekikezdett: megosztva játszott saját szerzeményeket (Play Misty for Me, Claudia’s Theme, stb.) és klasszikusokat (Round Midnight, Take Five, egyebek). Bármibe lefogadom, hogy életében nem volt még olyan boldog, mint ott és akkor, a Carnegie Hall színpadán, abban a két órában. (A koncert hang és képanyaga egyaránt beszerezhető a Warner Bros katalógusából.)

2002 újabb zenei tematikájú mozit tartogatott Eastwood számára. Csatlakozott a Martin Scorsese-Mike Figgis-Wim Wenders nevek által fémjelzett kompániához, és maga is rendezett egy epizódot a The Blues című tévésorozathoz – miért is ne tette volna, hisz a jazz és a blues éppúgy elválaszthatatlan partnerek, mint Dirty Harry és a csőre töltött 44-es Magnum.

Csipetnyi magánélet következik, némi szolid bulvárosodás. Köztudott, hogy Clint Eastwood példaértékű házaséletet él, legkevésbé sem kicsapongó alkat, százévenként fordul elő, hogy nővel hírbe hozzák. Ha esetleg mégis, úgy gondosan válogat: két-három éve röppent fel a hír, miszerint Diana Krall, a kortárs jazzénekesnők egyik legkiválóbbika mellett tünedezett fel némi rendszerességgel. Az intimitást sejtő sajtómunkások persze hoppon maradtak – barátok, semmi több, nyilatkozták később. Mit ne mondjak, van ízlése az öregnek: magam is szívesen kifizetném Diana Krall vacsoraszámláját.

Clint Eastwood rendezőként és zenészként egyaránt sokat tett a jazz népszerűsítéséért, a zenészek pedig örömmel bonyolódtak bele a közös munkákba. Szeretik és tisztelik egymást, bár Eastwood egy ízben azt nyilatkozta, hogy soha nem lesz képes méltó módon kifejezni és visszaadni mindazt, amit a jazztől kapott. Mindemellett a popszakma is hálás ikont fedezett fel benne, így megkínálta egy méretes gesztussal: a Gorillaz (kvázi)zenekar 2001-es vetélytárslemosó übermegaslágere, mely hetekig vezette a rádiós lejátszási listákat, a korosodó úriember nevét viselte. Clint Eastwood, miután bevette a Carnegie Hallt, a legkisebb erőfeszítés nélkül hódította meg a Music Televisiont.

Nagyon cool.